Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
Radnóti román Hatvanban nkevésbeszédű lettem s ritkán vitatkozó. Ebédre várok-é, vagy talán meg is halok? lélekként szálldosom majd horzsolván éjt » napot?” (Téli napsütés) Olvasói ötlet nyomán indultam el. A hatvani képviselőasszony, dr.Novák Pálné jelezte lapunkban január elsején megjelent nyilatkozatában, hogy tragikus sorsú, neves költőnk, Radnóti Miklós, munkaszolgálatosként dolgozott a Hatvani Cukorgyárban. A jelzés nyomán indultam el, próbálva rekonstruálni a hatvani tartózkodás időszálcát, igyekezve felkutatni a városban született verseket, s keresni az emlé- kezőket, az adatszolgáltatókat, akik néhány epizód felidézésével árnyaltabbá tehetnék a hatvani kálvária krónikáját. 0300 Dr. Baráti Dezső profesz- szor, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, nemcsak az esztéta szevedélyével dolgozza fel a költő életművét. Ahogy vele beszélgetek, emlékezetembe villan egy régi fotográfia. Valamelyik Szeged környéki faluban készült, a bölcsészhallgatók falukutató útjáról. A költő mellett ott áll egy fiatalember, az egyik legjobb barát és munkatárs: Baráti Dezső egyetemi hallgató. Most épp a párizsi emlékeket idézi, jó harminc év távlatából. Mennyi keserű motívum lopódzik a korrekt mondatok mögött — Hatvan volt a dráma második felvonása, amikor onnan elengedték, keveset beszélt erről az időszakról. Azok a félmondatok mégis beszédesebbek voltak, több órás sirámoknál. Értettem, hiszen én is jártam útját. Egy fénykép, még a kálvária előttről. Hullámos haj, magas, intellektuális homlok, s jövőt kutató, messze látó tekintet. Majd gonddal formált verssorok közül villan fel egy nagyon jellemző: „Szállnak a gyors behívók, s szaporodnak a verstöredékek.” o o o o 1942-ben már másodszorra kapott SAS-behívót a költő; „közérdekű munka- szolgálatra”. Előzőleg, 1940- btn négy hónapot dolgozott Erdélyben, Szamosveresmart környékén; társaival együtt bontotta a Károly, román királyról elkeresztelt erődvonalat. 1942-ben, az újabb behívó ismét Erdélybe parancsolta. Élesden, Szatmár környékén töltött hosszabb időt, majd Hatvanba vezényelték, a város környékére, Nagyte- lek-majorba. Akkoriban a dúsgazdag Hatvány család birtoka volt ez a gazdaság. o o o Lakás a Pozsonyi úton; az ablakok a Dunát és a budai hegyeket kutatják. Szinte magam mellett érzem a költőt, a Hetedik ekloga íe- ledheteten zárósorai lüktetnek bennem. A csengetésre. £971. február 28., vasárnap Három vers született Fanni, annyi nagy Radnótivers megénekelt asszonya nyit ajtót. Tábori levelek megrendítő sorai ötlenek emlékezetembe, bizonytalan, sietős sorok; nyílt lapot egy élet. Előttem az asszony, akinek a legnehezebb megpróbáltatásokat szabta a sors Ahogy beszélgetünk, évtizedek előtti emlékek elevenednek meg... Sietve ruhát, élelmet csomagol... mindenre számítva, okos asz- szonyi ösztönnel pénzt is ad, magánál alig tartva néhány pengőt... A felgyorsult időből csak rövid búcsúmondatokra futja... Aztán a posta hozza a pénzt, a költő visszaküldi féltett asszonyának. — Szép'ember végén került Élesdről Hatvanba. Ott 1943 elejéig tartották. Szárazán hangzanak a mondatok. Megkap ez az önfegyelem, mert mögötte sosem hegedt sebek sajgását érzem. A laká'ban minden a költőre emlékeztet. A képek, a kéziratok, a kötetek mellett ott a napló, a megrendítő évek krónikája. Nem könnyen fálcád a kérdés? — A napló .említi a hatvani hónapokat? — Nincs különösebb utalás erre az időszakra. A legtöbbet az ott keletkezett három vers mond. Nehezen kerül elő a jegyzetfüzet.- A hivatalos mondatok mögött a versek Fannijának fájdalmát érzem... o o o Három vers született Hatvanban: az Októbervégi hexameterek, a Kecskék és a Téli napsütés. 33 30 Nagytelek-major nem sokat változott majd három évtized alatt. A ködös február késő őszi hangulatot sugall. Esőterhes felhők borítják az eget. A régi istállók közül az egyik még áll, csak a szemben lévőt bontották le, s építettek helyébe újat. Ridegek a falak, a látóhatár ködbe vész. A költő levertsége, a kiúttalanság érzése kísért: ,.. „S míg elkap az álom, az éjben hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten”. Kísérőm, Kiss András, hajdani tanyagazda mondja: — A két istállóban hatszáz ember élt összezsúfolva, akár a keringek. A hatfős őrség parancsnoka egy százados volt. Megszokni mégsem lehetett, hiszen Hatvanban úgyis elfogták volna azt, aki megkísérelte. Istálló, komor falak, akárcsak akkor. Az emberek a szalmán aludtak, vagy forgolódtak nyugtalanul, aggódva távollévő szeretteikért, akárcsak a köztük élő Radnóti, gondokkal küszködő feleségéért: „féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja, téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben s mint lehellet futja be tükreit, árad az álmos bánat.,. a szádon a mondat elalszik s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketéllnek sarkai már is az őszi nagy égnek, a hajnali órák léptei már síkosak... ...nézd, gyermeked is vagyok én, de felnőtt, csak fiad és szeretőd, fele gondra U érett nemcsak a versre komoly.’ Közel két hónapig forrnálódott ez a vers. A sajátos képek, a komor jelzők áttételesen utalnak a költő hatvani napjainak keserűségére. Kalauzom a munkaszolgálatosok mindennapjairól beszél. A hatszáz ember egy része a pesti úton dolgozott, kábeleket fektettek le. A nagyobb csoportot a cukorgyárba vezényelték. A munkaidő reggel hattól este hatig tartott. — Amit enni kaptak, minimális volt. Maguk főztek, persze, akinek nőm juttattak a hozzátartozók, akiknek nem volt pénzük, azoknak volt a legnehezebb. Közéjük tartozott Radnóti is. Látogató senkihez sem jöhetett A hozzátartozók közül kevesen merték vállalni a kockázatot, hogy nagy- telekieket keressenek fel, s átadják az élelmet és a pénzt. A többséget idegileg és szellemileg teljesen kimerítette a mindennapi robot, nélkülözés. Közéjük tartozott Radnóti Miklós is. 0 0 0 0 Járom a majort. A hajdani környezet képei villannak fel a költő verssorai nyomán: „kondérok gőzölögnek, mint bíbor sülttökök. kincstári sapka rajtam, a nap fején kalap” A félelmes sejtést érzem, ami nap mint nap üldözhette őt is, mint annyi társát. A decemberi napsütés is megbozongtatja: „Ebédre várok-é vagy talán meg is halok?” Hírek is jöttek. Néhányan bejáratosok voltak a maio- rosgazdához. akinek rádiója volt. Néha a legkisebb reménysugár is feloldja a keserűséget. Mintha egy ilyen perc könnyed, felhőtlen hangulatát tükrözné a harmadik Hatvanban keletkezett vers, a Kecskék; egy olyan pillanatét, amikor a költő pesszimizmusa felenged a falusi környezet békét, nyugalmat árasztó képei hatására. Ám a mesterien fűzött természeti képekbe itt sem véletlenül úsznak be a nyers valóságra emlékeztető natúr s ízek „Feldobja, újra habját az alkony és kitobban az ég alján eredt vér;” Ügy érzem, mintha a költő tekintete villanna fel a fák közül, a költőé, aki Nngytelek-mnjorban, 1912- ben egy volt a hatszáz névtelen szenvedő közül... o o o o Három vers. Ennyi őrzi a hatvani hónapok emlékét a költő életművében. A többi részlet még ismeretlen. Hol vannak a sorstársak; merre sodorta őket az azóta eltelt közel három évtized? Akad-e még valaki a hatvaniak közül, akiknek emlékezetében felvillan a költő arcéle? Radnóti hatvani hónapjainak krónikáját segítségükkel lehetne megírni... Pécsi István FtlLÜP LAJOS: A vonaton találkoztam Károly bácsival. Azt mondta: megy lovat venni. Mert volt két lova is az öregnek, csakhogy amikor belépett a tsz-be. beadta őket — Pedig — oktatott — jó ló nélkül nem lehet dolgozni. A dologidő meg egyre jobban közeledik. Olyan gyorsan kitavaszodik, hogy észre sem vesszük. Meg aztán, most újra kezdek. — Húzta ki magát. — Ismét a magamén. Tudod, fiam, újra én leszek a gazda... Az enyém, a magam gazdája. Károly bácsi minden szavában és pillantásában szemrehányás volt. A vonat döcögött. Keveset beszélt. S amikor beszélt, a szavakat tagolva ejtette. Nyugtalan volt és ideges. Valami kimondhatatlan, valami megfoghatatlan búikéit benne. Bujkált, és kergelőzött arcán is a komorság és a mosoly. Olyan volt az ábrázata, mint az égen a sok tavaszi felhő és a nap. Elborult, aztán kitisztult, majd újra jöttek a felhők, és megint győzött a nap. Szótlanul figyeltem. Kerestem azt a kimondhatatlan és megfoghatatlan valamit. Mert arcának bőre alatt lappangott —, mint egy kezdődő betegség — a bizalmatlanság. Minden pillantásával ezt kérdezte: „Hogyan kezdjem, mit csináljak, hogy lesz jobb?” Nem akartam megzavarni beszédemmel. No meg minden ember többé-kevésbé maga irányítja sorsát. Ugyanakkor éreztem, hogy szólni kellene. Vállon kellene ragadni, mert úgy rohan, mint az oktalan gyermek. S ha elesik megint, mást okol... Hogy „láttátok, mit teszek, miért nem szóltatok.” Nem avatkoztam a dolgába. Kis idő után ő kezdte újra a beszélgetést. — Mit csinálsz a városban? — Körülnézek — feleltem. Aztán hirtelen felötlőt* bennem. — Tudja mit, Károly bátyám? — Na, fiam — nézett mereven. *— Elmegyek magával, megnézem, milyen lovat vesz. — Az jó lesz — biccentett fejével. — De értesz-e a lóhoz? Mert a ló csak akkor ér valamit, ha jó dolgos, meg szép is, mint a menyecske. Mert a menyecske is csak úgy jó,... Szóval, ha takaros. Persze, legyen fiatal is, meg ne is legyen kehes, mert volt egyszei egy kehes lovam, aztán... Addig mesélte Károly bácsi a kehes lovat, amíg megérkeztünk. Az állomás forgatagában úgy lépkedett, mint aki nagyon siet, mintha gyorsan túl akarna esni életének egy nagy eseményén. Mert ha késik, ha lassan megy, lehet, hogy megváltozik a véleménye. — Károly bácsi! — törtem meg kettőnk csendjét. — Én nem nagyon ismerem a lovakat... Meg azt akarom mondani, hogy., szóval, azt akarom mondani, ne vegyen lovat. Az öreg felém íorcteá. Giföntfifiís Ez a város az én világom; múltam, jelenem — ifjúságom. Küzdelmeim és örökségem: jelenem, jövőm — öregségem. Házai közt bolyongok gyakran — már minden követ ismerek hangulatos utcáit járom, s rám-köszönnek az emberek. Kicsi köz... Itt apám búcsúzott, anyámra meg a gond szakadt —, és egy kopott-ruhás fiúcska dédelgette a vágyakat. Ez gimnázium... Alma Mater... Emberformáló otthonom; A soha — meg — nem — elégedés útjára vonzó vonzalom. Tűnt időben rajzik az emlék ... (Nyitott-lehullott sok virág.) Vad háború —, nélkülözések —, majd egy tisztultabb, szebb világ. Kéklö hegyek ölelnek körül, s gyárak füstölgő tábora; Szőlő-soros bor-termő lejtők vers-iró kedvem mámora. Ez a város az én világom: múltam, jelenem — ifjúságom. Küzdelmeim és örökségem: jelenem, jövőm — öregségem. — Aztán miért nem akarod? — Nagyon gyanúsan nézett, szinte nyársra húzott tekintetével. Ügy szemelt, mint az ellenségét. — Mondd csak, miért nem akarod, hogy lovat vegyek? Az öreg arcába tódult a vér, mintegy jelezve, hogy paraszti hiúsága nem tűr ellenvetést. Nem magabiztosságból, mert egy cseppet sem volt magabiztos, hanem gőgből. Sietett, szinte rohant, hogy mielőbb lovat vegyen. „Megalkudni, kifizetni, és hazavezetnl. Haza a faluba be az istállóba. És ha valaki azt kérdezi, kié ez a ló, azt felelni, hogy az enyém!-’ Ezeket fejezte ki Károly bácsi tekintete. Egy félnehéz, telt hasú állat előtt állt meg. A kupec ötezerre tartotta. — ötezer? Az sok! — aztán odébb állt, végigjárta az egész vásárt, megnézett minden lovat, és érdeklődött. Hány éves, mennyiért adja, nem kehes-e? De egyik sem tetszett úgy, mint az a félnehéz jószág. Visszament a kupechez. Megnézte a ló patáját, a fogait, aztán szólt az eladónak, hogy jártássá meg. — Ilyen lovat maga nem talál sehol! Ez olyan ló, amilyen még a lovak országában sincs! — dicsérte hosszasam, portékáját a kupec. Négyezer-ötszázban maradtak. Megkötötték az egyezséget. Amikor Károly bácsi leolvasta a pénzt, hozzám fordult: — Szép ez a pára? — aztán spárgával pokrócot kötött a ló hátára, én meg segítettem neki, hogy könnyebben felüljön. — Te előbb érsz haza — mondta békésen. — Szólj az asszonynak, hogy estére otthon leszek. Na, isten áldjon! Elindult Károly bácsi. Sokáig néztem, dereka egyenes volt, mintha nem is pokrócon, hanem nyeregben ülne. Büszkén tartotta magát. ' Az asszony izgalommal várakozott otthon. Ö nem akarta, hogy lovat vegyenek. Azt mondogatta: „Leéljük mi ló nélkül is azt ami még hátra van”. De Károly bácsi így akarta. És minden pénzt összeszedtek, hogy fussa a ló árát. A szövetkezetei is sürgette, hogy mielőbb hasítsák ki fölu- jét a közösből. Ez a vágya is teljesült. Károly bácsi a munkához készülődött. Ezen a napon is kovácstól jött haza. Lapos vasat élesíttetett, hogy másnap hozzáfogjon a szántáshoz. Itatási időre tért haza a kovácstól. Bement az istállóba. Egyszerre feltűnt neki, hogy nem nyerít a ló. Mert mióta bekötötte az istállóba, mindig így • szokta üdvözölni újdonsült gazdáját, ha nyikordult a rozsdás ajtó. Most azonban még csak fel sem kelt a friss alomról. Károly bácsi odament az állathoz, és megpróbálta felkelteni. Nem ^ sikerült. Látszott, hogy nincs ereje felkelni, szenved, kínlódik. Csak annyira futotta erejéből, hogy gazdájára emelte hókás fejét könnyező szemeit, rrv ' "a: lássa meg más is az ő fájdalmát. Csak a ló, ez a- -os állat kénes érzéseit "így kifejezni. Károly bácsi meg 13 értetik. De mielőtt még segíthetett voüia, elnyújtott, keserves haatf Károly bácsi lóra VINCZE GYÖRGY: