Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-28 / 50. szám

Radnóti román Hatvanban nkevésbeszédű lettem s ritkán vitatkozó. Ebédre várok-é, vagy talán meg is halok? lélekként szálldosom majd horzsolván éjt » napot?” (Téli napsütés) Olvasói ötlet nyomán in­dultam el. A hatvani kép­viselőasszony, dr.Novák Pálné jelezte lapunkban január el­sején megjelent nyilatkoza­tában, hogy tragikus sorsú, neves költőnk, Radnóti Mik­lós, munkaszolgálatosként dolgozott a Hatvani Cukor­gyárban. A jelzés nyomán indul­tam el, próbálva rekonst­ruálni a hatvani tartózko­dás időszálcát, igyekezve fel­kutatni a városban született verseket, s keresni az emlé- kezőket, az adatszolgáltató­kat, akik néhány epizód fel­idézésével árnyaltabbá te­hetnék a hatvani kálvária krónikáját. 0300 Dr. Baráti Dezső profesz- szor, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum munkatársa, nemcsak az esztéta szevedélyével dolgozza fel a költő életmű­vét. Ahogy vele beszélgetek, emlékezetembe villan egy régi fotográfia. Valamelyik Szeged környéki faluban ké­szült, a bölcsészhallgatók falukutató útjáról. A költő mellett ott áll egy fiatalem­ber, az egyik legjobb barát és munkatárs: Baráti Dezső egyetemi hallgató. Most épp a párizsi emlékeket idézi, jó harminc év távlatából. Mennyi keserű motívum lo­pódzik a korrekt mondatok mögött — Hatvan volt a dráma második felvonása, amikor onnan elengedték, keveset beszélt erről az időszakról. Azok a félmondatok mégis beszédesebbek voltak, több órás sirámoknál. Értettem, hiszen én is jártam útját. Egy fénykép, még a kál­vária előttről. Hullámos haj, magas, intellektuális hom­lok, s jövőt kutató, messze látó tekintet. Majd gonddal formált verssorok közül vil­lan fel egy nagyon jellem­ző: „Szállnak a gyors behívók, s szaporodnak a verstöre­dékek.” o o o o 1942-ben már másodszor­ra kapott SAS-behívót a költő; „közérdekű munka- szolgálatra”. Előzőleg, 1940- btn négy hónapot dolgozott Erdélyben, Szamosveresmart környékén; társaival együtt bontotta a Károly, román királyról elkeresztelt erőd­vonalat. 1942-ben, az újabb behí­vó ismét Erdélybe parancsol­ta. Élesden, Szatmár kör­nyékén töltött hosszabb időt, majd Hatvanba vezényelték, a város környékére, Nagyte- lek-majorba. Akkoriban a dúsgazdag Hatvány család birtoka volt ez a gazdaság. o o o Lakás a Pozsonyi úton; az ablakok a Dunát és a bu­dai hegyeket kutatják. Szin­te magam mellett érzem a költőt, a Hetedik ekloga íe- ledheteten zárósorai lüktet­nek bennem. A csengetésre. £971. február 28., vasárnap Három vers született Fanni, annyi nagy Radnóti­vers megénekelt asszonya nyit ajtót. Tábori levelek megrendítő sorai ötlenek emlékezetembe, bizonytalan, sietős sorok; nyílt lapot egy élet. Előttem az asszony, akinek a legnehezebb meg­próbáltatásokat szabta a sors Ahogy beszélgetünk, évtizedek előtti emlékek elevenednek meg... Sietve ruhát, élelmet csomagol... mindenre számítva, okos asz- szonyi ösztönnel pénzt is ad, magánál alig tartva né­hány pengőt... A felgyor­sult időből csak rövid bú­csúmondatokra futja... Az­tán a posta hozza a pénzt, a költő visszaküldi féltett asszonyának. — Szép'ember végén került Élesdről Hatvanba. Ott 1943 elejéig tartották. Szárazán hangzanak a mondatok. Megkap ez az önfegyelem, mert mögötte sosem hegedt sebek sajgá­sát érzem. A laká'ban minden a köl­tőre emlékeztet. A képek, a kéziratok, a kötetek mellett ott a napló, a megrendítő évek krónikája. Nem könnyen fálcád a kér­dés? — A napló .említi a hat­vani hónapokat? — Nincs különösebb uta­lás erre az időszakra. A leg­többet az ott keletkezett há­rom vers mond. Nehezen kerül elő a jegy­zetfüzet.- A hivatalos mon­datok mögött a versek Fan­nijának fájdalmát érzem... o o o Három vers született Hat­vanban: az Októbervégi hexameterek, a Kecskék és a Téli napsütés. 33 30 Nagytelek-major nem so­kat változott majd három évtized alatt. A ködös feb­ruár késő őszi hangulatot sugall. Esőterhes felhők bo­rítják az eget. A régi istál­lók közül az egyik még áll, csak a szemben lévőt bon­tották le, s építettek helyé­be újat. Ridegek a falak, a látóhatár ködbe vész. A költő levertsége, a kiúttalanság érzése kísért: ,.. „S míg elkap az álom, az éjben hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten”. Kísérőm, Kiss András, hajdani tanyagazda mondja: — A két istállóban hatszáz ember élt összezsúfolva, akár a keringek. A hatfős őrség parancsnoka egy szá­zados volt. Megszokni még­sem lehetett, hiszen Hatvan­ban úgyis elfogták volna azt, aki megkísérelte. Istálló, komor falak, akár­csak akkor. Az emberek a szalmán aludtak, vagy for­golódtak nyugtalanul, aggód­va távollévő szeretteikért, akárcsak a köztük élő Radnóti, gondokkal küsz­ködő feleségéért: „féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja, téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben s mint lehellet futja be tükreit, árad az álmos bánat.,. a szádon a mondat elalszik s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketéllnek sarkai már is az őszi nagy égnek, a hajnali órák léptei már síkosak... ...nézd, gyermeked is vagyok én, de felnőtt, csak fiad és szeretőd, fele gondra U érett nemcsak a versre komoly.’ Közel két hónapig forrná­lódott ez a vers. A sajátos képek, a komor jelzők átté­telesen utalnak a költő hat­vani napjainak keserűségére. Kalauzom a munkaszolgá­latosok mindennapjairól be­szél. A hatszáz ember egy része a pesti úton dolgo­zott, kábeleket fektettek le. A nagyobb csoportot a cu­korgyárba vezényelték. A munkaidő reggel hattól este hatig tartott. — Amit enni kaptak, mi­nimális volt. Maguk főztek, persze, akinek nőm juttattak a hozzátartozók, akiknek nem volt pénzük, azoknak volt a legnehezebb. Közéjük tartozott Radnóti is. Látogató senkihez sem jöhetett A hozzátartozók közül kevesen merték vállal­ni a kockázatot, hogy nagy- telekieket keressenek fel, s átadják az élelmet és a pénzt. A többséget idegileg és szellemileg teljesen ki­merítette a mindennapi ro­bot, nélkülözés. Közéjük tartozott Radnóti Miklós is. 0 0 0 0 Járom a majort. A hajda­ni környezet képei villan­nak fel a költő verssorai nyomán: „kondérok gőzölögnek, mint bíbor sülttökök. kincstári sapka rajtam, a nap fején kalap” A félelmes sejtést érzem, ami nap mint nap üldöz­hette őt is, mint annyi tár­sát. A decemberi napsütés is megbozongtatja: „Ebédre várok-é vagy talán meg is halok?” Hírek is jöttek. Néhányan bejáratosok voltak a maio- rosgazdához. akinek rá­diója volt. Néha a legkisebb reménysugár is feloldja a keserűséget. Mintha egy ilyen perc könnyed, felhőt­len hangulatát tükrözné a harmadik Hatvanban kelet­kezett vers, a Kecskék; egy olyan pillanatét, amikor a költő pesszimizmusa fel­enged a falusi környezet békét, nyugalmat árasztó ké­pei hatására. Ám a meste­rien fűzött természeti ké­pekbe itt sem véletlenül úsznak be a nyers valóság­ra emlékeztető natúr s ízek „Feldobja, újra habját az alkony és kitobban az ég alján eredt vér;” Ügy érzem, mintha a köl­tő tekintete villanna fel a fák közül, a költőé, aki Nngytelek-mnjorban, 1912- ben egy volt a hatszáz név­telen szenvedő közül... o o o o Három vers. Ennyi őrzi a hatvani hónapok emlékét a költő életművében. A többi részlet még isme­retlen. Hol vannak a sors­társak; merre sodorta őket az azóta eltelt közel három évtized? Akad-e még valaki a hatvaniak közül, akiknek emlékezetében felvillan a költő arcéle? Radnóti hatvani hónapjai­nak krónikáját segítségük­kel lehetne megírni... Pécsi István FtlLÜP LAJOS: A vonaton találkoztam Károly bácsival. Azt mondta: megy lovat venni. Mert volt két lova is az öregnek, csak­hogy amikor belépett a tsz-be. beadta őket — Pedig — oktatott — jó ló nélkül nem lehet dolgozni. A dologidő meg egyre jobban közeledik. Olyan gyorsan kitavaszodik, hogy észre sem vesszük. Meg aztán, most új­ra kezdek. — Húzta ki magát. — Ismét a magamén. Tu­dod, fiam, újra én leszek a gazda... Az enyém, a magam gazdája. Károly bácsi minden szavában és pillantásában szem­rehányás volt. A vonat döcögött. Keveset beszélt. S amikor beszélt, a szavakat tagolva ejtette. Nyugtalan volt és ide­ges. Valami kimondhatatlan, valami megfoghatatlan búi­kéit benne. Bujkált, és kergelőzött arcán is a komorság és a mosoly. Olyan volt az ábrázata, mint az égen a sok ta­vaszi felhő és a nap. Elborult, aztán kitisztult, majd újra jöttek a felhők, és megint győzött a nap. Szótlanul figyeltem. Kerestem azt a kimondhatatlan és megfoghatatlan valamit. Mert arcának bőre alatt lap­pangott —, mint egy kezdődő betegség — a bizalmatlanság. Minden pillantásával ezt kérdezte: „Hogyan kezdjem, mit csináljak, hogy lesz jobb?” Nem akartam megzavarni beszédemmel. No meg min­den ember többé-kevésbé maga irányítja sorsát. Ugyan­akkor éreztem, hogy szólni kellene. Vállon kellene ragadni, mert úgy rohan, mint az oktalan gyermek. S ha elesik megint, mást okol... Hogy „láttátok, mit teszek, miért nem szóltatok.” Nem avatkoztam a dolgába. Kis idő után ő kezdte új­ra a beszélgetést. — Mit csinálsz a városban? — Körülnézek — feleltem. Aztán hirtelen felötlőt* bennem. — Tudja mit, Károly bátyám? — Na, fiam — nézett mereven. *— Elmegyek magával, megnézem, milyen lovat vesz. — Az jó lesz — biccentett fejével. — De értesz-e a ló­hoz? Mert a ló csak akkor ér valamit, ha jó dolgos, meg szép is, mint a menyecske. Mert a menyecske is csak úgy jó,... Szóval, ha takaros. Persze, legyen fiatal is, meg ne is legyen kehes, mert volt egyszei egy kehes lovam, aztán... Addig mesélte Károly bácsi a kehes lovat, amíg meg­érkeztünk. Az állomás forgatagában úgy lépkedett, mint aki nagyon siet, mintha gyorsan túl akarna esni életének egy nagy eseményén. Mert ha késik, ha lassan megy, lehet, hogy megváltozik a véleménye. — Károly bácsi! — törtem meg kettőnk csendjét. — Én nem nagyon ismerem a lovakat... Meg azt akarom mon­dani, hogy., szóval, azt akarom mondani, ne vegyen lovat. Az öreg felém íorcteá. Giföntfifiís Ez a város az én világom; múltam, jelenem — ifjúságom. Küzdelmeim és örökségem: jelenem, jövőm — öregségem. Házai közt bolyongok gyakran — már minden követ ismerek hangulatos utcáit járom, s rám-köszönnek az emberek. Kicsi köz... Itt apám búcsúzott, anyámra meg a gond szakadt —, és egy kopott-ruhás fiúcska dédelgette a vágyakat. Ez gimnázium... Alma Mater... Emberformáló otthonom; A soha — meg — nem — elégedés útjára vonzó vonzalom. Tűnt időben rajzik az emlék ... (Nyitott-lehullott sok virág.) Vad háború —, nélkülözések —, majd egy tisztultabb, szebb világ. Kéklö hegyek ölelnek körül, s gyárak füstölgő tábora; Szőlő-soros bor-termő lejtők vers-iró kedvem mámora. Ez a város az én világom: múltam, jelenem — ifjúságom. Küzdelmeim és örökségem: jelenem, jövőm — öregségem. — Aztán miért nem aka­rod? — Nagyon gyanúsan nézett, szinte nyársra húzott tekintetével. Ügy szemelt, mint az ellenségét. — Mondd csak, miért nem akarod, hogy lovat vegyek? Az öreg arcába tódult a vér, mintegy jelezve, hogy pa­raszti hiúsága nem tűr ellenvetést. Nem magabiztosságból, mert egy cseppet sem volt magabiztos, hanem gőgből. Sie­tett, szinte rohant, hogy mielőbb lovat vegyen. „Megalkud­ni, kifizetni, és hazavezetnl. Haza a faluba be az istállóba. És ha valaki azt kérdezi, kié ez a ló, azt felelni, hogy az enyém!-’ Ezeket fejezte ki Károly bácsi tekintete. Egy félnehéz, telt hasú állat előtt állt meg. A kupec ötezerre tartotta. — ötezer? Az sok! — aztán odébb állt, végigjárta az egész vásárt, megnézett minden lovat, és érdeklődött. Hány éves, mennyiért adja, nem kehes-e? De egyik sem tetszett úgy, mint az a félnehéz jószág. Visszament a kupechez. Megnézte a ló patáját, a fogait, aztán szólt az eladónak, hogy jártássá meg. — Ilyen lovat maga nem talál sehol! Ez olyan ló, ami­lyen még a lovak országában sincs! — dicsérte hosszasam, portékáját a kupec. Négyezer-ötszázban maradtak. Megkötötték az egyez­séget. Amikor Károly bácsi leolvasta a pénzt, hozzám for­dult: — Szép ez a pára? — aztán spárgával pokrócot kötött a ló hátára, én meg segítettem neki, hogy könnyebben fel­üljön. — Te előbb érsz haza — mondta békésen. — Szólj az asszonynak, hogy estére otthon leszek. Na, isten áldjon! Elindult Károly bácsi. Sokáig néztem, dereka egyenes volt, mintha nem is pokrócon, hanem nyeregben ülne. Büszkén tartotta magát. ' Az asszony izgalommal várakozott otthon. Ö nem akar­ta, hogy lovat vegyenek. Azt mondogatta: „Leéljük mi ló nélkül is azt ami még hátra van”. De Károly bácsi így akarta. És minden pénzt összeszedtek, hogy fussa a ló árát. A szövetkezetei is sürgette, hogy mielőbb hasítsák ki fölu- jét a közösből. Ez a vágya is teljesült. Károly bácsi a munkához készülődött. Ezen a napon is kovácstól jött haza. Lapos vasat élesíttetett, hogy másnap hozzáfogjon a szántáshoz. Itatási időre tért haza a kovács­tól. Bement az istállóba. Egyszerre feltűnt neki, hogy nem nyerít a ló. Mert mióta bekötötte az istállóba, mindig így • szokta üdvözölni újdonsült gazdáját, ha nyikordult a rozs­dás ajtó. Most azonban még csak fel sem kelt a friss alom­ról. Károly bácsi odament az állathoz, és megpróbálta fel­kelteni. Nem ^ sikerült. Látszott, hogy nincs ereje felkelni, szenved, kínlódik. Csak annyira futotta erejéből, hogy gaz­dájára emelte hókás fejét könnyező szemeit, rrv ' "a: lás­sa meg más is az ő fájdalmát. Csak a ló, ez a- -os állat kénes érzéseit "így kifejezni. Károly bácsi meg 13 értetik. De mielőtt még segíthetett voüia, elnyújtott, keserves haatf Károly bácsi lóra VINCZE GYÖRGY:

Next

/
Oldalképek
Tartalom