Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-14 / 38. szám

E

z asztalosműhelyben enyv, forgács, ken- ce illategyvelege szállong — odakint fagyos őszi szel rohangál. Botkó Feli — száznyolcvanas termetű, pelyhes áüú fiatalember, zöld kötényben taszigálja a gyalut, társadalmi munkában rendbe hozza a KlSZ-nek a pingpongasztalt.

Kint acsarog a kutya, ■ hamarosan benyomul a műhelybe a községi kézbesítő, szidja a hivatalból vitézkedő ebet S mérgesen mondja:

— Hé, öcsém! Menj a ti* Bácsülésre, hívat az elnök!

_ Ott a kultúrotthon

I

gazgatója is?

A borostás képű sovány öregember mogorván bólint; gémberedett ökleit melervga* ti, mint a makik ász.

_ A lepedők miatt?

— Megkapjátok most g magatokét... már beszélik ■ faluban!

Botkó élsápad, de ezt a homályban nem lehet látni.

— Pista bátyám, magi mindent meghall... Mit b®i szélnek a dologról?

— öblögetnek az öregasa-’ szörnyök, öcsém, hogy ti .. 1 orgiát, vagy mi a gutát rendeztetek a kul túrotthonban vasárnapi — Hát még?

— Mit tudom én. Lassan odafagy a kezük az ártéri kútra, topognak a hidegben, de azért csárálnak, mint a kányák. Az igazgató azelőtt csak a villanyért vádaskodott. meg hogy eltépték a függönyt, szék törött vagy mi... te azt megcsináltad.

— A lepedőkről, mit mo*W dott a tanács előtt a kultúrotthon Igazgatója? No, Pista bátyám...

— Vigyázhattatok volna, öcsém... A tanácselnök az Igazgató ellenére adta nektek a kul túrotthont most aztán... Vasárnap orgiáztatok, azt mondja az igazgató, benézett utána tok, aztán megtalálta a mozivetítésre használt két fehér lepedőt a kulisszák mögé gyűrve, véresen... Azonnal híre ment a faluban, hogy a mai ifjúság, mármint ti... bicskáztatdk tón, öltétek egymást?... Az igazgató maga mondta a vén asszonyoknak a kútnál.. No hát a többit te tudod, öcsém.

Botkó Feri sápadtan cigarettázott

— Köszönöm, Pista bácsi— az ifjúság nevében.

— No hát aztán a tanácselnök, kemény ember, a mai vb-ülésre hivatta az igazgatót az meg elfutott azonnal a véres lepedőkért követelte, hogy titeket tiltsanak ki a kultúrotthonbóL De közben eltűntek a lepedők! Az elnök elküldött érted, fiam... így áll az ügyetek, hát vigyázz! No. én semmit se szóltam... A kézbesítő elment Botkó Feri ledobta a zöld kötényt, gondosan elzárta a dobkályhát s lódult kifelé nagy igyekezettél.

★

A tanácsterembe ünnepi kabátban lépett be Botkó, kezében degesz aktatáska, szíj as, nagy készség. A tanácstagok éppen a kultúrotthon, ősz igazgatóját hallgatták — az nyugdíjas tanár, nemrégen költözött a faluba és tiszteletdíjért elvállalta a kulturosságot, de az ifjúsággal háborúban van. Kopasz fejetetejére lökte föl szemüvegét és szigorúan hunyorog, amint Botkó belép, hirtelen belésizakad a méltatlankodás.

— ... ilyen a mai ifjúság, kérem, megmondtam én előre!

Az elnök — negyvenes, szíí 1071. február 14., vasárnap

jas, bajuszos ember, int a

fiúnak.

— Gyere közelebb, Botkő... Hová lettek azok a véres lepedők? A sarokban ott ül a körzeti rendőr, erre előrehajol ő is.

Botkó nyel egyet, a azt mondja határozottan:

— Véres lepedők nincsenek!

Az igazgató vállán fogja, penderítené a legényt, de az

gunk ipari üzemekben dolgozik. bejár Pestre... mi közünk nekünk a répabogarakhoz? Szóval kigyújtottunk, a vetítés félbemaradt, az Igazgató meg dühöngött, mert ő rendre takaros jelentéseket szerkesztett felfelé, milyen szép közönséget toboroz ezekhez a tanulságos kis- filmekhez... S tudják a tanácstagok, elsők lettünk a járási kultú lóversenyen. Sebmeg ft moccant

— A veti tó vászonról van szó! Csupa vér volt! Láttam én! Hová tettétek?

Botkó először télikrbátját gombolja ki — meleg van a tanácsteremben —, aztán az aktatáskát

— Azok a lepedők Itt vannak, elhoztam! — Kiveszi a göngyöleget s az asztal sarkára teszi.

Azt nézik a tanácstagok, az Igazgató kotorász tejete- tején a szeművegdrótjáért Botkó nem engedi közel a lepedőkhöz. ráteszi az öklét

— Egy pillanat tisztelt tanácsülés. ... Már egyszer hivattak ide minket hogy az ifjúság nem mindig viselkedik rendesen a kultúrotthon, ban... a rendezvényeken. Ami volt nem tagadtuk le, csakhogy nem az egész fiatalság a hibás, hanem egyesek ... Az igazgató mégse akarja nekünk kiadni a kulcsot. Azelőtt egvik tanácsi ember kapta a havi négyszáz forint tiszteletdíjat, mert a fizetését kevesellte... nem is csinált a kultúrotth ónban semmit

A tanácselnök leinti a to- porgó, öklét emelgető igazgatót.

— Beszélj, Botkó, hallgatunk.

A fiú még jobban megbátorodik.

_ — Mindenki tudja, a tanár úr lett az igazgató... ö meg a nyugdíját egészíti ki a pénzzel, ö már csinált is valamit. Mi először a filmek végett kaptunk össze vele...

— Ez mégis hallatlan, kérem. — Az igazgató mozdult, hogy elmegy, de az elnök int neki. S Botkának is, folytassa, amit elkezdett

— A mi községünk, Duna- liget, üdülőhely... Nincs mezőgazdasági üzem, mégis csupa olyan rövidfilmet küldtek, mint „A négyzetes kukoricavetés”, „A mesterséges borjúnevelés új módszerei”. Aztán ha mi, az ifjúság rendezünk klubdélutánt vagy más összejövetelt, akkor megjelent az igazgató, s hiába tiltakoztunk, levetítette nekünk ezeket a filmeket. Utoljára szépen Összelőttünk, voltunk vagy kétszázan... Az a film a répa bogár kártevéseiről szólt. A mi fiatalságén a lányoké a fő érdem.

Mi fiúk vettünk nekik csokoládés tortát, mind elhoztuk, ami csak volt a cukrászdában... Hogy él ne felejtsem, a hosszú asztalt leterítettem én magam két mozilepedővel... A csokoládés torta meg úgy volt csak, papírban ... Kicsit megolvadt, a melegben... Nem volt süteményes tányér, villa... A leányok meg — nem mindegyike az asztalra terített lepedő aljában töfölték meg maszatos kezüket, mert szalvéta sem volt... Én restellem a dolgot, azonnal levettem a lepedőket, anyámnak szóltam otthon, hogy majd ki kell mosni... Ma reggel haza is vittem... Anyám éppen be akarta áztatni, de kivettem a kezéből is idehoztam. Tessék megnézni ... Hol van ezeken vér folt?

Botkó Feri megtörölte izzadt homlokát.

Két asszony tanácstag szakszerűen szétterítette a tanácskozó asztalon a mozivászonnak haszilált lepedőket.

Azonnal meglátták a foltokat. a barna csokoládé megszáradt már, lepergett a gyű rődésekrőL

Botkó félreállt, közeljött sz igazgató, gyanakodva nézte a hét lepedőt, mintha nem ugyanaz lenne, de a sarkában ott a pecsét:

„Dunai igeti Község Kultúrotthon”.

A tanácstagok gúnyosan néztek a vörös képű öregemberre, az meg toppantott «gyet:

— így csúffá tenni az embert! Azonnal lemondok!

Botkó halkan azt mondta:

— Legközelebb szalvétát is veszünk a lányoknak.

Az elnök krákogva tolta vissza Botkának a köziben összehajtogatott lepedőket, S azt mondta erélyesen:

— A lepodöü gvet tisztáztuk, az ifjúságnak igaza van... de azt se lehet tagadni, hogy a kultúrigazgstó ■ókkal jobban dolgozik, mint elődje. Legyünk igazságosak. Azokat a filmeket nem ő választotta. úgy küldték ide. ennek utána kell néznünk, küldjenek mást, olyant, ami megfelel az itteni igényeknek. Válasszunk tanácsot, társadalmi bizottságot, a kultúrotthon vezetésére. Ennek tag'a lehetne Botkó elvtárs... Maradjon itt és képviselje az ifjúságot.

Botkó levette télikabátját és a sarokban árván maradt székre ült — mert a rendőr őrmester lábujjhegven kiment, másfelé van dolga.

Folytatódott a tanácsülés.

VARGA ZOLTÁN:

MESE

Mire megszületett, az égről a Napot, a Holdat elrabolták Csillag-nélküli magánnyal indult, hívta sárkányos Magyarország.

Bocskorát vasból, ingét parázsból ráadta sírdogálva anyja. Tarisznyájában csönd lapított, gyerekkorát is odahagyta

Az idő homlokát megjelölte. Süoegelték érte a szegények. Száján virágok háborúztak,

Vérrel szólt és tüzet lépett.

A Napot bordái közé zárta, a Holdat mellére kiszögezte Arca helyén az arcomat hordja, s úgy néz rám, mint az idegenre.

FORGÁCS KAROLT:

FA

Bihari Klára:

A KIS TANCSI

Szent hitem volt, hogy már Ismerem a nőket. Ha valaki, hát egy sofőr ezt igazán elmondhatja magáról. Legalább eddig így hittem. Azután kiderült, hogy mégse.

Huszonnégy év nagy idő. Ebből nyolc már úgy telt el, no nem akarok nagyaolni, ha nem is nyolc, de legalább öt, hogy sose voltam nő nélkül. Előfordult, hogy három-négy nőci futott nálam egyszerre. Mindennap másikat vártam a kis kuckómba, ha éppen nem volt éjszakai szállításom.

Az öreg kollégák, a negyven-negyvenöt évesek irigykedtek is rám, kérdezgettek, hogy bírom a tempót? Pedig ők is megtették annak idején, ami kitelt tőlük. Én mindig csak ezt feleltem a kérdésükre, beosztás kérdése az egész. És ez így igaz. Az arányos gazdálkodás a javakkal a legjobb és legkifizetődőbb.

De ezt nem mindenki fogadta el. Lajos sem, vele gyakran töltöttem együtt az éjszakát a teherautó vezetőfülkéjében, vagy a ponyva alatt, merthogy az áruszállítás éjjel- nappal megszakítás nélkül folyik. Lajos igényelt a vállalattól egy összecsukható ágyat, azon pihent, ha rászakadt az álmosság. Kábultan veszélyes a kormánykerék — mondogatta —, s ebben igazat is adtam neki. Igen ám, de a legtöbbször megosztotta az ágyát egy hölgyikével, akit az úton szedett fel. Ügy, hogy szédültebben ült vissza a volánhoz, mint ahogy felkelt mellőle. Olykor társául osztottak be, hogy felváltva vezessünk. így azután kitanulhattam a módszerét. Ahogy hátunk mögött maradt Pest, már járt a szeme, akár a sasnak. A reflektor se cserkészte jobban az utat, mint az ő tekintete. A legtöbbször talált is valakit. Csudálatos lelőhely az országút. Hazulról elkódorgott csirkétől, negyvenéves, férje elől futó öreglányig mindenféle változat előfordult. Egyszer ájult lány feküdt keresztben az aszfalton. Azt dadogta, amikor végre lelket vertünk belé, hogy egy ürge kidobta a kocsijából, mert nem engedte, hogy a szoknyája alá nyúlkáljon. A kollégám mindjárt a gondjaiba vette. Hátravitte a ponyva alá, engem meg a volánhoz ültetett. „Csak meg ne haljon Itt nekünk, mert akkor jól nézünk ki” — gondoltam. „Rendőrség, vallatás, jegyzőkönyv, idézés — csupa időpazarlás”. Reggel azután csak tátottám a számat, milyen fürgén mászik ki a lány a ponyva alól, a faluja szélén* ahová elszállítottuk. Lajos csak röhögött, amikor kiköptem, milyen aggodalom motoszkált bennem. Igaz, akkor még csak tizennyolc éves. kezdő pilóta voltam, négy évvel fiatalabb őnála. Imponált nekem ez a Lajos, de azért az ilyesmiben mégsem utánoztam. Kezdetben azért mégis, de néhányszor megtörtént, hogy a felszedett nőci ellopta n pénzemet, vagy az áruból

As öreg fa álmodik ébrem

gyökerei egykor a mélyben szopták a gazdag végtelent, as erő lakott odalent:

törzse sndáran, mereven

emelte égnek eleven, vaskos ágait. Lomb, levél muzsikált, ba rádűlt a szél;

rügyek pattantak télutón a virágillat szállt az úton a zöldszagú tavasz ha jött elűzni hályogos ködöt;

magot ringatott a virág a ha gyümölcsöt várt a világi feltüzelte a nyár heve, ágait gyümölcs törte le.

Agai szélben lombtalan

zúgnak. Törzsének odva van, mélybeszúrt vén gyökereit a föld sói nem etetik,

rügyei hályogos szemelt: a nyár ágyában fekszenek« de ágyukban se virág, se jó gyümölcs nem izzik ál

Évgyűrűkben gazdag a fa, de messze pislog csillagra.

Már ébren is csak álmodik: lombnak hisz] az álmait.

emelt el ezt azt, ha olyasfélét fuvaroztunk. Lajos se úszta meg szárazon. Egyik éjszakai védencétől gyereket, a másiktól valami nyavalyát kapott. Az utóbbiból hamarosan kigyógyította az üzemi orvos, de a srácért még most is fizeti a tartásdfjat. Pedig már nős és törvényes gyereke is van vagy három. Annak idején mennyire hencegett, amikor kipréselte a vállalatból az összecsukható, vagyis Inkább szétnyitható, ötszáz forintos ágyat! Nem érte meg, azt mondom. Tiszta ráfizetés volt, csak ő ezt nem fogta fel ésszel.

Én, hogy okosodtam és öregedtem, már ritkábban álltam meg kocsival.

Sok nőci mellett robogtam el érzéketlenül, aki stop miatt lengette a karját. Már messziről megsaccoltam, mennyit érnek. Mondhatom, az már igazán príma minőség volt, aki miatt én lefékeztem és vállaltam mindenféle kockázatot. Vagy pedig olyan kis rendes, aki semmi egyebet nem akart, mint néhány kilométerrel odább jutni, hogy ne koptassa a lábát, meg a cipőjét. Az ilyeneket tévedhe- tetlenül felismertem és ők is tudták, hogy megbízhatnak bennem. Ezeknek mindig meg is álltam, így kívánta a becsület. Jól el lehetett velük beszélgetni, viccelődni, tiszta szórakozás volt az egész, meg tiszta ingyen tanulás. Az ilyenektől tudtam meg, mi a relativitás, meg az atomfizika, meg az izé-elmélet, a neve éppen most nem jut eszembe.

Szóval, azt hittem, kiismertem én már a nőket, minden rendű-rangú fajtáját. De éppen abban éri az embert meglepetés, amiben nem is sejti.

Megyek a kocsimmal a hármas országúton. Négy tonna terhelés, nem csekély, méghozzá kényes áru. Hat órája ültem már a volánnál. Éppen azon járt az eszem, hogy leállók valamelyik szélesebb útpadkán és végigfekszem az ülésen, amikor kiabálást hallok. Nem is kiáltozás volt az, hanem olyan szívszaggató sikoltozás, hogy megállt bennem. az ütő. Közelebb robogok a hanghoz, a fényszóró elém önti a világosságot. Hát látom, hogy bal kéz felől az árokban, a ritkás fák mögött ketten mozognak. Egy vékony lány birkózott egy széles vállú, behemót alakkal. Annak a klassz motorbiciklije meg ott feküdt az árok lejtőjén. Egyből megállapítottam, hogy alig használt és nagy szakértelemmel gondozzák. A sikoltozás nagyon valódi volt, de azért nem hamarkodtam el a dolgot. Hátha a haverok ott rejtőzködnek a bokrok közt: és a lány csalétek, hogy ellopják a kocsimat. Egyszer már beugrottam ilyennek, mondhatom, jól megraktak, a rendőrjárőr mentett meg. De ezúttal nem észleltem semmi gyanúsat. Leszálltam és elordítottam magamat: Gyere, Lajos, ruházzuk meg a nacákot! Mondhatom, ideje volt, mert a kis nő már nagyon csúnya neiyzefbe került. A széles vállú, aki azt hitt«,