Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Sütő András köny ve a tegnapi és a mai Erdélyről Vicxián Erzsébeti KARAMBOL Varrnak olyan irodalmi művek, amelyeket már megjelenésük idején kiemelkedő, időálló, „klasszikus" gj. kotásnak érzünk. Ilyen a romániai Marosvásárhelyen élő Sütő András Anyám köny- nyű álmot ígér című kötete, melynek a második kiadása is napok alatt elfogyott. A marosvásárhelyi Igaz Szó című irodalmi folyóirat 1970 augusztusi számában megjelent Veres Péternek Sütő Andráshoz küldött kilenc levele. Az elsőt még 1954-ben irta Veres Péter, amikor Sütőnek akkoriban közölt irodalmi vallomásait olvasta. Érdemes idéznünk levelének néhány sorát: „ .. kedves öcsém, az Igaz Szó augusztusi számában olvasom a vallomásodat és lelkesedésemben azonnal írok: megálljunk csak, emberek ,itt író születik.’’ Tréfásan, de nem alaptalanul székely Mikszáthnak jellemezte akkor Veres Péter a fiatal erdélyi írót: „egy székely Mikszáth: az egy igazi Mikszáth, de magasabb hatványon”. Sütő mostani kötete (amely már talán a tizenhatodik) minden igazolta Veres Péternek a még kezdő írót biztató, tizenhat évvel ezelőtti szavait: ......hogy így cs ak igazi író láthat, gondolkodhat, az holtbizonyos.’’ Az Anyám könnyű álmot ígér műfaját nehéz volna meghatározná. Van, aki regénynek nevezi, de nyugodtan mondhatjuk irodalmi szociográfiának is. Maga az író szerényen csak „napló- .iegyzeteík”-nek tekinti ezt a munkáját, mely egy román— magyar lakosságú falunak főleg a felszabadulás utáni negyed évszázadáról ad sok oldalú, mélyen realista képet. Már a legelső mondatoknál fölfigyelünk Sütő András szép magyar nyelvére, melyet egyrészt az Arany Jánosra emlékeztető egyszerűség és tömörség jellemez, másrészt az egyéni képekben és színekben való gazdagság, s mindezen felül valami, szavakba alig foglalható erdélyiség. A bevezető sorok magyarázzák meg a könyv célját és különös, költői címét: „Egy napon így szólt anyám: — írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? — Igaz legyen — mondta. Honnan buzog elő, honnan zeng felénk ilyen varázslatosan, ilyen népmeséi gazdagsággal ez a Sütő And-. rás-i magyar szó? „Hol vagyunk hát?” — kérdi velünk együtt a könyv szerzője, s mindjárt válaszol is: „A Mezőségnek hívott erdélyi dombvidék kellős közepén, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Mákkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább _ segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger. Hasonlatos hozzá valóban a vidék domborzata. Valamikor tenger volt itt, azután elment valamerre, mi itt maradtunk .. IRO, november va-ámap Sütő András falujának neve Pusztakamarás. Ebben a faluban töltötte életének utolsó éveit a múlt század nagy magyar írója: Kemény Zsigmond. 1875-ben itt, Pusztakamaráson temették el. Szép és megható, ahogy a kommunista Sütő András ír az arisztokratának született, de a nemzetféltő gondokban a md korunknak is példát mutató Kemény Zsigmond- róL szülőföldjének egykori földesuráról: „ö az egyetlen, akitől nem elvenni, hanem átvenni kellett valamit. A terhes mivoltában is kovásztermészetű örökséget. A könyveit ugyan itt senki sem olvasta, de tébolyba hulló szenvedéseinek, nemzetféltó gondjának legendája máig is föl-föllobban a sírja környékén. Konok sírköve feketében is mondja a tanulságot a másnak világító s önmagát elemésztő fáklyáról. Vele, mint minden költővel, egy csipetnyi eszményi emberség költözött a világba.” Pusztakamarást — mint a könyvből megtudjuk — háromnegyed részben románok, egynegyed résziben magyarok lakják, vagyis, olyan ez a falu, mint egy kicsinyített Erdély. Innen indult el a ma negyvenhárom éves Sütő András, akiről a néhány évvel ezelőtt kiadott Magyar Irodalmi Lexikonban többek között ez áll: ,,A mai magyar próza egyik legfigyelemreméltóbb stüusművésze.” Hogyan adhatott az irodalomnak ilyen kitűnő magyar stílusművészt egy olyan falu, ahol a mindössze talán 600-as lélekszámú lakosságnak csak egynegyed része magyar? Sütő András így vall a falujától kapott és saját buzgalmából állandóan gyarapított írói örökségéről: „Az EGÉSZTŐL kaptam út- ravalóul a gyermekkor élményvilágát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes bóját a vizek hullámzásában.” A könyv szereplői egyetlen kis falu, Pusztakamarás lakosai (s köztük elsősorban az író és szülei, testvérei, rokonai), de történeteikben az egész falu, felszabadulás utáni Erdély gondjai és örömei ott vannak, egy számunkra is nagyon érdekes világnak soksok társadalmi és egyéni problémájával. „Dunának, Oltnak egy a hangja” — hirdette hat évtizeddel ezelőtt Ady Endre. Milyen ez a közös hang ma: hogyan élnek egymás mellett a szocializmust építő Romániában a románok és a magyarok? — mindennapjaikról híven tudósít bennünket Sütő András'. A magyar—román vegyes házasságok, a kulturális kölcsönhatások, a nyelvromlás kérdése, az igazi történeti ismeretek hiánya stb.. ez is mind helyet kap Sütő „naplójegyzeted”-ben. Nem túloz és nem szépít az író. Az ötvenes évek nehéz szakának rajza, s a benne megnyilvánuló, építő szándékú társadalmi önkri tika csak erősíti a mában és a holnapban való bizodalmunkat. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője a közelmúlt hibáit mély és előremutató tanulságokkal tudja elénk tárni. I Sütő András kitűnő könyvét ki""’'Ónknak a rr.agyaro-~ .-év-Mi számára is tővé kellene tenni'.ik. Dr. Pásztor Emil Grác után történt. A tiszta, tavaszi országúton mintha a nap indult volna felé. Legurult a látóhatár széléről, Sándor egyre növekvő piros labdának látta. Már hiába kapott az erősebb szemüvege után. A kocsi felágaskodott, mint a megütött állat. Sándor nem érzett fájdalmat, csak valami émelygést a gyomrában és sok apró, táguló napot látott az összezárt szemhéjai mögött. A kórházban tudta meg, hogy egy piros Volkswagennel karambolozott. Bement a biztosító társaság irodájába. Szabályosan elválasztott hajú, kifogástalanul öltözött fiatalember közölte vele, hogy a kocsi javítására várnia kell még egy hetet. A társaság természetesen fedezi a kényszerű itt-tartózkodás költségeit. Keressen kellemes szállást, a számlát utaltassa át. Sándor bólogatott, nem tudott megszólalni — a fiatalember mellett egyszerre lomposnak érezte magát strapabíró barna ruhájában, amit Éva erőszakolt rá az utazásra. „Bitte, bitte.. Hát igen. így sikerült Még ez is — gondolta. Mióta készült erre az útra... Istenem. Most van másodszor külföldön. Olaszország persze jobb lett volna, de mit is tud ő Olaszországról, csak a könyvek, mindig, mindent csak könyvekből; Velence rózsaszínű házai, Hemingway Renátájának hangja az esti lagúnákon és Siena, a mészfehér, időtlen Siena, akit mindig apácának érez. Akit... Hülyeség. Egy város nem élőlény, nem ember. Egy város — ami. Egyáltalán — miért ez ß szorongató fájdalom? Csak tárgyilagosan. Olaszország jobb lett volna, de fiatalon. Olaszországot fiatalon kell látni, amikor az életünk beépítetlen telek, amikor a tág kated- rálisok látványa még hozzásegíthet a levegős, hosszú időre szóló építkezéshez, így van és pont. Tudta elekor is, amikor Évával beszéltek a külföldi útról és Éva nem is tiltakozhatott, mert először az ő kívánsága teljesült. A kocsi. Olaszországot akkor sem említette. Nemcsak azért, mert oda Éva is kívánkozott volna. Túlságosan nagy kalandnak érezte már a maga számára. ötvenhárom éves. Nem tudta elképzelni, hogy valaha, még egyszer megölel egy húszéves lányt — Olaszországot sem akarta. Felesleges izgalom, nosztalgia. Öreg. kanyargós utcákon járt. Kirakatok, emberek, házak. Mint otthon. A tárgyak — és az ember mint tárgy a környező világban — mindenütt azonosak. Erre gondolt. Meg arra is, mennyire rétegenként jutunk el az igazsághoz. Otthon nem engedte magához, hogy tulajdonképpen Ausztriába is a nosztalgia hozta. Salzburgba vágyódott. Fojtó nyári reggeleken arra a gyermekkori nyárra gondolt, a Tanti házának fehérre súrolt, szappansza- gú padlójára. Tízéves sem volt, haboskávét ittak vacsorára, a Tanti minden este maga ment el a frissen fejt tejért. Zöld szeme volt a Tantinak, okos, fáradt szem. Zöld volt a város is. Akkor még nem ismerte Mozartot — gyerek volt, semmit sem ismert — honnét tudta volna, hogy a zene mindest jobban megidéz, mint az írás vagy a látvány. Hangversenyre szigorló mérnök korában jutott él legelőször. Éva kérte meg: kísérje el — nem értette a zenét, szégyellte a kifényesedett fekete ruháját, mint most ezt a barnát a biztosító fiatal hivatalnoka előtt. Szünetben a helyén maradt. Éva rosszkedvűen állt fel, egyedül ment ki cigarattázni. A zenéből először Beethovent szerette meg A házassága után. Ez az ember kiemelte magából a szenvedést. Ebben az egész világot átfogó kupolájú templomban kellene mindenkinek leborulni, nem az oltári- szentség előtt. Mozart nagyon, nagyon sokára jött. Mostanában. Hallgatta a rádiót, a hegedűhangok éles, pontos körvonalakkal hozták elé a folyót, a várost, a Tanti simogató kezét. Azt is, hogy erre az útra még szüksége van. Talán minden megváltozhat. Évának idővel küld egy másik kocsit. Mérnökre mindenütt szükség van, a gyárban, az osztályon gyorsan helyettesítik, beosztott tervező után nem szoktak sírni. Eltelik egy-két hónap, utána nem is emlegetik. Éva meglesz nélküle. Neki a kocsi a fontos. Mindig külön széken ültek, mint azon az első hangversenyen. Még az országúton sétált, nem is figyelte, mikor ért ki a városból. Átadta magát a napsütésnek. Ha így történt — jól van. Három hétre jött. több mint egy hétbe került a karambol. Becsig sem jutott el. Nem baj. Nincs kötelessége. Behúzódunk az ágy barlangjába, a kötelesség, a baj, virraszthat a barlang szája előtt. A benzinkútnál, ahová elért, ruhacsíptetővel fogták az asztalhoz a fehér térítőkét. A benzinkút piros vorii mini a néhány nappal ezelőtti Volkswagen. Újra az ismerős émelygést érezte a gyomrában. Leült az egyik asztal mellé. Pulóvéres fiú 'szaladt elé, kérés nélkül hozta a sört. — Köszönöm — morogta meglepetten. A fiú felnevetett. — Csak nem magyar? Sándor este a fiú családjával vacsorázott. Elküldték a holmijáért, szobát nyitottak neki a benzinkúthoz tartozó penzióban. Sötét ruhában ment le a vacsorához. „Bitte, bitte...” A fiú feleségét és a szüleit délután nem látta. Mindent egyedül intézett. Beszélgettek. A fiú azt mondta, nem bánta meg. Rengeteget dolgozik, ő a felszolgáló, a szobapincér, reggelenként ő jár be a városba húsért. Ha moziba mennek a feleségével, fehér sport Mercedest vezet. Autószerelő akart lenni, otthon nem vették fel a technikumba, az apja katonatiszt volt. Ha nem sikerül beházasodni, persze nehezebb lett volna, de az asszony szülei szerencsére jómódúak, így elrendeződött minden. Húzogatta a pulóverét, mutatta, „eredeti ausztrál gyapjú”, több ilyen van még a szekrényében. Most sötét ruhában van ő is. A nyakkendőjében tü. Kis, fehér, csillogó golyó. Diszkrét, ahogy illik. Sándor szinte várta, hogy a fiú áthajol hozzá és bizalmasan biccentve a fülébe súgja: „gyémánt”. De a fiú mereven ül az asztalnál. Fáradt figyelemmel a tekintetében,' udvariasan töltöget a felesége poharába. Minden mondatának végén ott liheg „mein liebe. ” „Kedvesem, szívem”. 0 is ezt mondja Évának. Igen szívem, ama savem. Az öregek természetesen ülnek, nyugodtan esznek, a fiatalasszony is elengedi magát a karosszékében. Az öreg valami cipzáras mellényben ül az asztalnál, az öregasszonyon és a lányán pongyola. Csak ők ketten vanak sötét ruhában, ö és a fiú. Tű van az ő nyakkendőjében is. Vékony csíptető, diszkrét, ahogy illik. Éva tette a táskájába. „Ha otthon nem is hordod, fiam, legalább kint viseld”. Felemelte a poharát, ittak. Azután még sokszor töltöttek koccintottak, ittak. Elnyúlva látta az idegen arcokat, a következő pillanatban változott a tükör, nagy, sima, kihízott arcok tűntek elé. Éva apjának volt ilyen arca — jutott eszébe hirtelen. Éva apjának, igen, a vezérigazgató úrnak, aki kegyeskedett, méltóztatott fizetés nélkül alkalmazni a kitűnő diplomájáért. A fizetés a lánya keze volt. Csak később tudta meg, miért... Kegyeskedett, méltóztatott. Alázatos szolgája. Tehette — ő szorult rá. A változás után Éva szorult őrá, akkor nem hagyhatta el. Később meg már nem volt érdemes. „Bitte, bitte .. Éva — Olaszország. De ez a fiú, ez a kölyök ... Ez még kölyök! Felemelte a poharát, mintha koccintani akarna. Egyszerre mindenki rá figyelt. A pohár nem mozdult meg a kezében, nem kereste a többi poharat, nem is remegett. Tisztán, érthetően szólalt meg. Aznap este először magyarul. — Mit keresel te itt? — kérdezte a fiút. — Nem értem — nézett az vissza rá. Hűvösen ült most is, nem látszott rajta az ital. Sándor megismételte. — Mit keresel te itt? Nem érted: mi vagy te itt? Miért nem érted? Magyarul mondom! — A családom... — hallotta aztán a fiú hangját. Ugyanazon a hangon mondta, mint a „mein liebe .. ,”-t, a feleségének. — Szereted te a feleséged? — kérdezte tovább konokul. — Was .. .was? Az öregasszony éles hangja kijózanította. Körülnézett, nézte őket. — Ne beszéljen magyarul — szólt át az asztal másik oldaláról a fiú. — Nem mondtam meg nekik, hogy magyar. Rólam se mondják, letagadják, aki előtt csak lehet. Szégyellnék. „Bitte, bitte...” Sándor felállt, indult a szobájába, összecsomagolt. Visszasétált az országúton, az idegen városba. Útközben sokszor megállt, húzta a karját a bőrönd súlya. Nem bánta. Nem sietett. Pontosan tudta, hogy soha többé nem látja meg a zöld folyót — Mozart és a város bt nne már ezután is csak csendes estéken találkozik. Otthon, üldögélve a rádió előtt.
