Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
Szőnyi István: Akt (Rézkarc) Tíz éve halt meg a modern magyar képzőművészet egyik legnagyobb mestere, Szőnyi István Kossuíh-díjas festő és grafikus. Műveit Európa és Amerika számos múzeumában és magángyűjteményében őrzik. Kiváló művészpedagógus volt. a Képzőművészeti Főiskola tanáraként tehetséges fiatalok sokaságát indította el pályáján. Utolsó éveit a Duna-kanyar festői táján, Zebegényben élte le, fáradhatatlanul alkotva. Műterme ma kis múzeum, ahová nemcsak tisztelői zarándokolnak; a zebegényi Szőnyi-házban nyaranta művésztelep működik. — Na gyere, megnézzük még a szivattyúkat is! Az a gazember Szikora uszította rá az asszonyt. Képes volna azt híresztelni: az öreg Szabó fizeti ki a halat, hogy kedvébe járjon Deremének. Rágialom, tisztára rágalom volt az egész. És így, hogy az „öreg” Szabó. Valóban; hatvan is elmúlt már akkor, s az a menyecske harminc se volt talán. Meg is kapta a feleségétől: szégyellhetned magadat, ezzel a vén fejeddel. A szivattyút éppen csak megnézte, a vízre volt inkább kíváncsi, apadt-e eleget, bírja-e benne a hal reggelig. Mintha szél borzolta volna, mozgott a víz. járt alatta a hal. Ügy látszik, nehezen nyugszik meg — gondolta ... Hogy meg lehet szeretni ezt a vesződséges munkát. Amikor nyolc évvel ezelőtt nyugdíjazták belebetegedett. Hiába vigasztalták, jó lesz ez magának, ideje már pihenni, semmit se segített. Hiányoztak a halak. Any- nyira hiányoztak, hogy ide a messzeségbe is eljött utánuk; ezekhez a csatorna nélküli, nehezen halászható tavakhoz. A víz tavasszal gyűlik össze, valamennyi esik hozzá az év folyamán, azzal kell kitartani újig. őrizgetni kell. De a hal szép. Jó is — mondják, nincs iszap íze; ő még nem kóstolta, csak a tóban szereti. A levelet biztosan megkapták; baj lenne, ha nem, mert egyedül aligha találja meg az utcát. Pesten van most az asszony, a gyerekeknél, mit csináljon otthon a faluban, egyedül... Az unokának is írt a levélben: készülj föl, mert úgy megtanultam malmozni a nyár óta, egyszer se tudsz legyőzni. Malmozni szoktak; ő tanította meg a gyereket, de már a harmadik napon annak is örült, ha néha megnyert egy partit. Lehet, hogy kijön elébe az állomásra, kihozza az apja. Baj azért, hogy vasárnap se mozdulhat el a halak mellől. Ott az őr, igaz, de az agronómus mégse szereti. Nincs biztonságban. Mit tud csinálni az őr maga nélkül? — mondogatja. Mit tud, mit tud, istenem. Akkor én tulajdonképpen rabszolga vagyok?... Maradna ő is itt néhány vasárnap. Azt nem. neki kell a vasárnap, várja a család. Elindult befelé, szemét még egyszer végigfuttatta a vízen. Az esti híreket meg szokta hallgatni, és jön az őr is hamarosan. Most is megígérte, hogy itt marad helyette vasárnap, — hazamenet. Méghogy helyette ... A pénzt még ma összekészítem — gondolta. Legjobb lenne becsomagolni, külön zsebbe rakni, vigyázni kell a vonaton, nagyon, örül maid az asszony a pénznek. Ilyen jól korábban se keresett. És meg is marad az egész. Semmire se költ tulajdonképpen; kosztra is, csak annyit, hogy még az asszony is kevesli. Neki macának nem kell pénz, az asszony örömének örül inkább. Nahát, most visz neki. Egy kis spóroltat is, amire nem számíthat... Lehet, hogy bocsánatot kér majd a múltkoriért, volt ideje belátni a hibáját. Neki elég, ha annyit mond: buta voltam, apjuk, felejtsük el, ne is gondoljunk rá. ö természetesen nem kezdíi. Nem kezdheti, mert ő nem csinált iemmi olyat... Ha mondja, mondja, ha nem, nem. * A* udvaron volt újra. A fiatal, vékony nyárfákat meg Nesztelenül nyílt az igazgató irodájának ajtaja. — Megjött Král elvtárs. Benkő Péter felnézett papírjaiból. Hatalmas íróasztala roskadt a felhalmozott iratoktól. A tervezetek, grafikonok, (körlevelek, a mappák és dossziék mögül ideges pillantást vetett titkárnőjére. — Na, végre! — jöjjön be! Král belépett. Sovány, csontos arcán feszült a bőr, deresedé borosta ütötte át; a szeme fáradtan, tompán csillogott. Az igazgató végigmérte. — Üljön le ... Král sóhajtva ereszkedett az egyik fotelba. — Parancsoljon, igazgató elvtárs, — Iszik egy kávét? Král legyintett: — Mi haszna?!... Ittam már eleget... — Hát altkor, nézzük ... — szólt Benkő, s levett egy iratgyűjtőt a papírhalom tetejéről. — Hogy állunk a KL 70-es motorral? Látom a jelentéséből, erősen le vannak maradva ... — Erősen — bólintott Král. — Ma szerda van. Remélem tudja, hogy az angol átvevők pénteken jönnek?! — Tudom. De sajnos, hiába jönnek...! — Hogy?! — Utaltam már erre a tegnap benyújtott dekádje- lentésemben. Gondolom, olvasta ... Utött-kopott határidőnaplójából négyrét hajtott ívet vett elő. Térdén hajtogatta szét. — Tekintve, hogy az igazgató elvtárs 32. számú utasítása nyomán végrehajtott munkaerő-átcsoportosítás — olvasta — a motorüzem szakmunkás-létszámának 14 százalékát elvitte, kérdésessé nem kopasztotta meg teljesen az ősz; zörögtek a levelek. Akkora volt a csend, lehetett haliam. A suhogást is, ahogy a szél fut a víz felett. Jön az őr, köszönt. — Van valami újság, János bácsi? Mintha a neszt hallgatta volna, késve válaszolt. — Csak ami tegnap, de hal egy telelővel több. — A telelőben több, a tóban kevesebb. — Okos ember maga, Kótics, miért nem ment püspöknek! — A demokráciában? Nem kifizetődő. Nevetett János bácsi, hangosan már; érződött, nemcsak Kótics riposztján. A belső öröm kereste az ürügyet. — Nem ment volna maga papnak máskor se, ahogy én ismerem; nem bírta volna ki nősülés nélkül. — Nősülés? Anélkül aztán igazán könnyen. De nem így akarta maga mondani! János bácsinak a felesége jutott eszébe. Ki tudja, hányadszor ma. És amiért összevesztek ... — Aztán ügyeljen jól mindenre, én reggel utazok haza! Kótics meglendítette a kezét, erről jutott eszébe. — Az ám, üzent az agronómus. János bácsi rosszát sejtett. — Üzent, mit üzent? — A sofőrrel. Hazaküldte, ő meg vonattal tovább utazott Kecskemétre. — Holnapra visszajön? — Azt nem mondta... vált havi tervünk teljesíthetősége. összehajtogatta a másolatot és visszafektette a határidőnapló lapjai közé. Csattant a kemény kartonfedél, ahogy akkurátusam reácsapta. — Jól és pontosan tud fogalmazni, Král elvtárs. Hol tanult? — A Tavaszmező utcában. — Üzemszervezést ott nem tanítottak... — Nem. — Ez meglátszik magán. Itt jó üzemvezetőre van szükség, Kral elvtárs, jó stilisztára esetleg az Uj írásnál. Král elmosolyodott. Megigazította nyakkendőjét, sültében meghajolt az igazgató felé. — Köszönöm az elismerést — mondta. — Jólesik. Tudja: a nyelvi készlettel való tervszerű gazdálkodás jelenti a jó stílust, igazgató elvtárs... — Mit akar ezzel mondani, Král? — Csupán azt, hogy a jó gyárvezetőt meg az anyaggal és a munkaerővel való tervszerű gazdálkodás jelenti. — Hallja, Král elvtárs! Ügyeljen, mit mond!... — Az immagimista stílust például nem szeretem. Kapkodó ... — mondta elgondolkodva Král. — Elég! — emelte fel hangját az igazgató. — Ne példálódzón itt nekem!... Szakmunkásait pedig azért vittem él, mert a gépüzemben van rájuk szükség! — És nálam nincs? — ugrott fel Král. — A motorban talán zabot hegyeztek?! Itt a KL 70-es, kivel csináltassam meg? A segédmunkásaimmal?! — Üljön le, Král elvtárs! — csitította az igazgató. — Gyújtsunk rá! — nyújtotta felé a cigarettás kazettát. — Pipaszó mellett könnyebb a gondolkodás... Tüzet is adott. Král mohón szippantgatott, de egyre csak fejét rázta. — Adok túlórát, amennyi kell... — mondta Benkő. Král mohón szippantgatott, kúpokat kotort össze cigarettája végével. — Dolgozóinak célprémiumot... Král nem szélt. — Maga is kap ezer forintot, Král elvtárs... Král elnyomta a csikket. — Ezerötszázat!... — Ez nem alku kérdése, igazgató elvtárs; — szólalt meg végre halkan — ne pénzt adjon, hanem embert! Akkor meglesz... — Embert?! Honnan a pokolból ?! — Ha nem vette volna el tizenkét szerelőmet, nem kérnék. — Ne fújja megint a régi nótát, Král! A gépüzemnek nagyobb szüksége van rájuk, mint magának ... — Ezt nem tudhatom ... De javasolnám, hogy a KL 70-est akkor csináltassa meg a gépüzemmel. Az igazgató az asztalra csapott. — Ne beszéljen bolondokat, Král! — nyelt egyet. — És ne akarjon engem szánt- szándékkal feldühíteni!... — É-én ... ? — húzta Král a szót. — Már megbocsásson, igazgató elvtárs... — Na, végre kezdjük egymást megérteni... — csillapodott Benkő — Feszítsék a* erejüket, Kral «Ívtárs. Pénteken 11-kor itt lesznek az angol mérnökök; a KL 70-es i át keU adnunk . . Král a plafont bámulta. — Képtelenség... — mondta. — Meg kell csinálni, Král elvtárs! — vágta rá nyomban a másik. — így kívánják az érdekeink. A vállalaté is ... meg a népgazdaságé is... — Képtelenség ... — Meg kell csinálni! — pattogtak a szavak. — Be kell tartanunk a határidőt, ha a fene fenét eszik is! — Igazgató elvtárs! — mondta Král. — On jól tudja, hogy én nem az a típus vagyok, aki megijed a nehézségektől. Naponta 15—16 órát vagyok bent, megfeszítem minden erőmet. Látja; holtfáradt vagyok, de állom a sarat, hogy rendben menjenek a dolgok. Ám, ami képtelenség, az képtelenség. A KL 70 átadását már elpuskáztuk. Az igazgató gondolataiba mélyedve hallgatott; kínosan hosszúra nyúlt a csend. — Ide figyeljen, Kral! — szólalt meg aztán. — Ahogy én látom a KL 70-est, átadásra Időben el lehet készíteni, csakhogy maga a szerelőd áthelyezést most az el- úsztatássa] akarja megbosz- szúlni... Hát, jó... Nem, ne szóljon közbe!... Ha megcsinálják, megadom, amit ígértem; ha nem, maga bánja meg...! Fegyelmi jogaimmal élve munkamegtagadásért ezer forint pérmiumel- vonással büntetem. Megértett? Král sápadtan állt fel. — Jó, rendben van. Büntessen. Megteheti... De a KL 70 akkor sem lesz kész. Nem az én hibámból — a magáéból! Az átcsoportosítással lehetetlenné tett bennünket. — Ne vádaskodjon, Krái! Végezze a munkáját. — Végezzem... — nevetett fel Král keserűen. — Egyelőre nem végzek semmit; ahogy tudja, holnap reggel utazom üdülésre. Sajnálom, hogy pont most büntet meg, de hát, legfeljebb ezer forinttal kevesebbet iszom el. Minden jót, igazgató elvtárs! Felállt és kiment. A pár- nás ajtó nesztelenül csukódott mögötte. Az igazgató nagyot fújt és fáradtan vetette a támlának a hátát. Hosszan bámulta a zárt ajtót, aztán csengetett titkárnőjének. — Hozasson a büféből tíz szendvicset, Klárika! Bent maradok éjszaikára... Még egy üveg sört is kérek! — kiáltott utána. Hajnalig égett a villany az igazgató irodájában. Számolt, grafikonokat húzott, jelentések és feljegyzéseik garmadáját nézte át, gyártási naplókat lapozott végig: a KL 70 útját követte az öntvények leürítésétől, a gyártás minden egyes fázisán keresztül, napokra bontottan, egészen a leendő átadás pillanatáig. Háromkor már égett a szeme az álmosságtól, de csak akkor tolta félre a papírokat, mikor teljesen elkészült. Akkor megette maradék szendvicseit, megitta a sört, aztán ledőlt a heverőre. A takarítónő ébresztette fel. Megmosta arcát és fél órára lesétált az üzembe. Nyolckor behívta a titkárnőjét : — Klárika! Tizenegy órakor adjanak fel egy táviratot! Diktálom: Král János. Mátrafüred. Gyopár üdülő. Kellemes üdülést! Költségéire ötszáz forintot kiutaltattam. Postán megy. Benkő ig. ... Kész? Köszönöm, Klárika... Elmehet... 1336. szeptember vasára^
