Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
I FARKAS ANDRA»; Jllőnd&m az édeiamf/ikaak Mondom u édewQítaitk, Mondom »m>int«k akikben özvegyi gyász, szomorúság Fáj, amióta a frontok Árnyai jártak e tájon. Mondom a férfi, a kortárs Simogató melegév eb Asszonyok, édesanyáink. Tudjuk, a könnyek, a sóhaj Nemcsak az érzelem és múlt Felszakadása, de sors is. Bánatot élni, megélni, Vesztesen egyre remélni, Várni, akit betemettek Messzi vidéken, a tájban *— Hogy csak az ö örömükben Fészke! a szép szeretetnek ritka-gyümölcse. — Ha értünk, Szenvedik el, ami sorsuk, Nyerni akarnak, azért is, Mert a nyerésben ajándék. Jó jutalom van. Azoknak Adja a lelkűk, a testük Ezredek égi kamatját. Kikben az élet, a tettek Mindeneket igazolnak. S veszteni tudnak a sorsban. Mert öröm és szomorúság Egybekarolva tanyáznak Bárhol a jajteli földön. Élni a régi lakásban. ' Régi hitekkel a szívben, Hogy mi lehetne, ha élne? Mennyi komoly szeretetnek Álmodozásnak a magja Az, hogy az élet elindul, Általatok ezer útra! Nézzetek árva szemekkel, Tiszta örömmel azokra, Kikben a jó anyaságnak Mostani élete munkál. Könnyeken által, a sóbaj Súlya alól szabadultán Nézzetek újra azokra, Kikben a hit, a reménység Épp ugyanúgy gyereket szül. És a reményt szaporázza. Bennük is ügy erezodik Félelem aggodalommal, Mint ahogyan ti is, akkor. Abban a szörnyű viharban, Rendeletekre ügyelve Veszteni hagytatok annyit. Nézzetek egyre, előre! Higgyetek abban a jogban Hogy az anyák hite-testc Tartja a végtelenül-nagy Gletet ébrén a földön. Gs az anyák ma is értik, És ha lehet, eme május Tarka virágai terhét Ejtse reá tok is újra Tiszteletünk, csak azért is. Hogy ti is — úgy, ahogy Illik Mondjatok új dalokat még Annak a drága jövőnek, Mit csak a csepp púja gyermek Képe varázsol előre. Hogy veletek parolizva Lássa a ma anyasága, Mennyi az asszony! törvény, Honnan a tisztes örökség. Májusi orgonaágat, Májusi kék eget és fényt Látni öröm. Az esőben Grleli perc meg az óra Nyári meg őszi gyümölcsök Izeit —> mert ez a törvény; Élni, remélni közösben, Mint a család — ez a sorsunk. Vígan örülni a mának, Mtakaritva a múltat !s helyet adva magunkban VI ás gyönyörű örömének. Mert csakis így nagy az ünnep, És csakis így nagy az ünnep! • •• I . •. V / **é*.AA/VV"VW*.' . • ■ (Mohácsi R. Ferenc rajai) Hát engem is visszahozott az estefelé hazacsattogó bécsi gyors. Jöhettem volna, persze, hamarabb is. Akik ötvenhatban kifutottak, már háromszor-négyszer kattog- tatták bőröndjeiket a hegyeshalmi állomáson. De tudhatod, én mindig ilyen biztonsági ember voltam, nemhiába játszott velem a kis Koltai bekket az osztályválo- gatottban. Szóval, most jöttem csak haza, tizenhárom év után, s most nyitogatom a szemem, mi is történt azóta, hogy arról a Pest felé kattogó tehervonatról le akartál rántani. Kérdezed: tulajdonképpen miért kapaszkodtam fel akkor az ütközőkre? Most is csak a vállam vonogatom. Csomagot kötött, térképet bújt akkor a fél kollégium, sodródtam én is a többiek után. A Bécs környéki láger kerítésének drótszemeit számolgatva értettem meg végül, hogy hol vagyok, s hogy miképp is kerültem oda. Jó három hónapom telt el a lakatra zárt vaskapu mögött. Érdekelnek azok a napok? Gyerekkorodban biztosan szűköltél bezárt szobában; talán ezt az érzést idézte fel, és fokozta már-már a kibírhatatlanságig az az idő. Na mindegy. A lényeg az, hogy reggel — éjszaka esett, éppen a havat lapátoltuk, — valami svéd bizottság érkezett a táborba, hogy a menekültek között válogasson. Az én nevevet is kiáltották. A bizottság vezetője — egy zöld szemű, falfehér tanárféle — azt akarta tudni, hogy tényleg gagyogok-e, ahogy bediktáltam, angolul meg franciául. Emlékszel biztosan, mennyit magoltam a zuhanyozóban, így aztán el tudtam mondani, hogy ki vagyok, s honnan futottam. Arra a kérdésre, hogy mik a szándékaim, nem mondtam mást, mint azt, hogy tanulni. Lehetőleg közgazdaságtant tanulni. Ha gondolkodsz egy kicsit, biztosan eszedbe jut, hogy annak idején mennyire vágytam a Duna-parti egyetemre. Kiküldték, kétszer is behívtak, mire a zöldszemű kinyögte. hogy az ő országukban foglalkozhatnék a köz- gazdaságtannal. Két feltételük van csupán. Először is, egy szabott határidőre meg kell tanulnom svédül; másodszor pedig, legalább tíz évig náluk kell dolgoznom. Ha a két kikötést vállalom, a nyelvtanulás idejére állami segélyt, szállást adnak, a2tán meg biztosan akad egy olyan cég, amely — ha diploma után náluk dolgozom — vállalja a taníttatásomat. Nem gondolkodtam. Megbuktattam a fejem, és néztem, hol kell az előre kitöltött papírokat aláírni. Egy kiszuperált katonai gép szükségüléseirr rázód- tam el Stockholmba, ahol előbb megint valami táborfé- lébetr tartottak, majd az újabb faggatózások után megkaptam a letelepedési engedélyt. Emlegettem már, hogyan pörgettem a szótárlapok&t a zuhanyozóban. Hát az a mindenesti magolás semmisem volt ahhoz, amit én azokért a torokból kibukó, orron átszivárgó svéd szavakért tettem. Reggel hatkor már jaAKÁC? LÁSZLÓ ■ vában lapozgattam a csíkos nyelvtanfüzetet, és estére mindig akadt tizenöt, húsz olyan mondat, amire azt mondhattam, hogy végképp az enyém. Január végén értem ki, a következő karácsonykor vizsgáztam. A bizonyítványomban valami ilyesféle állt: „X. Y. a svéd nyelv megbízható és jól hasznosítható ismerője”. Kedden kaptam meg a papírokat, csütörtökön már várt a levél, hogy az egyik nagy stockholmi áruház igazgatója szeretne velem beszélni. Felhívtam, másnap fogadott. Elmondta, hogy szívesen szerződtetnének. Ahogy ez náluk szokás, beíratnak az egyetemre, vállalják minden költségemet, és aztán, ha már kezemben a diploma, majd náluk kezdek dolgozni. Ha jól tanulok, és felszedek még egy-két nyelvet, nem a megszabott öt, hanem nyolc vagy tíz év alatt kell a rám költött koronákat le- törlesztenem. Üjra bólintottam. Két hét múlva kezemben volt az 'gyetemi index. Így, könyvforgatással, füzettöltögetéssel telt el újabb '-■‘gy év, amelynek végén megint ott ültem az igazgató ‘lőtt, hogy jelentsem, készen vagyok, munkára lehet fogni. Előbb üzletkötőként alkalmaztak. Egy Ijatalnms fekete táskával kopogtattam a különböző cégek ajtaján, •'élév sem telt el, már külföldre is elküldték. Két év úlva pedig, amikor kereskedelmi főnökünk sport Volgával egy fának ugrott, — mivel akkor már németül is. olaszul is beszéltem — dupla fizetéssel engem állítottak a helyére. Ez, ha utánaszámolok, jó négy éve történt. Azóta megállás nélkül járom Európát. Hétfőn Párizsban, szerdán Londonban, pénteken Becsben tárgyalok Senki mástól, egyedül tőlem függ az egész áruház minden szerződése. Szóval, ahogy itthon mondani szokás, befutottam; fej vagyok. Most, ugye, azt várod, hogy elkezdjem sorolni, milyen lakásom, kocsim varr, mire vittem. Hidd el, tudnék mesélni ilyesmiről is! A házról, ahol lakom, s ahol nincs lépcső, hanem automata liftek nyílnak, csukádnak az ajtók előtt, meg a sport Volvómról, amellyel egyelőre én még nem ugrottam fának. Egyelőre, mondom, mert könnyen meglehet, hogy egy szombat, vagy vasárnap este majd magam ugratom neki. Nyitogasd csak a szemed, és kavargasd csak a levegőt, mint annak idején a kollégiumban. Igen, már jó ideje megint egy ilyen fának ugratás előtt állok, de az is meglehet, hogy újra valami tabletta vagy egy fütyörésző gázcsap lesz belőle. Jó értetted. Azt mondtam, hogy újra, mert már tabletta is, gáz csak is — volt. A tablettákkal még az egyetemi évek alatt próbálkoztam. Akkor, amikor egy sikeres szigorlat után nem tudtam kinek elmondani, hogy az indexemben ott egy újabb jeles. Szombaton délután jött rám a beszélhetnék. Ültem a szobámban, néztem a kis, fekete fedelű könyvet, és azon tűnődtem, hogy kinek telefonáljak. Évfolyamtársaim valamennyien svédek voltak. Kalapot emeltek nekem. dicsérték politikai bátorságomat, de az, hogy meghívjon egy konyakra, soha egyiknek sem jutott eszébe. Ismertem néhány magyar disszidenst is. Régit, újat, egyaránt. Dehát a régieknek saját klubjuk, külön futballcsapatuk van, ők nemigen állnak szóba holmi ötvenhatosokkal. Az ötvenhatosok meg... És a nők? A sárga hajú Ursulák? Azokra nem olyankor csönget rá az ember, amikor valamit mondani akar! Szóval rettenetesen egyedül voltam. Legalább olyan egyedül, mint amikor Bécs mellett számolgattam a drótszemeket. Hat óra tájban, amikor odakint újra esni kezdett, nyeltem le az első altatót. Aztán utána küldtem a többit is. Húsz perc alatt másfél fiola fogyott el. Ha lett volna otthon még öt-hat szem, biztosan nem élem túl. Legalább is a gyomromat kimosó orvos szerint, akit egy józanabb pillanatban csöngettem fel. Másodszorra, ugyancsak egy szombaton este, gázzal próbálkoztam. Megittam egy fél üveg konyakot, odatámolyogtam a boylerhez, és elfordítottam a csapot. Va- ’amelyik szomszéd ablakáig szivárgott a gáz, mert rám örték az ajtót, és megmentettek. A hídig, látod, én még nem jutottam el... Jártak már a kezedben biztosan stockholmi városfotók. Talán emlékszel is arra a képre, amely két csatorna szürkés vize között egy kör alakú épületfélét mutat, természetesen úgy, hogy a többi világosra meszelt, I
