Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

■ J* ...* A hevesi új földművesszövetkezeti áruház „VALÓSÁGGAL ELVÉRZETT ITT MIN­DEN ÜJ AGRONÓMIÁI MEGOLDÁS, ÜJ NÖVÉNY, PÉNZT HOZÓ, DE IGÉNYES TERMÉK.” TÖBB MINT KÉTMILLIÓ MÉR­LEGHIÁNNYAL ZÁRTA A TSZ AZ ÉVET, ÉS ÍGY KERÜLT A NÉPÚJSÁG 1969. JÚ­NIUS 26-1 SZÁMÁBA EZ A VASTAGBE- TÜS, SZEMET SZÚRÓ ClM: „SZANÁLTÁK A KERECSENDI TERMELŐSZÖVETKEZE­TET”. A VEZETŐSÉG TÁVOZOTT ÉS EK­KOR TÖRTEN ■ HO' -v FÉLVE, BIZONY­TALANUL, AOvr- l,.-íjlMASKODÚ hangok KÖZEPETTE EGY ÚJ, „TEENAGER" SZAK­MAI VEZETÉS KEZÉBE ADTA AZ IDŐS DOLGOZÓ TAGSÁG A BIZALOM, AZ ÜJ ÉLET KULCSÁT. ÍGY INDULT EL AZ ÚT­JÁRA A MINDENT MEGMOZGATÓ A SZAKMAI VEZETŐK ÉLETKORA: Főmezőgazdász: 26 éves. Gépészmérnök: 26 éves. Üzemgazdász: 26 éves. Főállattenyésztő: 25 éves. Növényvédő agronómus: 23 éves. A termelőszövetkezet el­nöke: 44 éves. Hol vagytok, régi barátok. .? Szubjektív interjú — A régi időkről akarok veled beszélgetni. rí- Már vártalak. Olvastam a riportodat Szemes Mariról, reméltem, én is sorra kerü­lök. —■ Akkor kezdd el. Me­séld, honnét indultál? —■ A Dunántúlról, Agárd környékéről, egy nagybirtok­ról. — Te gyöngyösi vagy! Mit kerestél a Dunántúlon? — Nem sokat. De nem is a magam akaratából mentem. SAS-behívóval sürgettek. Máig sem tudom, miért volt olyan fontos és sürgős az én ásós-kapás fegyverzetem az ő háborúj ükhöz. Hív­tak, mentem. Nagygomboson tanultam menetelni — meg tűmii — Kisíkunlacházán repülőteret betonozni, a Cse­pel szigeten erdőt vágni, a dunántúli uradalomban pe­dig kukoricát törni. Aztán mikorra belejöttem a tűrés­be, elhatároztam, nem tűrök tovább, lelépek. — Bátor cselekedet volt. — Bátor!? Én és a bátor­ság. Tudod mi lett volna a bátor cselekedet? Ha mi ak­kor egy századnyian ásóval, kapával felfegyverkezve ne- kimegyünk annak a tucatnyi puskás embernek, aki vigyá­zott ránk. De nem mentünk, fagytuk, hogy hajtsanak, te­reljenek bennünket át a Du­nántúlra, nyugat felé. — Te mégis lelépték — Máig sem tudom, hon­nan vettem ezt a nagy elha­tározást Felsorakozott a szá­jad, mindenki felvette a na­pi kenyéradagját, aztán ami­kor a többiek elindultak a bécsi országút felé, mi ölen ottmaradtunk. Négy napig dékkoltunk, aztán bejöttek a szovjet csapatok. r— Szóval felszabadultatok? Ezt csak később tudtuk meg. Ott, akkor megeléged­tünk annyival, hogy élünk, hogy megmaradtunk. Tudod milyen nagy dolog volt ez tájinak idején?! —■ Mesélj tovább. — Képzelheted, hogy meg­örültünk a csillagos katonák­nak. öleltük, csókoltuk őket. A szovjetek is nagyon őrül­teik nekünk. Az egyik pa­rancsnokféle azt mondta, mindjárt jön egy egész ezred, nagyon éhesek lesznek, sies­sünk krumlit pucolni... Te, hogy mi ott akkor mennyi krumplit pucoltunk! Közben azon is morfondíroztunk, hógy bizony nem egészen így gondoltuk. Arról, hogy ho­gyan gondultuk, persze fogal­munk sem volt. Igaz, 17—18 évesek voltunk. Néhány nap múlva akadt egy kapitány, aki elmagyarázta, hogy szí­vesen útnak engedne ben­nünket, de áttekinthetetlen a front, s előfordulhat, hogy hazafelé menet németekbe ütközünk. Ezt nem akartuk, — maradt a krumpli. Egy hétig éltünk békésen egymás mellett a harcoló szovjet katonákkal, amikor a 1870. április L. szombat kapitány közölte: szabad az út, mehetünk haza. Kocsin indultunk a Duna felé, Adonvnál lélnkveszejtő kis csónakon szeltük át a folyót, (ma nem mernék belelülni), majd gyalog vágtunk az út­nak. Egy hétig jöttünk nagy kerülővel. El ne felejtsem, egyszer útközben majdnem baj történt. — Micsoda? — Hadifoglyokkal talál­koztunk s az őrség parancs­noka ránk kiabált, hogy áll­junk be a sorba. Képzelhe­ted! Mi mutattuk a zsold- könyvünket, mondtuk, hogy nem vagyunk ellenség, ma­gyaráztunk valamit a csöbör­ről, meg a vödörről, de a katona csak mondta a magá­ét. Szerencsére volt köztünk egy balassagyarmati fiú, ő tudott valamit szlovákul, ad­dig kérlelt, magyarázott, amíg egyszer csak tovább engedtek bennünket. Ettől kezdve már elővigyázatosaik voltunk, s elkerültünk min­den nagyobb csoportosulást. — Javaslom, most ugor­junk egy keveset. Tudod, a szerkesztő nem szereti a hosszú cikkeket. — Jó, ugorjunk. 1944. vé­gén már rendszeresen feljár­tam a kommunista pártba. — Természetes, hogy meg­győződésed oda vitt. — Én nagyon tisztelem a te szerkesztődet, de annyira azért ne siess. A rádió miatt jártam fel. — Mi köze ehhez a rádió­nak? — Sok. Volt nekünk oda­haza egy olcsó néprádiónk. Nehezen spóroltuk az árát, aztán 1943-ban a rendőrség begyűjtötte, nehogy Moszk­vát, vagy Londont hallgat­hassuk vele, pedig esküszöm, Budapestet is alig fogta sze­gény készülék. A rádió ne­kem kicsit a szabadság szim­bóluma lett. Nem tudom, ér­ted-e? A rádió jelentette a tájékozódást, a nagyvilágot, egyszerűen az örömet, hogy ismét hallgathatok rádiót. És Gyöngyösön a pártszervezet­ben mindig Mólt a rádió. Amikor látták, hogy érdek­lődő természet vagyok, vala­ki azt mondta, jöjjek máskor is, járjak fel rendszeresen, szívesen látnak. Én pedig feljártam.. — Mesélj valamit MADISZ-élményeidrőL — Sok mindent elmond­tunk már, de van egy döb­benetes élményem, azt most elmesélem. 1945. március vé­ge felé történt. A városi pártszervezetben ügyködtem valamit, amikor két gyászru­hás lány kereste a párttit­kárt A gyöngyöspatai Ko- rózs testvérek voltak, apju­kat, a községi párttitkárt megölte egy merénylő. Előbb felgyújtották a házukat, más­nap kézigránátot dobtak be az ablakon, majd néhány nap múlva egy gépfegyversoro- zattal megölték. A rendőr­ség tudta ki a tettes, nagy apparátussal kereste az el- bújdosott gyilkost, de egy ideig nem tudták elfogni. Ekkor kérték a MADISZ se­gítségét „Dobbal nem lehet verebet fogni” mondták és visszajöttek Patáról, s helyet­Kollégáim más irányú elfoglaltsága miatt kénytelen vagyok önmagámmal csinálni interjút s így visszaidézni a negyedszázados történeteket. Szakmai berkekben azt vallják: jó dolog, ha az újságíró alaposan ismeri riport­alanyát. Hát én most jól ismerem. Ismerem.,,? Majd elválik, kezdjük el. tűk mi, fiatalok mentünk ki vagy tízen Kaptunk egy-egy revolvert és csendben elhe­lyeztek bennünket a gyilkos rokonainál. Én a nagymamá­hoz kerültem — kissé távol a falutól. Ha a gyilkos visz- szatér, el kell fogni! — ez volt a feladat. — Ez igazán nagyszerű! Képzelem, ott álltái ug­rásra készen egész éjszaka, s vártad a gyilkost. — Nem álltam ugrásra ké­szen és egyáltalában nem vártam a gyilkost. Azt vár­tam inkább, hogy az a gép- pisztolyos unoka ezen az éj­szakán kerülje el minél messzebbre nagymama házát. A rendőrség nem sokat téve­dett, azon az éjszakán való­ban visszajött a gyilkos. Ló­háton érkezett, végignyargalt a főutcán, leadott néhány so­rozatot, majd bevette magát a rédei erdőségbe. Ott is fog­ták el hetek múltával. — Tudsz még ilyet? — Ilyet szerencsére nem, de helyette mondok egy pél­dát arra, hogy milyen bo­nyolult volt akkoriban a MADISZ munkája, hogy a demokrácia címszó alatt mi­lyen sok különböző érzelmű és beállítottságú fiatal jött össze. A MADISZ-tagok egy csoportja egyszer például azt javasolta, hogy papot válasz- szunk elnöknek. Nem is akármilyen papot, Kiss Sza- lézt. — Es? — Lebeszéltük őket. Ezu­tán a KEDIM támadásba lendült, mindenféle mesét ki­találtak, csaikarendszerrel, meg közös feleséggel ijeszt­gették a fiatalokat, — Az eredmény? — Te is tudod. A csajka azóta még üzletben sem kap­ható, a közös feleségből pe­dig legfeljebb társbérlet lett. — Nagyszerű idők voltak, fiatalok voltatok, előttetek az élet. Minden pálya nyit­va állt. — Ez csakúgyan így volt. Ha jól meggondolom, bárme­lyikünk lehetett volna pol­gármester, miniszter... vagy mondjuk megyei titkár. Nem, ez utóbbi én nem le­hettem volna. Nem tudtam kerékpározni. — Hogy jön ide a kerék­pár? — Várd ki a végét. Hívtak a járási pártvezetőséghez szervezőnek, de amikor kide­rült, hogy nem tudok kerék­pározni, nem kellettem. Ab­ban az időben ugyanis a pártvezetők kerékpáron köz­lekedtek a járásban. — És te nem tudtál ke* rékpározni?! — Még sok mindent nem tudtam. — Például? — Példáu' nem tudtam, mi a különbség a szocializ­mus és a kommunizmus kö­zött. Pedig a tagrevíziós bi­zottság pont ezt kérdezte. — És? — A választ ők sem adták meg, de javasolták, hogy mi­nősítsenek vissza tagjelöltté. Ezek olyan izgalmas napok voltak... Hetenként két-há­rom taggyűlés, zsúfolásig tel­ve a Legényegylet — a mai művelődési ház — nagyter­me és harcias viták. Mi, fia­talok állandó hozzászólók voltunk. Védtünk, támadtunk szívünk és meggyőződésünk szerint. Az egyik napon az­tán engem szólítanak. Éppen ott álltam törzshelyemen, a színpad előtt, ahonnét egy ugrás, s máris fent voltam a világot jelentő deszkákon, szemben a közönséggel, azaz a taggyűléssel. Elkezdtem vé­dőbeszédemet. A színpadot megszoktam, az emberek fi­gyelme biztonságot adott — nagy lendülettel majd fél óráig beszéltem. Az utolsó mondatokra pontosan emlék­szem: „Azt mondja a tisztelt bi­zottság, hogy politikailag nem vagyok elég fejlett? En Nóti Károly kabarétréfáival kezd­tem kulturális pártmunká­mat, s eljutottam Gorkij Éj­jeli menedékhelyéig! Sőt most készülünk a szocialista realizmus egyik nagyszerű alkotásának Vörösmarty Mihály Csongor és Tüdejé­nek bemutatójára” — erre aztán kitört a taps, minden­ki mellettem szólt, védett öreg és fiatal. Így megma­radtam rendes tagnak. — Nem mondom, jól ki­vágtad magad. De azért amit a Csongor és Tündé­ről mondtál, az enyhén szólva... — Nekem is voltak téve­déseim, sőt butaságaim is. — Ügy tudom, sajtókap­csolataid is MADISZ-ko- ra beliek. — Igen. 1945-ben a koalí­ciós pártok megbízottai szer­kesztették a hetenként meg­jelenő Gyöngyösi Néplapot. Nyomdába küldés előtt a szerkesztő bizottság mindig megvitatta a cikkeket. Pórt- propagandát nem szolgálhat­tak az írások — így szólt a megállapodás. Ezért mindig e kérdés körül dúltak a vi­ták, gyakran a késő éjszakai órákig. Emlékszem, a kom­munista pártot dr. Márai Já­nos és Böhm Sándor, a szo­ciáldemokrata pártot pedig Szurdi István és Szurdi Ist­vánná képviselte. Egyik es­te nagyon kiabáltak, amire én benyitottam hozzájuk, egy ideig hallgattam a vitát, az­tán hogy, hogy nem, de bele­szóltam és elmondtam a vé­leményemet. Márainak és Bőhmnek nagyon tetszett, s azt mondták, máskor is el­jöhetek. EU is mentem és ilyenkor beleszóltam a na­gyok dolgába... — Mondd, mi volt a leg­nagyobb élményed az el­múlt 25 esztendőből? — Ezt már említettem az elején. Az, hogy élek, hogy megmaradtam. Tudod milyen élmény ez egy sötét háború után! — Utolsó kérdés. Nagyon kérlek, röviden válaszolj: mondd, ha újra kezdhet­néd, mindent ugyanúgy csinálnál? — Sok mindent máskép­pen. Például... lehet, hogy megtanulnék kerékpározni.. Márkus« László — Az az igazság, hogy ma már senki nem zsákol szívesen. Nehéz. Alig akart valaki vetőgépnél cipekedni. Átalakítottam a pótkocsit, amin a magot hordták ki. Alászereltem a kombájnból „kölcsön vett” kihordó csi­gát, így emberi kéz érintése nélkül a magtár csuzdájából a pótkocsira, onnan pedig a csigán keresztül a vetőgépbe kerül a mag. Egyszerű az egész, szóra sem érdemes, csak el kellett gondolkozni rajta. Majdhogy egy hét alatt végeztünk a tavaszi vetés­sel. Juhász Imre végigmutat a lebetonozott szabadtéri gép­színen. — Én is itt dolgoztam raj­ta, még vasárnaponként is csináltuk, de megérte. Néz­zen végig a gépeken, rend­ben, tisztán állnak. — Az emelt kocsimosó is a tsz-é? — Igen. a mienk. Egy piros MTZ fönn áll a mosón, a traktoros vastag vízsugárral veri le a sarat róla. — Látja, esténként mossák a_ traktort tisztítják. Aze­lőtt, amikor még térdig érő sár volt az udvaron, senki nem mosta le, igazuk volt. Minek. Az embernek az élettől elment a kedve, ha ide bejött. Tányérsapkás, középkorú férfi lép hozzánk. — Hanem tudja még mi lenne jó ide, mérnök úr? Egy mosdó, fürdő, mert az embernek állandóan olajos a keze. Jő volna megfüröd- ni. — Czoller Ferenc elé­gedetten néz szét a gépek között aztán felém fordul: — Rend van, ugye? —- Huszonhat éves va­gyok, és főmezőgazdász. Az a fontos, hogy minden, ami­hez az ember nyúl, benne legyen az egész forrás, amit belül érez. Szeretek dolgoz­ni, ég szeretek ilyen embe­rekkel dolgozni. A kollegák­kal egyidősek vagyunk. Min­dent megteszünk egymásnak. Érdemes lenne egyszer azt kiszámítani, hogy milyen hasznot hoz az a gazdaság­nak, ha az emberek azon törik magukat, hogy segítse­nek a másik ügyének, és nem azt várják, mikor kö­vet el a másik hibát, hogy végre kitörhesse a nyakát. Szerintem a munkahelyet nem szabad mereven elvá­lasztani a magánélettől. Mi itt mindannyian jó barátok vagyunk, nem akarunk árta­ni egymásnak a magánélet­ben, érdekel egymás problé­mája, sok időt töltünk együtt naponta, doppingolni kell egymást még több és még nagvobb akarásra. Tóth Tibor főmezőgazdász végignéz társain a kis szo­bában, mint aki azt kérde­zi tőlük, jogosan beszélt-e helyettük is. órakor kifügg’ sziem a mű­hely ajtaja elé, hogy kinek mi lesz másnap a beosztása, hová kell mennie. — Nincs reggelenként él­igazítás? — Mibek. Nincs rá idő. A műhelyben megállurui; az új gép előtt. — Ez mi? — Diesel-adagoló próba- pad. A traktoroknak sokat hibásodik meg ez az alkatré­sze. . Azelőtt Hevesre, Füzes­abonyba kellett vinni a gé­peket és napokat kellett vár­ni. míg újra munkába áll­tak. Most már mi vállalunk bérmunkát. — Száz hold szőlőt telepí­tünk. Leánykát és rizlinget. Igen, magaskordonos műve­lésre. Természetesen drágább, mint a hagyományos telepí­tés. De kifizető. — Más elképzelés? — Van — mondja Rüli Gusztáv növényvédő agronó- mus. — A gyümölcsös egy részén kipróbáljuk az új szert, a WUXÁLT. Ez lomb­trágya. Növényi hormonokat és nyomelemeket tartalmaz. Sokat várunk tőle. — Már épül az új sertés­telep. — Hol? — A régi tanyaközpontban. Csak előkészítjük az utat, hogy az anyagszállítás ne okozzon gondot, utána meg­építjük az új, vízellátást biztosító hidrosztátot és vé­gül a sertéstelepet. Ezerhúsz: férőhelyet alakítunk ki. — És mikor lesz mindeb­ből valóság? — Októberre kész kell len­nie. — Ilyen gyorsan? — Minden kiesett hónap a tagság zsebéből venné ki a pénzt. Nincs idő meditálni. — Mi ez a tábla? — Minden délután két Az elnök szobájában, ülünk. Az elnök sötét öl­tönyben az íróasztal mögött, a szakvezetés gumicsizmá­ban és farmernadrágban ül­dögél körülötte. Cigarettáz­nak, beszélgetnek. Az egyi­kük nagy ügybuzgalommal borotvapengével kaparja le az öreg vonalzóról a fekete réteget. Valamin nevetnek az elnökkel együtt és közben a számok szárazon érkeznek hozzám. ... állattenyésztés, 68-ban 1.5 milliós veszte­ség. Zárszámadáskor 500 ezer haszon ... egymillió forintért saját erőből új gépek... a két és fél milliós mérleghi ­ány rendezve... az évi ter­melési érték kilencmillióval haladta meg az 1968-as szin­tet. Szigethy András Megkezdték a rotációs elven működd fűkasza sorozatgyártását A Budapesti Mezőgazda- sági Gépgyárban az NSZK- beli Kemper cég licence alapján megkezdték a rotá­ciós elven működő fűkasza sorozatgyártását. Az eddigi fűkaszákon a vágószerkezet a haj nyírógépekhez hasonló mozgást végzett, míg az új gépen a kések körben forog­nak, így teljesítményük két és fél, háromszorosára nő. Jóval üzembiztosabbak is, mert a gyors forgású kések a szennyeződéseket, apró kavicsokat elterelik, azok nem kerülhetnek a vágó­szerkezetbe. Az újfajta gépek kibocsá­tását a második negvedév végén kezdik meg az év vé­géig összesen hatszázat hoz­nak forgalomba az állami gazdaságok és a termelőszö­vetkezetek részére. (MTI!/ lamcrembcssicI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom