Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

Á szobor

•A* set emberi portré, ame- S?wt Makrisz Agamemnon mintázott Leninről, fénylő ▼őrős gránitból, most már végérvényesen és visszavonhatatlanul beletartozik az ősi város, Eger jellegzetes arculatába. A vár és a Dobószobor, a Fazola-kapu és a Gárdonyi-ház, a magasba tömi készülő Ikarus és a messze tekintő Lenin: Eger. A szobor, hogy talapzatára került, önálló életre kelt. Bevonult az emberi tudatba, vörös gránit nyugalma rátekint az idelátogatókra, s a koszorúk ünnepi napjai után éppen olyan szerényen és nagyszerűen, mint modellje, a mindig éló Lenin, — végzi a maga dolgát: emlékeztet, tettekre inspirál. Mint ahogy Lenin nagysága, az ember, a forradalmár, a tudós nagysága sem az ünnepek napjain acélozódott, a szobor sem egyetlen napra, az évszázados centenáriumra készült kegyeletnek csupán, hanem a dolgos hétköznapok, az alkotó élet mindennapjai számára fogalmazódott meg a szobrász vésője nyomán.

Mint műalkotás, a város funkcionális értékeihez tartozik, mint művészi, ihletett kompozíció, a megyeszékhely szellemi kincseinek gyarapítója. Egyszerre városkép ás szellem, önmagában véve szín, forma és eszme. Mesz- sze tekintő kőnyugalma feszülő nyugtalanságot, vibráló, mindig tettre, újra kész zsenit ábrázol, akinek íjként feszülő szelleme a világ minden tájára képes volt és lesz szerterepíteni a nagy eszme igazságának tettekre gyújtó nyilait

Nekem, számomra ez a Len in-szobor nem misztifikált és csak emberi formába faragott alakja egy gondolatnak; nem valami újkori, modem kószent, akit csodálni ám csodálhatok, de én, a gyarló ember, hogyan is köpethetnék. Ügy érzem, hogy Makrisz Agamemnon szobra olyan embert formázott elém, akiben a zsenialitás mellett feszes és fegyelmezett szorgalom feszül, aki intuitív, aki örökös lázongó, de lázongásának hevességét belső vasakarattal állítja a nép, a szocializmus, a kommunizmus eszméjének szolgálatába.

Zseninek születni kell és lehet csak. Ebben éra, hogyan is követhetném e szobor mintázta Lenint. De fegyelme iránti igényében, vasakaratában, lelkesedésében és tudásában, logikája tisztaságában, bátorságában és a nép mélységes tisztéleS okszar van úgy az ember az idővel, hogy marasztalni szeretné. Jeles napok, örömünnepek idején jó volna meghosszabbítani aZ' órákat, ha régen nem látott szeretteink vannak köztünk, szívesen időznénk még velük — de az idő könyörtelenül múlik.

Ugyan, ki ne gondolt volna — elsősorban a negyven •éven felüliek közül — ilyesmire, amikor a felszabadulás negyedszázados fordulóját ünnepeltük. Lehet, hogy he- lyenként-alkalmanként talán sok is volt az ünnepi beszéd, itt-ott túlméretezettek a külsőségek. A lényegen azonban ez mit sem változtat: az elmúlt 25 év, a viharos történelmű huszadik századnak egy negyede — ha úgy tetszik: egy emberöltő. Az egész országnak volt mire vissza- tekintenje,- attól a naptól kezdve, hogy Battonya felszabadulásával megkezdődtek a harcok Magyarországért, s be nem fejezve a tegnap és a ma írott történelemmel. De volt és van mire visszaemlékeznie minden egyes embemeik, aW ott állt a szabad Magyarország bölcsőjénél, vagy aki később kapcsolódott be az országépítés olykor emberfelettien nagy munkájába.

De ha az időnek örök törvénye a múlandóság, az emberé éppúgy — a feledés. Békeidőben szívesen feledjük a lőporfüstöt, fűtött lakásban az átfagyoékodortt telet, jóllakva azokat az időket, ami- |or ünnepnek mámitott, ha

Ne halványuljanak az emlékek

nem feküdtünk le üres gyomorral. A fényárban úszó budapesti Duna-part láttán kevés ember gondol ma már árra, hogy milyen volt a táj a vízbe roskadt hidakkal, s az új, szocialista városokban járva, alig tudja valaki megmondani, hol voltak azok a sokszor emlegetett kukorica- táblák, s hol verték le az első, házhelyeket jelölő karókat.

P edig ezek az emlékek — a közelmúltnak és a mának a történelme. Régi idők emlékei után kutatva menynyi munkát és költséget áldoztunk, hogy földes-falakat vallatóra fogjunk: mi is volt, hogyan is volt itt régen- A közelmúlt történelmének tanúi pedig itt élnek, dolgoznak — nemegyszer ugyanott, ahol azokban a negyedszázad előtti időkben — s olykor mégis hagyjuk halványulni emlékeiket. Az is megtörténhetett ezekben az ünnepekkel teli időkben, hogy néhá- nyan kimaradtak a jogos ünneplésből. talán éppen azok közül, akik a maguk helyén és idején a legtöbbet tették, a legönfeláldozóbban vettek részt minden megmozdulásban, munkában, ami az újért, a szocialista Magyar- országért indult.

S mindez máris az emberi feledékenység csalhatatlan mutatója. Nevek, amelyeket akkoriban legfeljebb

e$ak a napilapok hétköznapi krónikája emlegetett, azóta valamilyen óikból feledésbe merültek. Tettek, amelyek tizenöt-húsz,. vagy még több éve országosan vagy megyé- nyi területen visszhangoztak, elsüllyedtek a történések gyors egymásutánjában. Gondolatok, amelyek akkoriban

— szónoki emelvényről mondva vagy Írásban kézről kézre járva — emberek százait, ezreit győzték meg a jobb — és azóta jelenné lett

— jövő maga^abbrendűségé- ről, immár csak az emlékezet mélyén pihennek.

É

rdemes mindezt fél- színre hozni, rendszerezni, megőrizni! Aligha van sok érdekesebb feladat, mint — például a legfiatalabbak- nak — felfedező útra indulni saját hazájában, vagy még szőkébb pátriánkban, városunkban, megyénkben, A nagy ünnepek elmúltával felkutatni a mai és holnapi generációk emlékezetében megtartani a hétköznapok történetét, azokét a napokét, hónapokét és évekét amelyek alatt romországból virágzó, szocialista Magyarországgá lett hazánk. Beszélni emberekkel, akik fiatalon, tetterősen vagy életűk derekán kezdték az újat építeni, s ma szürkülő hajjal, vagy már nyugdíjasként emlékeznek. Átlapozni rég! újsága

mlzan^ f. tmt iTHi i fc-i

kát, amelyek adtass H

élet újraindulásáról, a harcról, a régi és az új között, a győzelmekről és a kudarcokról, a nagy előrelépésekről és a munka hevében olykor elkövetett melléfogásokról is.

Emberek építették fel ezt az országot huszonöt év alatt olyanná, amilyennek most, az ünnepi évfordulóin láttuk mi magunk, s megmutattuk országnak-világ- nak. Volna mivel dicsekednünk, s éppen az elért eredmények tesznek szerénnyé.

Nem szabad hát, hogy az emlékek halványuljanak! Az ünnepek után a munkás hétköznapokon is kutassuk fel mindazt, ami negyed évszázad élő történelméből megőrzésre való. A nagy harcokat és a kis, hétköznapi tetteket, éljük át újra az egykori nagygyűlések, a megrendítő és lelkesítő változások lázas izgalmát és a hídépítések tömegmozgóató szenzációját, az új városok építésének szédítő iramát, és a tsz-szervezésefc «ntoeipró- báló nagy napjait

N

emcsak az emlékezések miatt Azért is — vagy talán elsősorban azért —, mert az ilyen emlékek adnak erőt, előretekintést a most kezdődő, új negyedszázadhoz a mii hétköznapok új hőseinek.

A holnapok szemtanúja.

^Márkust László M riTTnhft

tében már nem elvont hae

nem követhető példa, — emberi ember számomra és nekünk. Minden alkotás, e szobor is, a lényegre tör, — egy ember géniuszában az embert, s az emberben a géniuszt kívánja megmutatni a művész alkotó fantáziáján átáramoltatva mindazt amit., érez, vall modelljéről. Az absztrakció hát törvényszerű és lényege a művészeteknek általában, konkrétan a Lenin-szobornak is, itt Egerben.

De hogy az elvonatkoztatás milyen mértékű, hogy eljut-e egy csakis a művész belső érzéséit, gondolatait rögzítő formáig és tartalomig, vagy megreked egy ál- populáris szinten, avagy megtalálja-e a nem arany, hanem ebben az esetben a helyes és igaz középarányost nos, mindez nemcsak művészi kvalitás, de politikai érzés és tisztánlátás dolga is. Leninből „kiszublimálni” az embert, s csak mint valami gondolatot kőbe rögzíteni éppen olyan abszurd lenne, mint Lenint megíaragni önmaga szimbóluma, eszmei lényege néllküL Az egri Lenin-szobor, nagy szakmai biztonságiból is adódó szépsége mellett — vélem — azért is kiemelkedő a Lenint ábrázoló alkotások népes és nívós sorában, mert emberközelbe tudta úgy hozni e század legnagyobb alakját hogy közben a lenini gondoláit is „ércnél maradandóbban” vésődött az alkotás vörös gránitjába.

A szobor a helyére került. Egy ősi város szívében.

A helyére!

i Gyurkó Géza

Á debreceni MÁV szimfonikusok hétfőn este, a Gárdonyi Géza Színházban olasz karmesterrel, Massimo Frécéiéről léptek az egri közönség elé.

A műsoron a mai zenerajongók számára valóban ritkán, vagy legalábbis eddig ritkán hallott számok szerepeltek. Ezekben az években kezdik ismét felfedezni azt a zenei örökséget amit a barokk és a rokokó világ ránk hagyott A romantikusok és a századvég szerzői sokáig elhomályosították a barokknak azt a világát amely a legnagyobbak mögött húzódik meg. S ha csak egy kicsit jobban odafigyelünk Cherubini Anakreon- nyitányára — ezzel kezdték a debreceni szimfonikusok műsorukat — és átengedjük magunkat a zene áramló és ránk törő hatásának, úgy érezzük, hogy ez a nyitány szenvedélyesen beszél olyan érzésekről, amelyek messze vannak minden barokk csi- náltságtól, természetes emberi indulatok fűtik a zenészt A mai ember nehezen tudja elképzelni hogyan tudott operai hőssé válni a jókedvű, itt-ott részeges Anakreon, a görög költő, akiben, mint jellemben sem a dráma, sem a zenedráma adottságai nem lelhetők fel. Cherubini — a kor antik- világ-imádatából kiindulva — mégis drámai felhangokkal közelíti meg Anakreont

és ez a drámaiság ma sem tűnik időszerűtlennek. ' Bach a-moll szvitjét egészen más hangulat szülte Itt a kor táncai fonódnak füzérré, s a rajai hallgatónak jóleső érzés tudomásul venni, hogy ez a fenséges és az egekig törő harmóniákat megszólaltató Bach mennyire kedélyes és mindennapi is tudott lenni. Itt Szebenyi János működött közre fuvolán. Nem véletlen, hogy a szvit zárószámát, ama bizonyos gyors és virtuóz „emyelgést” a művésznek meg kellett ismételnie Vivaldi híres műve, A négy évszak invenciózusan adta elő ezt a versenyművet és ébresztette fel azokat a hangulati elemeket, amelyekkel olyan mesterien bánt a zeneszerző. A karmester ízlését dicséri, hogy éppen a pizzicatorészlet megismétlésével köszönte meg a közönség tapsát

Nagy örömünkre szolgál, hogy egészen fiatal szimfonikus-gárdát üdvözölhettünk Egerben a debreceni szimfonikusokban. A zenekar nagy része fiatalokból áll, s talán innen van ez a friss hatású fegyelmezettség, zeneszeretet és színes muzsikálás, amelyet az egri közönség ezúttal kapott

Massimo Precda karmesteri irányítását élvezte a hallgatóság. Mindvégig az érzelmi finomságok kiemelése érdekelte. Feltűnően és árnyaltabb zenélésre buzdí- tóan használta bal kezét, amelynek csontos ujjai hol ökölbe szorulva, hol jellegzetesen szétnyílva irányították a serény vonósokat

A zenetörténeti bevezetéseket Pándy ^Mariann mondotta el akit az egri közönség évek óta szeretettel vár vissza.

i f : <‘ Cfarkas)

A debreceni szimfonikusok egri hangversenyéről