Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-05 / 54. szám
„Szuronyaikról sugárzott felém a lámpafény.. Kossuth kézírása az egri Érseki Levéltárban Csöndben pihennek állványok polcain, szekrények rekeszeiben a sárgult iratköte- gek, pergamenek. A csönd — idők csöndje. A múlt pihen itt, megfakult tintás sorokban, néma szavakkal, be- szédtelen. A történelem pihen itt, kézzel elérhetően. S a csöndből, az időből, a történelemből fölsejlik egy párakép: zúzmarás körszakál- lal, bajusszal — Kossuth. Saját kezű, több oldalnyi terjedelmű levelét olvasom. A tanárképző főiskola irodalmi tanszékvezető tanára — Berzy András — bukkant erre az ereklyére — az egri Érseki Levéltár iratanyagában. ö nyomozta ki — kutatva az emigráció irodalmát —, hogy a levél „eddig még publikációt nem nyert”, s ezt pótolandó, tette közzé szöveghűséggel, betű szerinti pontossággal. Kiderítette még, hogy a címzett hasznosította ugyan történelmi munkájában (Huszonöt év Magyarország történetéből, 1823—1848) a levél részleteit, mint „saját” megállapításokat, s mikor egyetlenegyszer az idézőjeleket is kirakta, Kossuthra hivatkozni akkor is elfelejtett. Kossuth levelének címzett- je: Horváth Mihály történetíró, püspök, kulturpolitikus, miniszter, az MTA tagja. 1849. május 12-től augusztus 11-ig a közoktatásügyi miniszter tisztjét töltötte be a Szemere-kormányban. A szabadságharc bukása után emigránsként élt Belgiumban, Franciaországban, Itáliában, Svájcban, tovább folytatva már idehaza, a reformkorban megkezdett történetírói tevékenységét Horváth Mihály széles körű levelezésben állott az emigráció tagjaival, szemtanúktól gyűjtötte-kérte ,a hiteles adatokat, vallomásokat, hogy készülő munkáiban a történelmi igazság, a pontosság és hűség ellen ne véthessen. Kossuthot is hasonló kérdéssel kereste, feltárva bizalommal az 1823— 48 közötti történelmi időszak megírásának szándékát. Kossuth örömmel köszönti a szándékot, ugyanakkor aggodalmát sem takarja: „... Én azt gondolom, hogy egy con temporaneus történetírónak inkább, s egyenesen a tényeknek criticus összeállítása képezi kiválólagos feladatát — miszerint azok anyagul szolgáljanak a kor szellemének deductiójára, mellyet én inkább későbbi írók hivatásának ismerek. Ez utóbbit jobban látjuk a távolból — éppen mint a hegyet nem az látja jó a ki rajta van...” Alább: „...én absolute lehetetlennek tartom, hogy Ön itt külföldön csak távolról is megszerezhesse azon kútfőket, mellyek hiányában én nem hiszem, hogy az 1823—48-ki korszak történelmét megírni lehessen anélkül, hogy a történetíró vagy tévedjen, vagy tévesszen." Az emberi nagyság, tisztaság, eltökélt és szilárd meggyőződés, a rendíthetetlen hazaszeretet, a becsületes önzetlenség ékkövei fénylenek fel Kossuth mondataiból: „Irományokat kért Ön tőllem, tisztelt Barátom! miket a hajótörésből meg- mentheték. — Irományokat!! — más embernek kellett volna lennem mint aminőnek magamat tudom; ha Nemzetem bukása közben, akármi más gond helyt találhatott volna agyamban hagy szívemben, mint a végtelen bú gondja Hazánk bukása felett! — Én egy könnyű kézi táskával karomon vettem búcsút hazánk földjétől — ez; a kard oldalamon mit a Török határon leoldatott; — a tenger hazafi bú keblemben —, a megtörhetetlen honszeretet — s az eltökéllés termi a honért p. számkivetésben is mit, s mennyit lehet, dicsvágy avvagy elismerésre számítás nélkül — ez, s a hontalanság vándorbotja volt minden —minden! mit magammal hoztam a hazából. — Papírt csak annyit, a mennyi elég volt, hogy egy csipetnyit szülőföldünk porából tárcámba tehettem. —Ez meg van. De irományt nem hoztam magammal egy betűnyit sem.” Részletesen megírja Kossuth — Horváth Mihály kérésére — a Törvényhatósági Tudósítások törvénytelen betiltásával, a letartóztatásával és bebörtönzésével kapcsolatos eseményeket: „...Négy évi szakadatlan munka megrongálván egészségemet, a Budai hegyek ben, a Zugligeti Isten Szeménél, kerestem üdülést. Egy éjjel erős kutyaugatás felébresztvén; világot látok ablakomon át belövelleni. Kalauz vezetett lámpással lakom felé egy csapat gyalog katonát. — Szuronyaikról sugárzott felém a lámpafény. Csakhamar szobám körül volt véve, s Eötvös a király nevében fogolynak nyilatkoztatott. — A Budai várba vittek —, a Bástya Kaszárnyába; s ott három évig fogva tartottak. — A királyi ügyigazgató ellenem mint a király parancsának ellenszegülő ellen hűt- lenségi (nóta infidelitatis) pert kezdett —, melly egy évig tartott. <— Perem körülményeiről nem sokat tudok ...” Négy évre szólt az ítélet. Két évvel az ítélet után pedig: „ügyigazgató eljött személyesen tudtomra adni, f hogy szabad vagyok.” Cellájában egy ízben meglátogatta a várparancsnok: „feltett kalappal tévé szobámban ... inspectióját. Én ülve maradtam. Azontúl 'mindig levett kalappal lépett szobámba.” „...Fogságom magán fogság volt. Egyetlen egyszer a harmadik évben engedtetett meg Anyámnak, hogy a felügyelő tisztek jelenlétében meglátogasson. — Különben látogatót hozzám sohasem • eresztettek. — Rostélyos ablakom kétharmada be volt falazva, faszékem hátlapja csúcsára kellett másznom, hogy egy tenyérnyi eget lássak." Az első évben nem adtak neki semmi olvasmányt, sőt íróeszközt sem. Csakis páratlan lelkiereje óvta a megtébolyodástól. Később, mikor már könyvet is kaphatott, vastürelemmel nekiállt az angol nyelvnek. Ennek nagy hasznát vette az emigrációban. „Mint egy 600 beszédet tartottam Magyar Hazánk ügyében Angliában, s Americában angol nyelven.” A nyelvtudás tehát „Hazám érdekében a leghatalmasabb politikai agitáció eszközévé vált”. Két mondatnyi, tömör dráma: „...Fogságom legkeservesebb emléke az, hogy Atyámat többé nem láthattam ez életben. — Meghalt, az alatt míg fogva voltam ...” A levél dátuma: Turin Julius 8-kán 1863. A számkivetés szenvedéseiben megfáradó Kossuth 61 éves. Írása nem a legtisztább, sok benne a törlés. „Sietve írtam, s zaj között és másolásra nincs időm.” Zaj között írt. „Oly formán ... mint Schiller, midőn Don Carlosát írta. Neki a szennyes sulykoló mosónék zörögtek bele phantásiája röptébe; nekem meg az olaszosan piszkos, poros szobák tisztogatói zavarják emlékezetem fonalát, s a figyelmet ...” Annyi év távolából is megindító a levél, nem lehet meghatottság nélkül olvasni. De végül is ... a kossuthi mondatok után kellenek még ide szavak? Pataky Dezső 4. Faragó Béla immár a Nemzeti Számonkérő Szék politikai nyomozójának lélekjelenlétével válaszolt. — Egészen addig fog gyötörni az álmatlanság, amíg el nem árulod, hogy miért kellett veletek jönnöm — Elvégre a nevedben csináltuk — világosította fel magától értetődően Szénása. — Ügy gondolom, helyes lenne megemlíteni a Nemzeti Számonkérő Szék szokásos jelentésében. Tehát: a polgári felderítés elfogott Lébény községben nyolc búj- káló magyar katonatisztet Szóltál?... Meglepetten kapta fel a fejét Faragó a figyelmes kérdésre. — Nem... Dehogy..!! A jelentésben benne lesz, evidens ... M70. március i„ szerda Megnyugodva gondolta: továbbra sem gyanítják róla, hogy ő, a nyilasok politikai nyomozója — az SS szökevénye. Más nem érdekelte és már -csak Szénási rossz cigarettájától volt keserű a szája. Almában farkaskutyákkal üldözték a németek Weinhoí- íer Jenőt a Nemzeti Számonkérő Szék polgári felderítésének megyei parancsnokát Még tele volt a feje az alkohol ólomgőzévéL Alig tudta felhúzni a csizmát püffedt lábára. A mosdóvíz sem szabadította meg a kimerültségtől és egyre jobban gyötörte a gyanú, hogy valaki árulkodott rá a németeknél. Nem csodálkozott volna, ha hátba veregeti vér. fagyasztó kedvességgel Volkhardt, a Gestapo városi parancsnoka: „Nos, Weinhoffer, mit tudna nekem mondani 1919-ről? Állítólag jól állt magán a vöröskatonák egyenruhája!” Nem bírta a józanságot, roncsnak, szétszórtnak érezte magát most is, mint minden reggel. Remegő kézzel passzintotta az üveglencsét jobb szeme helyére a nyirkos gödörbe és menekült lakószobájából a Nemzeti Szá- monikérő Szék irodájába, az első emelet tízesbe. Faragó Béla Idalvatlan szemekkel meredt az írógépre. egy ujjal pötyögtette a billentyűket. — Kitartás — köszönt neki bosszús morgással felettese. — Bocsáss meg, erre figyeltem — nyújtotta át Wein, hoff érnék a reggeli jelentést Faragó. — Épp a neved gépeltem alá, amikor beléptél. Egyébként szervusz. Weinhoffer rá se nézett helyettesére. Utálta és félt tőle. Bizonyosra vette, hogy Faragónak egyetlen komoly feladata van: őt figyelni a Gestapo megbízásából. Öt és a város többi nyilasát, a mozgalom legmegbízhatóbb helybéli harcosait, szemben a Győrött basáskodó idegeA felszabadulás 25. évfordulójára jJJJg PálJ}z arc”, 1944. végét idézi. A film mukáskörnyezetben játszódik. Központi alakját, a fiatal ellenállót Zala Márk személyesíti meg. Operatőr: Ragályi Elemér, a női főszereplő: Drahota Andrea. Képünkön: Drahota Andrea és Zolnay Pál. (MTI foto — Friedmann Endre felv.) Muzsikától röviden A cigányzenéről (6.) Irta: Gál György Sándor Ez egyike a legtöbbet vitatott kérdéseknek. A vélemények olyan ellentétesek, hogy szinte lehetetlen megtalálni a megoldást, mely kielégíti a cigányzene híveit és a cigánymuzsikálás ellenzőit is. Talán leghelyesebb, ha az utolsó félévszázad legnagyobb magyar zenei tekintélyét, Kodály Zoltánt idézzük. Egyik kiemelkedő remeke, a Galántai táncok elé az alábbi vezetőt írta: „Ga- lántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét Híres volt akkor a galántai banda, Mihók prímás alatt De még híresebb lehetett száz évvel ezelőtt 1800 táján Bécsben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek címe így jelöli meg forrását: „von verschiedenen Zigeunern aus Galantha” (különböző galántai cigányok nyomán). Ma már hírmondó sem maradt belőlük. Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai hagyományt. K. Z. „Ez a kis idézet arról tanúskodik, hogy a Psalmus Hungaricus halhatatlan zeneköltője igenis sokra becsülte a cigányokat De nem akármelyiket hanem azt, aki a szép, régi hagyományokat folytatta, majd hagyományozta reánk. Miféle tradíciók ezek? A legkiválóbb cigánymuzsikusok az elmúlt két évszázad során a magyar zenével forrtak ösz- sze. Feladatuk nem a zenei nekkel, a nagy pozícióikba kapaszkodott földönfutókkal. Ép bal szemét tágra meresztette, csak az üveglencse maradt kifejezéstelen. — Mit akarsz velem aláíratni?! Nem vagyok részeg! Semmi tudomásom erről a nyolc honvédtisztről! Vagy talán önhatalmúlag intézkedsz a hátám mögött!? Faragó a szemtelenséggel határos nyugalommal figyelte parancsnokát. Majdnem mosolygott. — Kérlek, fölöslegesen izgatod magad. Volkhardt százados úr egyenes kívánsága, hogy megemlékezzünk reggeli jelentésünkben erről a bizonyos nyolc honvédtisztről. Beláthatod, ok nélkül semmi szín alatt sem kéme ilyesmit Volkhardt százados úr. Egyébként méltóztasd felhívni telefonon... A kételkedés hangoztatását nem tartotta helyénvalónak Weinhoffer. — Rendben van, de valamit jsmemem kell a részletekről. Ki csinálta? Megint Széna siék? — Fogalmam sincs — jelentette ki Faragó. — Akkor is újra kell gépelni a jelentést — lökte az asztalra a papírlapot Weinhoffer. — Hajnalban egy zsidó belehalt a vallatásba, két veszprémi szökött bakát meg agyonlövettem. Ezeket is írd hozzá. Minél gyorsabban, mert tíz áráig jelentenem alkotás volt, hanem a magyar muzsika interpretálása, előadása. Félreértés ne essék: nem mintha a magyar parasztságnak nem lett volna saját hangszeres zenéje is. A furulya, a citera, itt- ott: a duda és még sok más hangszer szolgálta a falusi paraszt-zenélést. De a cigányok elsősorban ahhoz a magyar zenéhez szegődtek társul, amelyet közhasználatú szóval verbunkosnak, to- borzó zenének hívunk. Pattogó magyar ritmusa, hősies lendülete, nincs jobb szó rá: kackiás megjelenése nagyon kedvezett a cigányzenészeknek, hogy előadásuk során megmutassák nagyszerű zenei képességeiket. Szárnyalhatott a hegedű édes-behí- zelgő hangja, penghetett a cimbalom, mintha sarkan- tyús csizmák verődnének össze, búslakodhatott, vagy harciasán rikoltozhatott a klarinét (esetleg tárogató) és cifrázhatták a cigánymuzsikusok a dallamot, oly módon, mint ahogy az egyszerű posztót díszíti az ügyes kéz pillangós, virágos rátétekkel. Ez a cigányzenélés olyan magas színvonalra jutott (Bihari János), hogy a*" zene nagy mesterét, Beethovent is megragadta. Elindítója lett a magyar zenetörténet fontos fejezetének, amely magában foglalja Erkel Ferenc valamennyi operáját és Liszt csodálatos rapkell a méltóságos főispán úrnak. Elővette íróasztalából a háromliteres demizsont, fuldokolt a mohóságtól, úgy itta a savanyú bort, amelyet Écsről hoztak neki tegnap. „Méltóságos főispán úr!” — ismételte magában a titulust sötét gyűlölettel. A jövevények közül Magyarffy Gyula főispánra haragudott a legjobban. — Parancsolj, kész a jelentés, ahogy hivántad — terítette Weinhoffer elé az új változatot Faragó. A vézna, majdnem cingár felderítő főnök hatalmas betűkkel firkálta nevét a papírra. Ivott még néhány kortyot, a demizsont elzárta, majd indult a főispánhoz. Előzékenyen fogadta a főispán személyi titkára, azonnal a rengeteg várakozó elé sorolta. Megvetése ellenére, kisebbségi érzéstől feszengve lépett a főispán teremnyi dolgozószobájába. Elbátortalanította a helyiség előkelősége, a boltozatos mennyezet patinás stukkója, a szobrászati remeknek is beillő roppant nagy faragott íróasztal. Magyarffy Gyula megtévesztően hasonlított a született nagyurakra a falakat borító, ódon olajportrék között. (Folytatjuk.) szódiáit is. A múlt század további folyamán a cigánymuzsikusok főleg a nótatermés ápolói és terjesztői lettek. SenkS kétségbe nem vonja, hogy e patinás dallamok között jócskán akad olyan, ami feltétlenül a magyar zene kincsestárába kívánkozik. Nos. itt kezdődik el a cigányzenének az a szerepe, még a művelt emberek vélekedését is megzavarja. A cigányzenélés azt a látszatot keltette a XIX.— XX. század fordulóján, mintha az általuk képviselt verbunkos és nótaszó kizárólagosan képviselné a magyar nép muzsikáját. Ez oly any- nyira beidegződött az emberek tudatába, hogy az ősi folklór feltárása (Bartók és Kodály munkája nyomán) nemcsak óriási feltűnést keltett, hanem heves elllenke- zést is. A nótát vélték tősgyökeresen magyarnak és a paraszti dallamokat olyasféle leleteknek, mint aminőket a régészásó varázsol elő a föld alól, inkább a múzeum-tárlók, mintsem a való élet számára. Persze kiderült (valótlant mondanék, ha azt mondanám: hamarosan), hogy a paraszti dallamkincsnek évezredes múltja van ugyan, de mindezek ellenére, sőt éppen ezért: élő, csodálatos zenei kincs. A cigányzenét tehát elsősorban azok ítélték el, akik most megint a másik végletbeestek: és a paraszti folklórt tartották kizárólagosan magyarnak. Ebből adódik nézetük, mely szerint a cigányzene valami csekélyebb- sekélyebb zenei réteget kéo- visel csupán. Ügy hisszük: valahol középütt az igazság. A paraszti dallamkincs a legősibb és a legértékesebb. A 100—200 éves múltú ver- bunk és az ehhez csatlakozó nótakincs újabb, nemegyszer városibb is. De azért ezt a réteget is becsülnünk kell (lásd az iménti Kodály-idé- zetet) hiszen éz is zenei életünk organizmusához tartozik. A cigányzenekar végtelen lehetőségeit a televízió „Repülj, páva” mozgalma is igazolja. A néhány hangszínnel megtoldott, kifényesített népi zenekar meglepő biztonsággal és változatossággal követi a magyar népdal legkülönbözőbb rétegeit. Hozzá kell tennünk, hogy az igazi cigányzenészek, s a nagy prímások a muzsikálás egy ősi gyakorlatát is megőrizték számunkra: ez az improvizáció, a rögtönzés, amely újra és újra arra figyelmeztet bennünket, hogy a cigánymuzsikus nemcsak interpretál, nemcsak átveszi és továbbadja mások dallamait. hanem valamit mindig hozzá is tesz; — a szakember azt mondja: a maga keletről hozott ősi zene gyakorlatát. Laikus módon talán így mondhatnók: a dal szelleméhez hozzáfűzi a ma' ga lelkét is.
