Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
V endégszereplés a kiállítóteremken S zázezer körül volt a Vasarely-kiállítás nézőszáma, ezrek nézték meg ugyanakkor Nyu- gat-Berlin Budapestre hozott vendégtárlatait, szovjet alkotásokat mutat be az Emst Múzeum, lengyel fotóművészt. bolgár képzőművészeket fogad a (Műcsarnok — négy világtáj, két világrendszer, több tucat ország művészete találkozik a magyar kiállítótermekben. És ez csak a közeli néhány hét programjából vett példa. Ha távolabbra nézünk visszafelé, Picassótól a brit Henry Moore-ig, Amerigo Tóttól a szovjet Dejnakáig, Uitz Bélától a francia Femand Lé- ger-ig tart a század modern mestereinek névsora, akiknek műveit pesti vagy magyarországi kiállításon bemutatták. Láttunk modem belga válogatást és Csehszlovákia mai művészetének keresztmetszetét, találkoz- " tunk élő jugoszláv grafikával és egymásután sok francia kiállító csoporttal, nyugat- berlini pop-art-művészeket éppúgy megismerhettünk a közelmúltban, mint bukaresti absztrakt festőket — a külföldi képzőművészet hazai vendégszereplése kiterjedt és állandó. Mindez ma már természetes, megszokott, sőt elvárt program, a különböző országokból érkező kiállítások éppúgy hozzátartoznak képzőművészeti életünkhöz, mint a saját művészeink bemutatkozásai. K iállítótermeink nyitva állnak a mai egyetemes képzőművészet minden alkotója, minden alkotása számára — fogalmazta meg a minap éppen egy külföldről jött kiállítás katalógus-előszavában a nemzetközi művészeti csere egyik hazai irányítója. S hogy ez nem jelent elvte- lenséget, sem provincia lis hasra esést, lihegő külföldimádatot, vagy saját művészeti, művészetpolitikai normáink feladását — azt megint csak több éves gyakorlat bizonyítja már. Egyszerűen a felnőttség, a maga- biztosság, éppen szellemi határozottságunk jele az, hogy kiállítótermeink fenntartás nélkül, szívesen fogadják a távolabbról érkező, esetleg szellemileg is távoli kiállítóvendégszereplőket. Azt jelenti: közönségünket felnőttnek tekintjük, bízunk ítélőképességében, nem féltjük az idegen „csábításoktól”. Azt jelenti: kritikánkat, esztétikánkat szellemileg-eszmei- leg határozottnak tudjuk, bízhatunk következetes ítéletében. Egyszóval azt jelenti, hogy saját művészeti-ideológiai céljainkat okkal érezzük olyan erősnek, amit egv- egy ellentétes példa nem omlaszthat össze. I^r aív önáltatás persze ebből arra következtetni, hogy most már tízmillió ember fogadja valóban felnőtt érettséggel, fejlett kritikai érzékkel és kitörő lelkesedéssel a külföldi vendégkiállításokat. Hogy ismét a közönségnél kezdjük, nem titok sem az illetékeseit, sem a nem illetékesek előtt, hogy a tárlatlátogatók igen tekintélyes része értetlenül, tehát ingerülten áll a külföldről jött modernista szobor, elvont festmény, nehezen érthető grafika előtt. Ingerülten áll és ingerültségét — nagyon természetesen — ki is fejezi. Vendégkönyvek bejegyzései, szerkesztőségekbe érkező levelek, hivatalokhoz küldött tiltakozások figyelmeztetnek arra, hogy közönségünk olykor okkal, olykor ok nélkül értelmetlennek, érthetetlennek, indokoltan vagy indokolatlanul dekadensnek, a mi világunktól távolinak találja a látottakat. Az egészséges kritikai szellem és a türelmetlen idegenkedés e különös — de érthető — keveredése mellett nem ritka a teljesen behódoló, lelkendező, hasra eső tárlatlátogató sem. Hogyne lenne mindkét véglet erős a közönség körében, amikor hasonló végletek a művészek, sőt. a kritikusok táborában is megtalálhatók. A Picasso- kiállítás után hónapokon át jelentkező törpe-Picassók, a Léger-tárlatot kísérő hazai ál-Léger képek, a minden külföldi kiállítást lihegve dicsérő méltatás egyfelől, s a mindenben gyanús bomlást gyanító mű- v'szvélemények, a merev- íensőségesen mindent elutasító kritikák másfelől a „szakma” berkeiből is fel- hangzanak. A hangokra oda kell figyelni, de nem azért, hogy a külföldi kiállítások sorát meg;- szakítsuk. Oda kell figyelni, hogy mindazt, ami igaz és jogos bennük, tudomásul vegyük. s ami téves, igazságtalan, azzal vitatkozzunk. A kiállítások sora pedig azért folytatódik, mert az elzárkózás, a visszavonulás — korábbi esztendők rossz tapasztalatai bizonyítják — nem oldja fel az ellentéteket A mindent elutasító, idegenkedő néző, kritikus vagy művész soha nem fogja értő módján fogadni — értékelni vagy bírálni — az effajta művészetet, ha „megkíméljük” a látványtól, a túlérté- kelők, a lelkendezők pedig csak tovább lelkendeznek és túloznak, ha mindaz, amit istenítenek, „tiltott gyümölccsé” válik. Az egyedül helyes megoldás a kiállítások bemutatása — és alkotó értékelése. Viták, ellenérzések pedig legyenek. Vita, bírálat, értékelés, mindaz, amit a jó vagy kevésbé jó külföldi kiállítás kivált, a csiszolást, a szellemi fejlődést. végső fokon saját meggyőződésünk erősödését szolgálja, kritikusnak, művésznek. közönségnek hasznára válik. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, a gondolat- menet így egy kissé egyoldalú. Azt a látszatot kelti, mintha a Nyugatról érkező kiállítások mind valamiféle idegen szellemiség, tőlünk nagyon távol álló ideológia és esztétika hirdetői volnának. Holott a fenti névsor is az ellenkezőjét bizonyítja, azt, hogy a kapitalista országokból érkezett LELKES MIKLÓS: DON QUIJOTE kettétört dárdáját múzeumba vitték üvegszó-beszéddel agyonmagyarázták ujjal mutogatták hirtelenjött bölcsek nemes életének lázas tévedését hirtelenjött bölcsek elkiáltják sajnos a szükségtelent is szükségszerűségnek s bár keveset őröl a szélmalom-ének hájas ülcpükkel ülnek a legendán kettétört dárdáját múzeumba vitték szélkakas kiáltoz arról mi a hűség sebzett fájdalommal a jó Rocinanték hiába nyerítenek múltban és jelenben kiállítások és kiállítók legnagyobb része is szellemi, világszemléleti normáinkhoz közel áll. Aligha kell bizonyítani, hogy Picassótól nemcsak ábrázolásmódot és művészi sokoldalúságot, emberi harcosságot. humanista teljességet is lehet, kell tanulni, vagy Henry Moore művészete nemcsak stílusában, plasztikai erejében, hanem emberi, fenségességében is lehet példa, hogy Fernand Léger befejezett életműve nem csupán csodálatos színkezelésével, kompozicionális tökéletességével, hanem plebejus pátoszával, zengő munkásköltészetével is utat mutathat. És ők vannak többségben: a nyugati művészet legjobb alkotói a humanista, a haladó, igen gyakran a baloldali, sőt kommunista szellem táborát erősítik. természetes tehát, hogy a Nyugatról jött kiállítások nagy része is ilyen művészetet hoz Budapestre, Magyarországra. A zon kívül, hogy a művészet határain, a szellem horizontján túllépő jótékony hatása van mindig az ilyen kiállításoknak. Mert a nemzetközi szellemi csere mindig esemény, így minden külföldi kiállítás fontos eszköze annak a szép tevékenységnek, amelyet ezzel a nem éppen szerencsés szóval szoktunk jelölni: kultúrdiplomácia. Népek Ismerik meg más népek művészetét, országokat kapcsol össze a közös kiállítási program, barátságot teremt az „igazi” diplomáciát is szolgáló kultúrdiplomácia — lehet-e ennél szebb feladata a mind gyakoribb képzőművészeti vendégszereplésnek? R. Cy. ! É Lt GONDOLAT Bodó Béla: János HM és a hercegnő Fiatal barátaim gyakran kérdezik tőlem: milyen is volt hajdanában az a szegénység, amely csak szemérmes szóval az, mert igazából: nyomorúság. Mi az, hogy kitántorgolt az országból hárommillió koldus? Megpróbálok felelni, persze csak a kis szélét lebbentem meg az elmúltnak. S megpróbálom megmutatni, mi is az a fekete nyomorúság. Kezdjük ott, a faluban Pest megye déli végén. Van ott gazda, gazduram, jegyző és szatócs, még egy igen öreg varrónő is van, béres meg napszámos. Ök mind nem kerülnek a történetbe, — csak az egyik napszámos család. Milyen szép neve van az apádnak: Gézaíi Demeter, no, csak a neve szép az egész életből, meg a nagyvilágból, mert minden más rútul-rút Vagyis hát görcsnyi ember és hol napszámos, hol meg azon tűnődik, mit volna jó enni neki magának meg a családnak. Mondjuk: lenne egy jó barnára sült, dombos nagykenyér, amelyből éppen tíz két- tenyémyi vaskos karéjt lehet szelni, aztán egy nagy fazék főtt valami, tíz csurig öntött tányérral belőle, meg utána egv félliter neki magának. Vagy mondjuk tölt belőle a legnagyobb fiának, aki már tizenhét éves, aztán mi lesz vele, ha csak annyit ér el, mint az apja. Gézafi János — a továbbiakban csak János — jókora legény, bajusza is kezd lenni, csak hát sovány, mint a seprő, gúnyája még az apjának sincs, nemhogy neki lenne; ha nagyon pontosak akarunk lenni: a madárijesztő a kertekben elegáns ember hozzá viszonyítva. A család olyan szalmás nyomorúságban élt a körülötte levő amúgy is szénás világban, hogy ez a sohajónem-lakás. hidegkoplalás ma már csak álomban, rossz álomban, ha előfordul. Hát egy tavaszi napon Antal, a legény, megkutyálta magát, hogy nem marad a faluban örök életre bizonytalankodni, elvándorol. A mesében ilyenkor a mese legényeinek öreg jó anyja hamuban süt egy tarisznyára való pogácsát, de Gézafióknál még erre sem tellett. Antal legény csomóba kötözte kis holmiját; a batyuban egy kis kenyér is megbújt, — no, isten velük, elindult. Egyszer majd mer kell írnom, hoigyan jut el egy kis legény a falujából a városba, ha egy göcsörtös bot a lova, vagy még inkább: két lába a mozdony. Hát itt vagy Budapest, az első világháború után jóval, például a mostani Szabadság téren, a gabonatőzsde előct, ahol naponként kínáltak és vettek sok száz vagon búzát, rozsot, s éhen halt — ott esett össze — egy öreg bácsi. Akkor történt az is — megírtam már —, hogy Lebó bácsinak, az utolsó, életben levő negyvennyolcas honvédA mai magyar grafika immár határainkon túl is jelentősnek tekintett fiatal mesterének, Kondor Bélának műveiből 12 válogatott lapot jelentetett meg a Corvina. E lapokon Kondor művészetének legjellegzetesebb vonásaiban gyönyörködhetünk. A szürrealizmustól a konstruktív szerkezetig terjedő ív egy sokoldalú, a mesterség eszközeit a virtuozitásig birtokló művész álmairól és eredményeiről vall. nek, a menhelyen, minden hónapban tizenkét fillér nyugdíjat nyomtak a kezébe, ennyire devalválódott a pénz. Hát itt vagy szép Budapest, Duna-parti szép város, akad majd valami. Teng-leng a legény, erre-arra, bámulja az embereket, a kirakatokat, majd akad valami. így vetődik fel a Rákóczi térre, a nyolcadik kerületbe. Nohát, milyen az isten? A kert egyik szélén konflis állomás van. Egyforma fekete kocsik, előttük egy-egy ló — a taxi elődei ezek, bár nem gépelődők. A kocsisok éppen etetnek, minden lóra rákötve a fején a zabos tarisznya, utána majd itatni kell. A kövezetből egy cső ágaskodik, rajta a csap, ott vannak a vödrök, tele a vödört vízzel, s a ló elé tartani... A kocsisok meg a kocsifeljáró lépcsőjén ülnek, lábosból esznek. Egyszóval minden volt itt: egy kis falu is, már ami a lóetetést-itatást illeti, meg vendéglő is, ahol a kocsisok kanalazták az ételüket. Hej, haj. De végül is jó helyre vetődött a legény: ahogy bámult, az egyik konfliskocsis megszólította. Honnan és minek, meg satöbbi, aztán, hogy ért-e a lovakhoz? Röviden: felfogadták a kocsisok, próbára, Hatónak és kocsilemo- sónak, mert a régi egy hete elpatkolt rummérgezéeben. Azért mondták a kocsisok, hogy próbára, mert fizetést nem ígértek neki, valami kosztra valót éppen kap. Túl a téren, a kis Kölcsey utcában, volt egy nagyhentes, mindennap zsírt olvasztott, mert a hadseregnek szállított, a töménytelen töpörtyűt meg kimérte. Könnyen oda lehelet« találni, mert a Kőrútról nyíló utcácska állandó töpörtyű- szagban illatozott, egy hegyes stanicli töpörtyű, meg egy fél kis cipó tíz fillér; pénznek semmi, ha valakinek van tíz fillérje. Antalnak most volt, adtak neki a kocsisok, mert még a szeméből is ki lehetett olvasni, milyen éhes. Töpörtyű, kenyér, víz a csapból, a boldog világ rikolt örömében. Majd lesz ő még rendes itató, s kocsimosó — egy kocsistól még egy cigarettát is kapott, de gyönyörűséges az élet. Aztán eljött az este, próbálta kiszámítani, mennyi ház van a városiban, a házakban mennyi lakás, a lakások- ban mennyi ágy. Persze nem számolhatta pontosan, de. millióm ágy gyűlt ki s ebből a milliómból neki egy sem. De akinek az isten szerencsét ad, annak ráadásul észt is ad, a legény addig kerülgette a teret, míg a tér egyik utcára nyúló sarkán felfedezett egy, homokosládát. Ilyenek még ma is vannak sok helyen, tél idejéből is szórják a homokot a síkosság ellen. Nagy láda volt az is, amelyet a legény talált, tetőzetes fedéllel. Véletlenül nem volt miniig színültig tele homokkal. János keresett a téren egy követ, hogy a láda tetejét kis nyílásra feltámaszthassa, miután bemászott. Bent a homokot úgy túrta meg, hogy fejének párnája is legyen. Hajnalban aztán kimászott, a konflisstandon a rozsdás csapnál megmosakodott, és várta a konflisokat. Jöttek is nemsokára le lehetett mosni a kocsikat, egy jókedvű kocsistól délben egy hatost kapott, uborkát is tudott venni a töpörtyű mellé. — Aztán lakásod van-e már? — kérdezte az egyik kocsis. — Van nekem — felelte. — Hun? — Ott a téren tűi, az a láda. Teteje is van, ha esik, altkor sem ázok el. — Jól van — mondta a kocsis —, hanem vigyáz^ Kondor Béla
