Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-29 / 251. szám

.. -Slá. .

».wU*»lWrr*ín memóriám Farkas Irén

Egy ritka végrendelet története

A kisemberekről ritkán írnak.

A kisember évtizedeket tevékenykedik íróasztal mellett, a földeken, a munkapadnál. Él, dolgozik névtelenül. Álmaira1 nem faggatja senki. És i—«Is tervez, mégis álmodik.

A kisember is — akárcsak a csillagsorsúak — lesz, birkózik a romboló évtizedekkel, családot alapít, s retteg az idegőrlő alkonyidőtől, s ' eltűnik a múló időben.

A nagyra termettek minden gondolatát lesik, -kinyilatkoztatásaikat’ feljegyzik, mementóul, tanulságként. A kisember sosem nyilatkoztat ki, észrevétlen szövi álmait. Jár az utcán, fogyó mosoly- lyal gyűri az elsuhanó évek ridegségét.

És mégis olyan ő, akár a csillagsorsúak, mert észrevétlen, mert névtelenül alkot, nemes tetteket formáz.

Akár Farkas írén, a két éve meghalt mátraballai postamesternő .k

o o o o FqMHüi'te

A faluban minden középkorú lakos emlékszik még a hajdani postáskisasszonyra.

Állok háza előtt. Néhány nap múlva lebontják. Itt volt évtizedek előtt a postahivatal. A folyosón a hajdani szolgálati ablak előtt még ott a villanyégő. És előkerül a régi cégtábla is. Próbálom felidézni a két éve halott asszony egyéniségét, vallatnám álmairól, melyeket élete fogytáig magába zárt.

Beszélnek az emberek, "Zalából csapta Hevesbe a sors. Keveset .tudtak róla, pedig közel fél évszázadot töltött a festői faluban. Ötven évből harmincat a szolgálati ablak mellett Leveleket bélyegzett, telefonbeszélgetéseket bonyoTrtofx le, s közben élt, álmodott De miről, kiről és mit? Kevesen sejtik, mert zárkózott Ténye ritkán nyilatkozott meg.

Egy idős nyugdíjas vasutas lép hozzám.

— A munka volt mindene. Azt hittük, nincs sok pénze. Szerényen járt, évekig ugyanabban az öltözékben. Senki se járt hozzá, dunántúli rokonai nem törődtek vele, csak halálhírére keresték fel Mátrabcdlátlii

O O O O

Egy délután — két évveV ezelőtt — a nyolcvanhárom, éves asszony vonatra ült, indult Salgótarjánba, ismerősöket látogatni. A-z állomás felé menet bekukkantott az új postahivatalba.

— Érdeklődött, mi frjság, kérdezte, ne hozzon-e húst a városból. Sűrűn járt hozzám. Nagyszerűen tudott lőzni, bárkinek adott tippeket, recepteket. Sokat beszélt nehéz gyermekkoráról. Egyedül mi tudtuk, mennyi pénze van.

Így idézi az utolsó találkozás emlékét az új postamesternő.

Az idős asszony élve már nem tért vissza. Temetni hozták Mátraballára. A lakást lezárták. Napok múltán kezdték meg a leltározást. És ekkor derült fény a kisember titkára, egy zárkózott egyéniség nemes gesztusára.

A lakásban mindent példás rendben találtak. A precizitás a postaalkalmakotlak szakmai betegsége. Megkezdődött a munka. A személyes Íratok közt talált a tanács- titkár egy 1938-ból származó iratot.

— Ez volt Farkas Irén végrendelete. Megható volt olvasni az egyszerű sorokat’ Minden készpénzem a - magyar postára hagyom, alapítsanak belőle ösztöndíjat az árva és félárva postásgyerekek továbbtanulásának segítésére... Közelemben-állt az örökös. Ö lepődött meg igazán. Szerette volna, ha az a papír nem létezne.

Erre a gesztusra senki rtem számított. Mint mondták: Farkas Irén annyira magúnak való volt. Igen, ez volt a látszat, s akik ezt mondták, sejtették a pénz létezését. Számítottak is rá, ezért látogatták meg alkalomadtán az idős asszonyt, ö csak mosolygott, de nem ígért, ö már három évtizede rendelkezett, és őrizte titkát.

Halála után akadtak haragoséi, akik vámolni akarták összegyűjtött forintjait, ök ma is teltek panasszal. Nem úgy a falu jó része.

— önzetlen asszony i\lt. Többször bejárt a tanácsra. Meghallotta, hogy régi pénzeket gyűjtök. Beállít egyszer egy ezüst ötpengőssel: — Magának hoztam, titkár elvtárs.*. Később viszonozni akartam a szívességet. Vittem neki egy tábla csokoládét. Meglepődtem reagálásán, azt mondta, ha nem viszem vissza az ajándékot, megsértődik, mert ő önzetlen adta és nem vár viszonzást.

—* Többször felkerestük lakásán, ha kérvényt, folyamodványt kellett. írni. Sosem tagadta meg, sosem kért érte semmit.

— Szakácskönyveit kölcsön

adta bárkinek. Akkor sem zsörtölődött, ha nem kapta vissza. ..Nagyszívű” asszony volt.^ v

o o o o

Aki mondta, nveTvbotlúst követett el: Farkas Irén sosem lett asszony: megmaradt lánynak. Érdekelt: hogy élhetett, mivel teltek napjai, kire vái't vagy kit remélt hiába. Kérdeztem a * falu öregjeit. Mindannyian egyJ értelműén mondták: bánatát, örömét magábg zárta.

Egy negyven év előtti meghívó akad kezembe, hátlapján egy korrekten rímbe sza_ bott borongás chanson a magányról, a szerelemről. Negyven év előtti betűk. Ki lehetett az ihlető? Senki sem Hídja. Mi lett egy bontakozó regénnyel? Erről sem beszél már senki. Volt-e egyáltalán ilyen? Elképzelni lehet, de nincs, aki idézze. A történet megmarad a kisember nagy titkának. S Farkas írén megőrizte titkait. Végrendeleté röl sem tudott senki. Három évtized során ezért gyűjtött, ezért spórolt- És tette mind- ' ezt szótlanicsinnadratta nélkül, a nemes veretű lel kék tiszta gesztusával. '

O O O O

A hírre felbolvdult a falu. Ma mindenki a nemes lelkű idős hölgyet dicséri, s egyre többen „látják” a régi pos- táskrsasszonyt. Beszélnek róla, idézik.

Elképzelem napjait, a ma. gúny, az el hagyatottság keserű óráit. Húzhatta szíve Zalába," vonzhatta a család, a feledékeny rokonok. Eszé be juthatott a nehéz gyér mekkor, a tanulás gondjai

És gondolhatott végrendeletére. Tudta, hogy egyszer felbontják, tudta, hogy ünnepelni fogják, hogy díszsíremléket kap, hogy neves emberek méltatják majd érdemeit. Ám mindez nem érdekelte őt. A volt postáskisasszony csak a magárahagyottak keserű napjait látta, apróságokra gondolt, akiknek kezük hiába tárul apjuk felé Értük spórolt 700 forintos (nyugdíjából, nekik mentette a forintokat, szótlanul, kinyilatkoztatás nélkül. Elképzelhette. hogy feledékeny rokonai jörinek majd leszedni a sápot, láthatta „bolygóit”, akik forintjaira vágytak, elmosolyodott: ő tudta, pénzéről már rendelkezett...

És élt és dolgozott és meghalt mint kisember.."

Állok az omladozó házban. Látom, amint kihajol az ablakon, a szolgálatin, s átveszi a levelet, látom, amint írja a végrendeletet, három évtizeddel ezelőtt, látom suhanó éveit, a múltba hulló napokat, látom elindulni utolsó útjára

• Október szeszélyes szele verdesi elém a bronzverte leveleket. A ház kapujából mintha visszanézne egy nemes lelkű idős hölgy, aki kisember létére tett annyit, mint "a csillagsorsúak. önma gát adta: másokért...

Pécsi István

Vendéglátás

és idegenforgalom

Grúzból érkezett, Helsinkibe készül Somogyi Jenő, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat vezérigázga- tója. Régi, rutinos szakember, ctacemberben lesz húsz esztendeje, hogy a vendéglátó- ipar szolgálatú bá állt. Az egykori népszerű Tejvendég- 1ő üzletvezetőjeként kezdte pályafutását, öt évvel ezelőtt pedig a Büfé és Éttermi Vál- N lalat vezetésével bízták meg. Ennyi a vezérigazgató tevékenységének, távirati stílusban megfogalmazott története. S az általa vezetett Pan7 noniáé?

— A Büfé és Éttermi Vállalatból alakult, s rövid öt esztendő alátt ötszázötvenmilliós forgalmat lebonyolító vállalattá fejlődött

— Mi tartozik a Pannóniához?

— Szállodák, touring-hotelek. éttermek és szórakozóhelyek Budapesten és a Balaton déli partján. "

— Például?

— Mienk a fővárosban a Palace, a Nemzeti, a Metro- pol, a. Park, az Opera, és az Airport Szálló, a siófoki szállodasor. Azután a töuring- hotelek Siófoktól Balatonmá- riáig. Ez összesen háromezer, hatszáz szállodai »férőhelyet jelent.

— További szállodatervek?

— Az idén megkezdjük Balaton,földváron a nyolcszáz* férőhelyes Neptun Szálló építését. És touring-hotel épül Fonyódon, négy pedig Budapesten : az Üllői úton, az Osz- tyapenko szobornál, a Normafánál és az EMKE mellett. Ha elkészülnek, közel hatezerre növekszik- szállodai férőhelyeink Üzúma.

— Hogyan zárták az idei balatoni szezont?

— A Balaton nagy, vonzérő,

mégis a legutóbbi évekig vonzása mindössze a három nyári hónapra, de legfeljebb száz vendégnapra korlátozódott. Pedig sokkal nagyobb a lehetőség. Három esztendővel ezelőtt vezettük be elősző*' az' elő- illetve utószezont. A leghosszabb szezonja az idén volt balatoni szállodáinknak és touring-hotele- inknek. Április negyedikén nyitották ki kapuikat és október végéig állnak a bel- és külföldi vendégek rendelkezésére. (

S az eredmény?

— Igen biztató. Csak az előszezonban tízezer magyar vendégnappal volt több, mint egy esztendeje. Ez pedig, ha a csökkentett árakat vesszük is figyelembe, már nem elhanyagolható bevétel. Annál inkább nem az, hiszen nem új beruházásokból, hanem a meglévő üzemhálózat foko• zottabb kihasználásából

eredt. Annak ellenére, hogy az idei nyári időjárás szeszélyes volt, bevételünk szeptemberig száznegyvenegy százalékkal volt magasabb a tavalyinál. És ebben a,számban még nem szerepel a szeptember-októberi utószezon bevétele. És az idei napfényes ősz remek kárpótlást nyújtott a szeszélyes nyárért. Egyetlen példát említek csupán. Az egyik októberi szombat-vasárnapon ezerszáz vendégnapot jelentettek szállodáink. Olyan) időben, amikor tavaly már minden zárva volt!

— Véleménye szerint nem túlságosan magasak a jelenlegi szállodai árak?

— Ezért hoztuk létre touring-hotel hálózatunkat. A touring-hotelekben a szolgáltatások ára a nagy szállodák árainak csupán ötven-hatvan százaléka. Ugyanakkor a vendég nincs kötelezve a panzióra. Egyébként ez nemcsak a belföldi üdülőkre vonatkozik, hanem a külföldiekre is.

— Hogy érti ezt?

— Addig, amíg újdonságszámba ment Magyarországra utazni, .elsősorban a nyugati országokból, azok jöttek el, el, akik a legmagasabb árakat is könnvűszerrél megfizették. Amióta azonban Magyarországra tömegesen utaznak külföldről, a turisták zömét kis- és középkeresetű emberek alkotják. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezután már nincs szükségünk nagy, reprezentatív szállódé’©!, de szükség van ugyanakkor egyre több olyan szálláslehetőségekre, amit a szerényebb anyagiakkal rendelkező turisták is meg tudnak fizetni. A legnagyobb gondot továbbra is a kevés férőhely jelenti, annak ellenére, hogy egész sor szálloda, touring-hotel, motel és

kemping épült hazánkban ai elmúlt néhány esztendő akiit. Évente több millió külföldi utazik kt országunkon. Az esetek többségében ezek a külföldiek ma még valóban csak átutaznak Magyarországon. vagyis nagyon kevés a haszon belőlük. A cél m,n- denképpen az, hogy ’ a v.u még átutazók legalább né-’ - öt napot töltsenek el nálunk. Ehhez természetesen nemcsak a jelenleginél sok* ni több férőhely szükséges.

— Hanem?

— Például gyors, jó és jutányos áru közlekedés: a jelenleginél sokkal korszerűbb úthálózat; jobb útjelző szol- gáíat; a főbb átvonuló utak mellett korszerű éttermek és szálláslehetőségek; benzinkutak és szervizek. És ami szintén nem lebecsülendő: a jelenleginél nagyobb figyelmesség és udvariasság. Nemcsak a vendéglátóipari üzemekben, hanem mindenütt, ahol kapcsolatba kerülhetünk a külföldi turistákkal

— Melyek az idegenforgalom eddig még kevésbé feltárt területei?

— A kérdés mindenképpen figyelemre méltó. Ugyanis sokan, ha az idegenforgalomra kerül a szó1, csak Budapestet és a Balatont említik. Pedig ennél sokkal nagyobbak a lehetőségeink. Erdein- ket vadászparadicsomnak tartják, ám ez a kitűnő lehetőség még nincs kellőképpen kihasználva. A két év múlva sorra kerülő vadászati világ- kongresszus. amelyet nálunk rendeznek, minden bizonynyal jelentősen fellendíti majd ezt az ügyet. De nem élünk még megfelelően a gyógyvizeink adta nagyszerű lehetőségekkel sem. Világhírű fürdőhelyeinken alig-alig tudunk jelenleg szállást biztosítani az idegeneknek. És kihasználatlan kincseink közé tartozik még mindig az alsó és a felső Duna-kanyar is. Az egyik eddiginél is von- zóbbb horgász- és evezősparadicsom. a másik pedig még látogatottabb történelmi kirándulóhely lehetne. Ez a fiatal, dinamikus fejlődésre képes népgazdasági ág megérdemli és meghálálja a fokozottabb törődést, a cselekvésre buzdító figyelmet.

(P. P.)

A vezetőktől való félelmemben én is kitátottám a számat, de kiáltani már nem tudtam. Szégyelltem magam, amint egyenruhásán elmasíroztam a fagyoskodó alakok mellett. Nem ismertem a győztesek büszkeségét, a megszerzett hatalom mámoros érzését. Csak azt tudtam: nem az én érdemem volt az egész; elég gyakran próbáltam megvetni magam emiatt; az iskolában úgy tanultam, hogy a háború keménységet követel és hogy vannak emberek, akik nem érdemük meg. hogy éljenek. És ezek a rongyos ruhájú, jtvjálaüaa - mm

csontvázak nekem egyáltalán nem voltak szimpatikusak, féltem tőlük, félelmet és részvétet éreztem velük szemben és csak később ötlött fel bennem, hogy esetleg jogtalanul csukhatták le őket.

Énekelve vo- rultunk az utcákon, munkásé soportokkal szemben, akik a gyárakból és bányákból hazafelé igyekeztek. Ügy tettek, mintha nem látnálak, nem hallanának, sapkájukat a szemükre húzták, fejüket pedig a feltúrt kabátgallérjukba. látszólag nem vettek tudomást a győzelemről, vagy évior- , dűlőről, amelyet nekünk kellett ordítva tudtukra adni.

Nagy kerülővel értünk a körútra, ahol a színház impozáns homlokzata előtt egv vasarcú pártvezető meghallgatta a táborvezetőnk jelentését. Ott álltunk, míg a tér meg nem telt. Beszédek hangzottak el, miközben a hó belepte sapkánkat és gallérunkat, kezünk, lábunk megdermedt a hidegtől. A mögöttünk lévő villamosmegállónál, ahol a bebu ' o- lózott alakok összetorlóc ik. némán álltak és részvéti lül néztek maguk elé, mintha a

ne el az egyevletesen íújő szélben. . Arcuk .semmilyen érzést nem tükrözött. Pillan- .tásukat fenyegetőnek éreztük és megörültünk, amikor az utolsó dal és a végső „Heil!” elhangzott.

De még nem vonulhattunk vissza a táborba. A pályaudvarhoz vezető mellékutcán az úgynevezett téli segélyek perselyeit nyomták a markunkba és nemzeti kolduló frázisokat kellett az ar- ramenők ellenséges arcába kiáltanunk, miközben az ég egyre sötétebb lett a íátlan utcák fölött és a szél élesebben vágott az arcunkba.

A metsző hideg, a vezetők iránti düh és a gyűlölet a többi emberrel szemben, akik mit sem törődtek a zörgő perselyekkel, a fiúkban afféle akasztófahumort ébresztettek: görcsös vidámságot, amit a csoport jó szellemeként emlegettek, pedig csak eszköz volt, hogy u saját gondolatainkról elterelje a' figyelmet. A sa ját,szenvedésünk alaptalanságát és a többiek ellenséges magatartását vaskos tréfálkozással feledtettük; a megváltoztathatatlan helyzetet mókazással enyhítettük. in akkor még idegenebbnek és magányosabbnak éreztem magam, mint azelőtt bármikor különösen mert Prenss is ennek az öntudatlan altatásnak a mestere volt.

Gyűjtésünk sovány eredménnyel járt. A legtöbb "eiVi- ber szó nélkül félretolt min- ' két, néhányan t halkan szitkozódtak és azok, akik pénzt dobtak a perselybe, barátságos szó. vagy mosoly nélkül, kutyái-tlában, mintha szé- *

' ' -JÜL.

akarnák felejteni, hogy ezt tették.

Az utca elzárásának gondolata Preusstól eredt és Eisenbeck rögtön elfogadta, össze kellett fogóznunk. Láncot képezve, lezártuk az utcát, csak azokat a járókelőket engedtük át. akik pénzt dobtak a perselybe. Noha a munkások áradata ekkor már kisebb lett, néhány perc múlva egy csomó türelmetlen «.nber állt előttünk, aaik' izgatottan keresték pénztárcájukat, de némák maradták. Előttem a tömeg által egyre jobban hozzám nyomva állt egy idős asszony. A kendő keretezte arcából gyűlölettel néztek rám a szemei; annyira a hatalmukba kerítettek, hogy tennem kellett.valamit, mert meg aKar- taui mutatni, hogy nem érdemiem ezt a gyűlöletet. Elengedtem Preuss kezét és balra húzódtam úgy. hogy Jíüzte és köztem rés támadt, amelyen a hátuljövők áttolták az öregasszonyt.

Preus.svi’amk iá ltolt és megpróbálta az asszonyt visszatartani. Eközben kitépte a bevásárló szatyrot a kezéből. Zsemlék, és leveskockák gurultak az aszfaltra, egy lekvárosüveg összetört és tócsát hagyott maga után.

— Átközatt r.áci kölykök!

— mondta az asszony. Nem ^/.últ hangosan, de .a mindent elborító fenyegető csendben a köpüláilók meg- m hallhatták. Amíg Preuss a bal oldali szomszédom karját elkapta és így a lyukat ismét betömte, az öregasz- szonv felvette a szatyrát, és a következő ház bejáratához ment. Felszedtem a zsem- íeket-iésuá^ Ifeycákocfcáfcatr-é* 4

utánszaladtam. Amikor kinyitotta az ajtót, utolértem és a szatyrába raktam a dolgokat.

— Bocsásson' meg! — mondtam.

Nem fordult felém. Kendője csücskére meredtem, amely minden lépésnél ide- oda mozgott. Aztán becsapódott mögötte a magas, nehéz bejárati ajtó,, amelynek töredező festékére krétával tizen négy es szám volt írva.

Amint megfordultam, a fiúk megvetően, fenyegetően' néztek rám. Preuss pillantását kerestem, de ő úgy tett, mintha nem is látna. Senki sem szólított fel. hogy ismét álljak a helyemre. A 'ráz fa'- Iához álltam, a perselyt a derékszíjamra akasztottam és vártam. Már nem éreztem a hideget. Nem voltam büszke arra, amit tettem és nem féltem. Tudtam, hogy cselekednem kellett.

Tizennégy nap konyhaszol- gálat, tizennégy nap szobaszolgálat. négy hét kimenőtiialorrr! Ez a büntetés parancsmegta- gadás esetén. De becsületünk bemocskolása ezzel meg nincs megtorolva. Szidtak minket és az egyik, aki egyenruhát visel, gyáván, meghunyászkodott azelőtt a nőszemély előtt. Ezt csak a közösség feliepése moshatja le.

Körülbelül ezt mondta a táborvezető, amikor. vacogva és fáradtam újra az iskolaudvaron álltunk. Engem alig érintettek a fenyegető szavak. Tudtam, hogy viselkedésemet megbüntetik, ryJH godt voltam, felkészültem rá, ----- (Folytatjuk)