Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

Bronz- és vaskor a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán ZAGONY RUDOLF: EMLÉK Parttalan sztyeppék ösvényein bolyongtál míg lábadat befonta az út s elnyelt a kert virágzó illata lombok rezgő függönyét magadra húztad duzzadtál érett almád parázs-burka mögött téptem gyümölcseidből s míg kúsztam lendültem az ágak karjain nem láttam hogy megrándult az út elindult végigkígyózott a fák tövén s lehulló lélegzeted magával ölelte kutattalak magvak csíráiban levelek zúgásába túrtam hasztalan hiába kereslek s sziklás hegytetőről elnyeltek a fű hullámai. PANYIK MARTA: LEVÉL Egyedül meghalnék minden este lábamhoz fagynának a föld gyémántjai arcomból gyászruhát sírnék tenyerembe fehér csonk szobrok nőnének homlokomon árnyékos hallgatag zug volna szemem vak halaktól borított száraz tengeralj ezerszer temetném magam céltalan karomba világokat úsznék elsüllyedt hajód után Kelta vadkanszobrocska. csupán jelzett, az absztrak­ció felé hajló formáival. A kiskőrösi lófej formázója azonban részletezően, a jel­legzetességeket szinte túlsá­gosan is hangsúlyozva mu­tatta be a zömök testű, nagy fejű, rövid sörényű vadlovat, hasonlót ahhoz, amelyet őseink tenyésztettek. Bizonyára a temetési szer­tartásoknál volt szerepük a madár alakú csörgőknek és edényeknek, hiszen nagyon sok primitív nép madár for­májában képzeli el az „el­röppenő lelket”. Némelyik madár alakú edény formája rendkívül kecses és ízléses; a disznóformára készült edényt pedig még humornak is nevezhetnénk. A korai vaskor (L e. 750— 380) emberei szintén kedvel­ték az egyszerű állatfigurá­kat. Bronzkacsák, kacsafej­jel díszített kocsitengelyvé­gek, apró bika- és lószob­rocskák tanúskodnak arról, hogy az öntés mestersége milyen magas fejlettségi fo­kot ért eL A legnagyobb mestereket azonban két mű­velt nép hozta magával az i. e. I, évezred második fe­lében. 550 és 350 között él­tek Magyarországon a keleti, Fekete-tenger melléki szkí­ták, utánuk pedig a kelták népesítették be négy évszá­zadon át a Dunántúlt. A szkítáktól származik a cso­dálatosan nemes formájú, sztyeppéi stílusú arany- szarvas, amely valószínűleg bőrrel bevont pajzsot díszí­tett, talán nemcsak díszként, hanem hogy mint totemállat, védje gazdáját az ellenség f egy verétőL,. A kelta fémművesek tudá­sát a bátai vadkanszobrocs­ka bizonyítja, az andráshidai tőr szerint pedig az ember­alak ábrázolása sem volt ritka. A bronz- és vasöntés emlékeit a kerámikusok mű­vészetének bemutatása egé­szíti ki. A népi kerámia ki­állításának gondos tanulmá­nyozói bizonyára hamar fel fedezik, hogy .a-paraszti1 fa­zekasság az őskori edények emlékét őrzi színekben és formákban egyaránt. Budapesti és vidéki mú­zeumok összefogásából szüle­tett ez a szép kiállíás. i'Hfli: í. C—é —sí 9 pflojl ^ ^ T (Dargai hajós illusztrációja) vsM/s/sszursM Zsemléri Ottá; Guszti, a legifjabb Simanné önkéntelenül meg­ragadta az alaposan bepó­lyázott csecsemőt, aki a lámpa fényénél sírdogálni kezdett. — Mihelyt a gyerek családot aUpit, fütyül a szüleire — Majtényi Rózsi, az örökös látogató szomszéd öreglány nagyot ásított, a konyhaasztalra tette bénult kezét. Kikém­lelt az ablakon az éjszaka sötétjébe burkolózó kihalt gang­ra és egészen közelhajolva Simonnéhoz folytatta: — Így történt az anyámékn-ál is, pedig csak ketten voltak. Teher az öreg és minél több a gyerek, annál könnyebben elvész köztük a szülő. Még szerencse, hogy én nem kellettem sen­kinek, most várhatnám a gyerekeim „áldását”. — Ugyan, az enyéim nem ilyenek. Gondolnak rám, csomagot, pénzt küldenek. Megvan mindenem, ami kell. És rendszeresen írnak mind a hárman. — Simonné felkelt az asztaltól, a kredenchez lépett, eltolta az üvegajtót, mögötte képes levelezőlapok regimentje sorakozott. Kiemelt egy köteget és az asztalra terítette. — Nézze, ezt a Géza küld­te... — A legöregebb? — Vezető ember valamilyen furcsa nevű pesti válla­latnál. Annyi pénzt kapok tőle, hogy az özvegyi nyugdíjra se lenne szükségem. Pedig kocsira gyűjtenek. A lányom, Terka rossz levélíró, akárcsak én. ö szülte az első, s egyet­len unokámat. Megint gyereket vár... Látja, ezek a lapok mind Gusztié. Korábban hosszú leveleket írt. vagy tíz hó­napja ilyeneket: „Drága Anyuska! Szép az útépítők élete, csak ne kellene annyit vándorolni. Csókol: Guszti”. Ez az egész. — Leérettségizett és mégis elment kőtörőnek? — Kedveském, nem követ törnek, műutat építenek. A barátja, Gajdos js érettségizett, ő hívta. — Biztos lefoglalja az idejét valami szoknyás. — Az én Gusztimat nem tudja senki lánya csak úgy befűzni — Simonné nevetett. — Az érettségi előtt meg akarta fogni egy ragadós teremtés. Guszti úgy lerázta magá­ról, mint kutya a vizet... — Régóta nem láttam egyiküket sem. — Így igaz. Szívesen lemondanék a pénzről, minden­ről, csak velem lennének .. . Amióta elmentek, a szombat és a vasárnap a legnehezebb. Ha jöttek, ekkor érkeztek. Ezen a két napon az érkezésükre tudok gondolni. Majtényi Rózsi, akinek leginkább a szomszédok jelen­tették a közösséget, felállt. — Majd átjövök, ha nem mutatkoznak — mondta már az ajtóban. Simonné kikísérte a gangra. — Ne nevessen ki, sokszor úgy hallom, ott trappolnak felfelé a folyosó végén, a csigalépcsőn. Rohannak, mint ré­gen, vihorásznak, kicsapják az ajtót és maszatosan az asztal köré telepedve, kórusban mondják: „Anyuska, enni ké­rünk! ...” A konyhában tovább forgatta a lapokat, hogy felidézze a hírt adó üzeneteket. Néhányat olvasott végig, amikor csöngettek. Azt hitte, hogy Rózsi tért vissza. Kinyitotta az ajtót, s mintha szellemet látna, hátrahőkölt. Guszti támasz­totta’ az ajtófélfát, s Guszti vállát Gajdos karolta át. _ Anyuska, én vagyok — hallotta Guszti mélyről jövó h angját. — Nem egyedül jöttem... — nyújtotta az ölében “- -tartott csomagot»— .»»fiammal. — És az anyja? te Simonné. kérdez­Guszti sápadt arca megrándult. „Az nincs itt”. Térde megbicsaklott. Simonné most vette észre, hogy fia Gajdos­ra támaszkodik, s motyogó, szaggatott szavaiból megér­tette: Guszti részen;. — Rosszul van — mondta Gajdos — le kellene fek­tetni. — Gyertek a belső szobába — szólt erélyesen Simonné. Letette a csecsemőt az ágyra, s mint varázsütésre, meg­szűnt a sírás. — Az enyém, azért is az enyém — nyöszörgött Guszti. — És ha ez nem tetszik... Sehogysem sikerült kibújnia a kabátból. Gajdos segí­tett neki, majd mikor végigdőlt az ágyon, vetkőztetni kezdte. — Mit tettél velem, fiam?! — Simonné nem kapott vá­laszt, mert Guszti bódult álomba zuhant... — Nagyon sajnálom, Simon néni — mondta Gajdos —, hogy belekeveredtem ebbe a históriába. — Veled ivott? — Nem, egyedül, de engem is kínált.:. — .„A mi munkahelyünk az országút, máskor a szán­tóföld, ahol kijelölték az országút helyét. A brigád bepakol a két „batárba” — így nevezzük az utánfutókat — egyéb­ként kiszuperált régi autóbuszok, eléjük áll a vontató és megyünk. Tegnap a város közelében állapodtunk meg. Mac jártunk ott régebben. Mint máskor a fájront után, szede- lőzködtünk, s irány a város. Én lányismerőseimmel rande­vúztam. Gusztitól a kórháznál váltam el. Azt mondta, sür­gős elintéznivalója van. Nem kérdezősködtem, mert nem avatkozunk egymás magánügyeibe. Máskor sem tartottunk együtt. Különösen a tavalyi építők napja óta, amikor a bá­lon megismerkedett egy lánnyal. Akkor kijelentette: „Má­tól kezdve többé nem mórikálom magamat”. Állandóan ot.t strázsált a batároknál. Csupán pénteken esténként kereke­dett fel. „Meglátogatom az édesanyámat” — mondta. Simonné kegyetlenül küszködött a sírással. Ajkába ha­rapva igyekezett visszafojtani a ki-kitörni készülő zokogást, nehogy valamit is elmulasszon Gajdos szavaiból, mert Guszti olyan életére vetettek fényt, amit eddig alig ismert. — Későn érkeztem meg a határokhoz. A szerszámos kocsi közelében, az árokparton egy könyöklő alakot láttam. Azt motyogta: „Majd én elviszem, nyugodj meg, vigyázok rá!” Guszti hangját ismertem fel. Rávilágítottam a zseb­lámpámmal. — Ki vagy? kérdezte belehunyorítva a lámpa sugará­ba. Arca olyan sápadt volt, hogy azt hittem, beteg. Mondtam a nevem, mire maga mellé ültetett. Felemelt a földről egy üveget és nyújtotta: — Igyál! — és mivel szabadkoztam, kiabálni kezdett: /— Már inni sem akarsz a szerencsétlennel? Megvetsz? Megfogtam az üveget, s bár a törköly szaga facsarta az orromat, jó kortynyit húztam belőle. Aztán ő ivott, mohón. Belerázkódott. — Most kitűnően érzem magam — meg-megcsuklott a hangja, — Melegem van. de kitűnően érzem magam, akár Eleven művészei rejlik a Nemzeti Múzeum napokban megnyílt bronz- és vaskori emlékeket bemutató kiállítá­sán. A tárgyak alkotóinak nevét nem ismerjük, legfel­jebb annyit tudunk róluk, hogy melyik században . él­tek, és milyen néphez tartoz­tak Magyarország területén az időszámításunk előtti évezredekben. A bronzkor ezen a környé­ken kb. 4000 évvel ezelőtt kezdődött, és i; e. 750 körül ért véget — akkor jelentek meg elszórtan a vasból ké­szült eszközök a sírokban és a lakóhelymaradványok közt. A bronzkori ember val­lásában nagy szerepe lehe­tett valamilyen női istenség­nek, amelynek emlékére úgy­nevezett idolokat, hegedűre emlékeztető, arc nélküli báb ványokat faragtak. Ezek az idolok világszerte megtalál­hatók, Japánban éppúgy, mint a Földközi-tenger szi­getein, de mindenütt azon­nal fölismerhető módon ma­gukon viselik a helyi stílus jellegzetességeit.- Nálunk az egyszerű hegedűforma ter­jedt el, néha bekarcolt dí­szítéssel. Pedig a bronzkor szobrásza számára nem je­lentett nehézséget az arcvo­nások megmintázása: erről tanúskodik egy edénytöre­dék, amelyen emberi arc ará­nyos formáit dolgozta ki a fazekas. Az idolok a termé­kenységistennő bálványai le­hettek, és a lényeg nem az arc volt, hanem a széles csí­pő és mellkas, A bronkori művész másik fő témája az állatábrázolás volt. Érdemes összehasonlí­tani a Kiskőrösről származó vadlófejet egy lószoborral, amely az egészen korai, ar­chaikus görög művészet egyik ismert lófigurájára em­lékeztet csőszerűén elnyúlt testéveli vékony lábaival. Qj&mm fbm, augusztuss2C> vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom