Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-08 / 130. szám

VIRÁG LÁSZLÓ:

ANTALIT ISTVÁN:

Tavasz a hegyekben Te és a tavasz ..

Ó! hegyi pásitorak vártok-e mégf

Fényt ver a fákra a tavaszi szél. Juhok csillingeinek húsvéti igét, Halleiúják szállnak csermelyek vízén

Dombokra hajló dús-aöld-legelőn,

Erdő széléig húzódnak az árnyak. Tábortűz, fényénél a hegytetőn,

Ének szól pásztorok dalának.

Koszorút csinálnak mezei virágból, Szóke leányok fején díszeleg,

Vájjon iszom-e még közös kupából? Amikor a férfinép kesereg.

De bánatom eltűnik akárcsak Fenyők tűlevelén olvadó hó,

Versem megtalál akármerre vagy, Sziklák közt rohanó, csacsogó folyó.

Megjött a tavasz akkor estei Hiszen a kis fenyők hegyén akkor tűntek fel az új zöldek és a langyos szél akkor kezdte esti körútját. Velem örültek — láttam — a fények az utca kövén, te is örültél, — és veled én.

Es immár, végleg elfeledtem a tél kegyetlenségeit, s néhány percre a háborúkat, a szomorúak könnyeit, s a fertőzést a fellegekben.

Csak a tavasz volt és te voltál te, s a tavasz — a tavasz és te, tán a föld első tavasz-estje...

Pedig ez nem igaz,

hiszen ti őrők-egyek vagytok,

a tavasz és te, te és a tavasz! ,

ÉI6 irodalom

BABÉRFÁK

Nagy László délszláv népdalfordításai

ISTVÁN :

Két kajak volt otí a parton, az egyik kétszemélyes, a másik egyes. A Zöld Cali- val együtt á kettesbe szállt; Én akkor már nem is akartam kajakozni. A nagykanyarig sem. Zöld ült előre; Cali így vélte taktikusnak. Bárgyú képpel állhattam a parton, Zöld visszanézett, kacagott. Cali nem fordult vissza, csak kiáltotta

— Mi van?

„Az van, hogy annyira széles a hátad, hogy alig látok Zöldből valamit. Te víziló!” Zöld nyújtózkodott az evező után, hosszú kenderhaját meglobogtatta a szél, amely épp akkor támadt az erdő felől.

Cali egyensúlyozza a ladikot; homokba szúrja az evezőjét, s másik kezével igazít valamit Zöld ülésén. Az én kajakomon elöl, a kék vásznon óriási fehér ragasztott folt éktelenkedik. Valamelyik egyesülettől tárháltá ezeket a járgányokét az öreg; ott evezett valamikor. Vagy harminc éve. Állítólag menő volt, most kövér és kopasz, de még mindig mutatósáéban úszik akármelyikünknél.

Cali előreadja a táskarádiót Zöld combjára. Indulnak. K ét-három evezőcsapással egyenesbe hozzák a kajakot, középre haladnak, és megcélozzák a kiserdőt. Nem megyek. Lehasalok a homokba. Az öreg valamivel távolabb horkol, mellette liheg Cézár, a vadászkutyája. Cali mesterien evez. Az ég előírásszerűén kék. a víz kekesszürke. Éktelenül

ftwi€ a homok. IBuszáj vizes

helyre hemperedni.

Egyenletes tempóban nuz- nak. Elhaladnak a vágóhíd mellett, két perc, és elnyeli őket a kanyar. Kezdődhet a játék... A nagy part alatt Cali mindenkivel kikapcsoltatja a rádiót. Legyen csend! Nagy sóhajjal maga elé ejti az evezőt. Az vízre hajló vén fűzfák hűvöse simogató, fényes hátú halak csapnak fel egymás után körben, távolról már odalátszik a kiserdő meg a romos kápolna, Cali elkap egy gallyat, lehúzza, megállnak. Csend. Libeg a ladik, és az következik, hogy Cali megérinti a lány haját.

— ígérd meg, akármi lesz is, ezt a percet, soha nem felejted el. Amíg csak élsz!

Nem néz a lányra, az hiába fordul vissza, hiába fordul vissza, hiába keresi tekintetét, babrál az evezővel. Zavartan köhög, s aztán nyúl csak a lány keze után.

— Megcsókolhatom a kezedet?

Ebbe itt mindenkinek bele kell egyeznie. A hangulat miatt is, meg különben is; ártatlan dolog.

— Bocsáss meg!

A lány némán bólint, vagy tiltakozik: nincs mit

megbocsátani. Cali kezébe adja a lehúzott fűzfaágat.

— Tudtad te, hogy a fűzfa így virágzik százéves szerelmében?! Ezek a fűzfák százévesek. Ide egy perces szünet kell. Édes csendnek. Majd lassan óvatosan tovább:

— Az a kolostor meg ott az erdőszélen ezeréves, csodálatos fű nő a mohos kövek mellett; Ha te ott partra lépsz, meglátod, minden éledni, fényleni, sugározni kezd. Hát nem bűvöletes messziről is? A lány válasza csak az lehet: bűvöletes. Mert valóban nagyon szép minden.

Ekkor meg lehet csókolni a lány vállát. Lágyan, lehe- letsz erűen, majd újabb egy perc csend után a nyakát, szenvedélyesen...

Zöld görögös arcélét rajzol- gatom a homokba magam elé. Csak egy hajfürt a horr\- lök fölött, ami. felidézi. Két kis srác pecázik mellettem. Gilisztával etetik a kishalakat, könyökig maszatosak, ahogy trancsírozzák a szerencsétlen sorsú csúszkáló- kat. Az öreg nyújtózkodik mellettem. Fadarabot dob a vízbe álmosan, Cézár utána ugrik nagy robajjal

— Jössz úszni?

— Nem megyek;

— Bünteted magad?

— Aha!

— Akkor szia, Dani.

— Szia, öreg.

Sírnék, ha nem szégyellném magam. Belessek egy lányba, egyszer az életben,

a^án defek*. és egyebek. Magamhoz ölelem a forró homokot.

Zöld, szeretlek, Zöld imádlak! — Két hete úgy van bennem ez a mondat, mint egy szálka.

Szavalt szenvedélyesen, nasty láng lobogott, tábortűz, táncolt az arcán a pirosság. Rekedtes volt a hangja, majdnem misztikus. Csoda. Borzongató hallgatás.

Zöld szeretlek, zöld imádlak..; Ez a sor egyre visz- szatért, szél zúgott benne.

Zöld, látod nem tudlak lerajzolni magamnak!

Cali soha nem téveszti el a szertartást. Együtt találtuk ki három éve. Mikor megjöttek a kajakok, meg a barackszedő lányok. Azóta minden nyáron: sláger. Tavaly le is írtuk; Cali kollégiumi szekrényében van a forgatókönyv.

Cali ott tart már Zölddel valahol a kiserdő körül. Annyire jó az a szöveg! Es Cali soha még nem tévesztette el a szertartást. Ebbe bele lehet hülyülni. Mert nincs mese.

Bele a fejet a vizes homokba, hadd hűljön!

Fekete karikák táncolnak el előttem hosszú percekig; úgy összeszorítom a szenem, hogy szinte fáj; Jó volna elaludni, aztán majd valami!

Bogarak mászkálnak a nyakamon. Csak legalább jönne néhány srác, és össze lehetne hozni egy kis bulifocit itt a homokban. Igen. Másra kell gondolni, Mire. Az jelentéktelen.

— Zöld, szeretlek, — motyogom ...

— Mit mondasz, Dani?

Zöld ül mellettem a homokban. Szárad a haja. Mosolyog. Felugróm, a víz közepén üresen himbálózik a kétszemélyes kajak, az egyik pecázó gyerek gebeszkedik utána.

— A barátodnak felforrt a víz az agyában, meghülyült. — Zöld egészen komolyan néz rám, szemében aggodalom. De nagyon szép! Meghülyült, komolyan.

ca, úgy dumált nekem mindenféle ócska baromságot.

— Cali?

Zöld szótlanul legyint, hasrafordul mellettem.

Letörlöm homlokomról a homokszemeket, meg a hirtelen kigyöngyöző izzadság- csöppeket. Olcsó pojáca!! Szegény Calikém! Az égre kell néznem. Csodálatosan kék az ég.

Zöld előrenyújtja kezét a homokban, válla felragyog.

Megmosom a szemem.

Cali, szemben a magas parton, fejesugráshoz készülődik.

U agy László délszláv népdalfordításainak ez a páratlanul gazdag és változatos gyűjteménye nemes irodalomtörténeti hagyomány felújítása és folytatása. A XVIII. század végén, pontosabban 1789-ben Kazinczy Ferenc fordította magyarra az első délszláv népballadát, őt követték „a szer- bus manier” átültetésében Kölcsey, Toldy Ferenc, Vit- kovics Mihály és Bajza József, de még Vörösmarty és Petőfi is próbát tesz — ha nem is kifejezetten a fordítás igényével — e sajátos versmodor magyar meghonosítására. E nagy érdeklődés kétségtelenül a XVIII—

XIX. század fordulóján a népköltészet iránt Európa- szerte tapasztalható nagyarányú érdeklődés eredménye, de logikus következménye annak a rendkívül intenzív kulturális cserének is, mely az említett századforduló Közép-Európáját olyannyira jellemezte. Mindez jórészt Herder és Goethe személyének, s a népköltés iránti érdeklődésüknek köszönhető, másrészt viszont a Duna-medencében élő különféle nációk egymás mellett élésének, illetve kulturális érintkezésének is. Ez utóbbi lehet a magyarázata pl. annak is, hogy 1814-ben jóformán alig jelent meg Bécsben Vük Karadzic szerb népdalgyűjteményének első kötete, a magyar kulturális élet akkori képviselői máris felfigyelnek rá, sőt költőink nemsokára fordítani kezdik déli szomszédaink különös tónusú, tematikáját tekintve számos magyar vonatkozást is magába foglaló folklórját.

Különös érdekessége a dolognak, hogy a fordítók leg- szorgosabbika az egri születésű pravoszláv szerb papit, Vitkovics Mihály, aki persze átültetéseit jobbára a magyar ritmus igényeihez idomította. S noha kortársai —, s alkalmasint maga is — megkísérelték visszaadni a délszláv verselés sajátos formavilágát is, ennek a csodaszép népi költészetnek igazi jellegét csak kevésszer sikerült magyarul megszólaltatniuk.

A felszabadulást követően a Kiss Károly fordította gyűjtemények (Zrinyi-énekék, Hunyadiénekek, A koszoviói lányka) után most Nagy László vállalkozott a szerb, horvát, szlovén és macedón népi líra, tehát a „déli szomszédok örökzöld” költészetének magyar megszólaltatására. Ide is írhatjuk mindjárt: klasz- szikus igénnyel és szinten. Mintegy azt főlytatva, amit Balassi Bálint, Kazinczy, Kölcsey és hát Arany János megkezdett, s más művészeti síkon, a zene frontján Bartók Béla folytatottAkár a történeti tárgyú énekeket, akár pedig a mindennapi élet fény- és ámyKötetének utószavában írja a fordító: „Zenében a bartóki szintézis mutatja, milyen magasrendű művészetnek lehet táplálója a folklór, nemcsak a hazai, de a határon túli is”. Ez a vaskos kötetnyi vers egyértelműen bizonyítja a tétel igazát. Olyan művészi súlyú, változatoké gazdag népi líra és epika világába tekinthetünk itt be, mely egyfelől ősiségével lep meg, máisfelől viszont monumentalitásával, melyet mondjuk a Kalevala forgatása közben tapasztalhat az ember.

A magyar olvasó számára persze nyilván azért lesz mindezeken túl izgalmas olvasmány a kötet, mert látókört tágító, a szomszédság népi gondolkodásáról, hagyománytiszteletéről valló verseket talál benne, olyan költeményeket, melyeknek témavilága, problémaföltevése sok tekintetben a miénkkel rokon. Ki ne kapná fel a fejét, ha pl Szibinyáni Jankó nevére bukkan egy versben, avagy épp Mátyás király és a péterváradi bán, Dojcsin Petár kedélyes csevegésének lesz tanúja:

oldalait felvillantó verseket lapozuk fel, mindenütt ott érezzük e lírában és epikus költészetben a legmagasabb— Cali?

— ö. Mint egy olcsó pojár

Issza a bort Dojcsin Petár, varadini bán,

Egy nap alatt háromszáz yénzt eliszik a bán, Odavan a fekete ló, arany buzogány. Pirongatja Mátyás király, országnak ura: Istenedet, Dojcsin Petár, varadini bán,

Egy nap alatt háromszáz pénzt, ha eliszol bán, Miért rá a fekete ló, arany buzogány!" Visszafelel Dojcsin Petár, varadini bán:

„Ne pirongass. Mátyás király, országnak ura! Ahal ittam, az ivóba mennél csak oda!

Tüzelne a korcsmárosné csókja meg bora, Veszve volna hamarosan egész Pest, s Buda!”

A családtagok a konyhában álmosan és tétován beszélgettek a mulatságról, s az egybegyűltekről. Feeney asszony megpróbálta rávenni őket, hogy aludjanak néhány órácskát, de egyikük sem mozdult. Hajnali négy óra volt és Michaelnek meg Marynek kilenckor kellett elindulnia Kilmurrageba, a hajóhoz. Ezért aztán az anya teát főzött és mindnyájan az asztal köré telepedtek, mazsolás süteményt ettek és szóval tartották egymást.

Nyolcán voltak, az anya, az apa és hat gyerek. Feeney asszony hangos csattanással ejtette; le teáscsészéjét a tányérkára, és kitört belőíe a zokogás.

— Elnye, anyám — szólt Michael —, hát mire jó ez?

— Igazad van, kisfiam — mondta hüppogve — csupán elgondoltam, milyen szép is itt együtt üldögélni. De kettő hamarosan elszáll, és talán sose látom őket. — Felnevetett, s megpróbált úgy tenni, mintha az egész csak bolondozás volna.

Mary aggódva pillantott rá, mert tudta, hogy ez az éles kis nevetés anyjánál hisztérikus roham kezdete is lehet.

— ördög vigye az egészet

— morto*i ' 15 b"

töröl*

ba. — ce.u

4eü tenni a ,.úza , mielőtt el

indulunk. Júlia, vezesd ki a lovat, Margaret eredj ki fejni, de gondoskodj róla, hogy maradjon még elég a kisbor- júnak. — Kiosztotta a teendőket, mintha ez a nap is csak olyan közönséges munkanap lenne, mint a többi.

Csak Michaelnek és Marynek nem jutott tennivaló. Ügy üldögéltek a sarokban,

mintha máris kiszakadtak volna a család életrendjéből.

Hamarosan hót óra lett, s ekkor ismét leültek az asztalhoz. A különleges alkalom tiszteletére mindenki kapott egy tojást reggelire. Feeney asszony szokása szerint előbb Michaelnak, majd Marynak ■’carta adni az övét, de miu- n egyikük sem fogadta e 'lekóstolt, majd a több: jdaadta a legkisebb fiának, a

tizenkét esztendős Thomas- nak. Aztán az apa kiment az istállóba, fel szerszámozta a kancát, hogy rátehessék a hátára a két fiatal poggyászát. Azok meg nekifogtak az öltözködésnek. Feeney asszony bement a lánya után, s épp akkor érkezett, amikor Mary a kalapját próbálta. Megleplány tengerészkék kosztümjében, a fehér zsabós blúzzal, és kicsiny, kerek, fekete kalappal, fekete selyemhansnyában és cipőben, s ahogy végignézett rajta, elfogta a düh. Maga sem tudta miért. Csak azt tudta, hogy gyűlöli a lánya szépségét. Menr- zinvedett és küszködő.t . yáért tizenhét évig és i.. végre — azért, hogy sok eze.

mérföldnyire innen egy léha fickó megkaparintsa?

A harag, ahogy jött, el is tűnt, mint egy füstfelhő, s ismét átadta a helyét a fájdalomnak. Mert eljött a búcsú végső perce. Záporozva csókolta egyiket a másik után. Majd állukat fölemelte, s ijedt és mégis vadul lobogó tekintetet vetett rájuk, mint(Csont István illusztrációja.)

ha ezzel kívánná lefényképezni vonásaikat és örökre megőrizni emlékezetében.

Görcsösen kapaszkodtak egymásba, s talán órákig maradtak volna így, de akkor odalépett az apja, legjobb ünneplőruhójában, fekete ka- ppal egyik kezében, s szen- ' .'íztartóval a másikban, ulkan köhintett és lágy, i/engéd hangon — amely szokatlan és neki magának is

idegen volt — megszólalt: „Induljunk, itt az idő”.

Mary és Michael felállt. Feeney asszony meghintette őket szenteltvízzel, s ők visz- sza sem fordulva elindultak kifelé. Sietősen megcsókolták a kis Thomast, aki nem kísérte el őket Kilmurrageba, és kézen fogva léptek ki a házból. Menet közben Michael letört egy darab me- szet a ház faláról, és gondosan zsebébe rejtette. Néhány szomszéd már várt rájuk az udvaron, s most úgy követték őket, mint egy temetési menet. Csak az anya maradt a házban a kisfiúval, és két idős parasztasszony.

Az anya felkelt, s kiment a szobából a konyhába. Ránézett a két asszonyra, majd a kisfiára és a tűzhelyre, mintha keresne valamit. Aztán karját felemelve kirohant az udvarra.

— Gyertek vissza! — síkoltott. — Gyertek vissza.

Vadul nézett maga elé, és úgy hallotta, mintha a levegőben ott csengett volna a válaszkiáltás. De a kis csoport már eltűnt az útkanyar- ban. A forró júliusi napban a levegő se rezzent. A két öregasszony jött ki és támogatta vissza a konyhába.

— Az idő minden sebet begyógyít, — szólalt meg csendesen az egyik. A másik hozzáfűzte:

— Igen, az idő és a türelem.

fordította: Zilahi Judit

rendű művészetet. Ragyogó, kristálytiszta gondolatok, századokon át csiszolódott, az átöröklés folyamatában nemesedett ritmus és a páratlan szépségigény jellemzi valamennyi darabját e

könyvnek, s nem utolsósorban az egytáji, a Duna táji nációk sorsazonosságáról való vallomás, mely Ady, József Attila, Bartók Béla, Németh László és mások nyomán nem is oly ismeretlen valami számunkra. Szinte majd minden oldalon ott

érezzük a József Attila fogalmazta sorok nagy történelmi igazságának bizonyítását:

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa—

török, tatár, tót, román kavargó

e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel...

D iztosra vehetjük: a

** kötetet végiglapozok nagy élményt tudnak majd magukénak, s ez már nemcsak a versek, hanem a fordító munkájának gyümölcse — eredménye is lesz..,

Lőkös István