Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-20 / 113. szám
Végcél NYOLCADIK? Megyéimből 790 nyolcadik osztályt végzett fiatal nem jelentkezett továbbtanulásra. Közülük beszélgettünk néhány kisköreivel. Szüleiket, tanáraikat is kérdeztem. Amit mondtak, amit elhallgattak, egyaránt érdekes. Albert és az öngól Jó alkatú, korához képest testileg fejlett. A kérdésre meglepődik. — Tovább? Nem akarok menni. Itthon maradok. — Ez a végcél? — Jövőre talán jelentkezem ipari tanulónak. Majd a barátaim választanak. — 2,6-es átlageredménynél nem tudtad többre vinni? — Csalt a sportot szeretem, a focit. — Szüleid véleménye? — Semmi, úgyis az lesz, amit akarok — Mivel töltőd -a következő évet? — Focizom: Molnár József, az osztályfőnök: — Volt o sokkal jobb tanuló is. A túlzott spcrtrajon- gás húzta mind' lejjebb eredményét. Albert II. szeretne lenni. A szülők semmilyen eszközzel sem tudják befolyásolni. „Albert’* még nem tudja, hogy amit tett és tesz, vitathatatlan öngól. Később jön majd. rá. „Piros, keressen pénzt" Piroska helyett édesanyja beszél. — Továbbtanulni-? Ugyan minek1 Az újabb kiadás, három, vagy négy évre. Utána meg ki tudja merre. Nem, Piros csak keressen pénzt, úgyis kell az a házhoz. Elmegy a Kiskörei Állami Gazdaságba. — Ha növénytermesztő szakmunkás lenne, többet keresne. Országos tanácskozás Gyöngyösön Kétnapos tanácskozást szervezett a Magyar Pedagógiai Társaság Gyöngyös székhelyivel május 21—22-ére. Az általános iskolai pedagógusoknak dr. Faragó László, a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója tart vitaindító előadást, amely az alsó és felső tagozat közötti átmenet problémáját taglalja majd. Ennek a témának a tanárképzésben jelentkező feladatairól Mák Mihály, az Egri Tanárképző Főiskola adjunktusa korreferátumban számol be. Mg9. május 20., kedd — Minek ahhoz három évet tanulni ? Kapáláshoz nem kell bizonyítvány. — A lányka mit szól ehhez? — Ilyen korban még jobb. ha a szülő dönt. Igen, most jó tanuló, de mi lenne a 3,7-ből a gimnáziumban? — Nem szeretné, ha Piroska többre menne, mint a szülei? — Jó lesz az így. Én, kérem. már tizenegyéves koromban sommás voltam. Molnár József elkeseredett: — Sajnálom a kislányt, mert eszes. szorgalmas s megállná a helyét, akár mint gimnazista, akár mint ipari tanuló. Irén tájékozatlan Gyenge tanulói. Átlageredménye 2,4. Édesanyja mondja: — Ilyen eredménnyel jobb, ha itthon marad. Férjem az erőmű-építkezésnél szakmunkás, én meg mint takarítónő dolgozom ott. Ügy gondoltam, szerzek neki is helyet. — Ipari tanulóinak jelentkezhetett volna. — Nyolc gyerek van. Nevelésükre még két kereset is szétfut. Hogy tudnánk mi Irénnek küldeni a pénzt? — Kollégiumot, ellátást kap ingyen. Irén szeme felvillan? — Én szívesen elmennék tanulni. Lennék textilipari szakmunkás, vagy akár esztergályos. Más az, ha valakinek szakmája van. Anyját nézi, aki meglepett. — Őszintén megmondom: mi egyáltalán nem tudtuk, hogy ilyen lehetőség is van. Ha még nem késő, feltétlen beíratom valahová. Molnár József őszinte: — Irén esete meggyőzött arról, hogy nem végeztünk teljes értékű pályaválasztási felvilágosítást. Ö mondja a kislánynak? — Holnap majd beszélünk erről az iskolában. Még nem késő! ★ Három sors —r három határeset,, Pécsi István Major és „dühös színháza" Vasárnap este egy órán át inkább vitatkozott, ' mint önmagáról beszélt ’ Major Tamás, a sokoldalú és ezerarcú színész. Híres szerepeit is — úgy tűnik — csak azért mutatta be, bizonyitá- sul, hogy ő miért és hogyan szereti a „dühös színházat”. Abody Béla, a műsornak stílusos házigazdája annyira és úgy ingerelte kérdéseivel, okfejtésével vitapartnerét, hogy Majornak módjában legyen a gyakorlatban bemutatni, mit ért ő dühös színházon. A végén persze az az érzésünk, hogy a klasszikusok azért mégis klasszikusok maradnak, Major dühös, — mi talán így mondanék: dinamikus, mai hangszerelésű — színháza ellenére is, mert Moliere és Shakespeare mégis csak kortésaikhoz szóltak, azokról a rettenetekröl és jellembeli hitványságokról, amelyek felgyújtották képzeletüket és lekiismeretü- ket. S ők is csak azért szólhatnak ma a mához, mert az emberben, vagy az Emberben van valami állandó gyarlóság és nemesség, amely minden korban változó színeken csatára kényszerül. Ez a csata, ez a küzdelem nem a sors, a dolognak abban az értelmében, ahogy Major a sorsról és sorstragédiáról beszél, hanem törvény az emberi természet alaptörvénye.' S ilyen szándékkal, meggondolásból lehet és kell a nagyon sorsszerű sophokiési tragédiát is „dühösen”, dinamikusan játszani. S ha már Major Tamás színházánál és korszerűségi kérdésénél tartunk, emlékeztetnünk kell a keddi bolgár tévéfilmre. A két mai fiatal, a Pancso Pancsev által írott filmben Romeo és Júlia minden érzelmi szárnyalását kéri magának, adja rassza szerelmesének, mert a fiatalság zabölázihatatjan képzelete, önzése és önzetlensége mindent birtokolni és megélni akar, amit az élet, a test és a föld adhat — a léleknek. Ez a negyvenperces bolgár-film is — Ljuben Ivlorcsev rendezte nagyon mértéktartóan és stílusos környezetváltásokkal — élénken bizonyít amellett, hogy a klasszikusokat tisztelhetjük is, játszhatjuk őket dinamikusan is, csak nem szabad őket megváltoztatni egy-egy aktualitás vagy szándékoltan hasznos félre- hangzás kedvéért. A héten bemutatott három krimi közül, — mindhárom angol — Agatha Christie-é emelkedik ki. Hiába, az ő fantáziája és cselekimény- bonyolítása utolérhetetlennek látszik ebben a műfajban. Ismeri azokat a helyzeteket, amelyekkel izgalomba hozza 1 nézőit. Ebben a Fülemile- villában Bárdy György mefisztói alakzata valóban az, aminek lennie kell. Nemere László jól rendezte ezt ,a jól szerkesztett történetet. A hét sokrétű zenei anyaga közül kiemelkedik a Pa- rasz.tbecsütet részleteiből készült kisfilm. Az olasz Dél túlfűtött világa, romantikája, szerelmi szenvedélye és a húsvéti áhitat zenei össze- ötvözése halhatatlanságot biztosit Mascagninak, s most ez a megtévésített lemezfelvétel újra bizonyítja: az opera széles közönségre tud hatni. Békés András rendezte ezt az operametszevet, Simándy József, Dunszt Mária, Radnai György és László Margit kitűnő propagálói a nagyközönség előtt ennek a műfajnak. (farkas) Ä legrégibb budai magánlevél Nem számítva királyi okleveleket, a legrégibb Budával csolatos magánlevelünk 1295-ben kelt. A közel hétszáz éves episztolát Benedek esztergomi teológiai tanár írta Lodomér érsekhez, a kor „nehéz emberéhez*’. Panasz. Benedek elmondja benne, hogy komájával (compater) Pál budai polgárral Bécsben igen jelentős mennyiségű épiilctfát vásároltatott, hogy azt (Budán) építendő házánál felhasználja. A Dunán Budára leúsztatott épület- fából azonban Kőszegi Miklós nádor huszonhat — féloldalán kifaragott — és tizenöt — gömbfának meghagyott —- gerendára „az istenfélelmct megvetve, rátette kezét”. A panasz nyomán — ugyancsak fennmaradt levélben -- Lodomér érsek indulatosan reccsint rá a nádorra, s az ország első papja felszólítja az országnak — a királyt követő — első emberét: haladéktalanul szolgáltassa vissza a főpapi ember épületfáját. A levél építésztörténeti szempontból is érdekes. Más adatokból azt is megtudjuk: milyen volt ezeknek a — magyar szóval boronának nevezett — fedélszékek, állványok, tornyok, toronysisakok építésénél használatos fáknak a mérete. • k ISvéd—magyar koprodukciós tévé-film készül a MAFILM stúdióban. A régi nyár című alkotás Lajtai Lajos operettjeinek felhasználásával Békeffy István forgatókönyve nyomán készül. Képünkön Latino- I , vits Zoltán és Vila Sallert jelenetét forgatják. , (MTI foto — Friedmann Endre felvétele) regi nyár PINTÍ-P ISTVÁN 8. Ruthnak ez már sok volt; Az idegei felmondták a szolgálatot, zokogni kezdett. Az FBI harcias tagjait ez egy cseppet sem zavarta. Bizonyosan nem Ruth volt az első nő, akit sírni láttak. Az egyik detektív megmotozott. Mindenáron fegyvert, meg mérget akart nálam találni, de az sem ejtette őket kétségbe, hogy kénytelenek voltak egy meglehetősen ócska zsebkéssel megelégedni. Igaz, elég sovány leletnek tarthatták, mert ráadásul elvették tőlem és gondosan ellették a Magyar Nemzetmentők Bajtársi Körének szombati teájára szóló belépőt is. Aztán átkutatták a szobát. Mindent felforgattak. Persze nem találtak semmit. Egyikük aztán kijelentette, hogy F.uth elmehet, nekem viszont velük kell tartanom. — De miért, uraim? — Mert engedély, nélkül tartózkodik az Egyesült Államok területén! Megmutattam ideiglenes tartózkodási engedélyemet, amelyet a Bevándorlási Hivatal állított ki, három évre. Csak a három év eltelte után folyamodhattam volna végleges letelepedési engedélyért. Az egyik FBl-os erre elővett egy papírt, amelyet szintén a Bevándorlási Hivatal állított ki, s amelyen az állt, hogy az 1934-ben született Kása Bertalan hontalan személy, többé nem rendelkezik tartózkodási engedéllyel, mert azt visszavonták. — Most mi lesz velem? — kérdeztem elámulva. — Velünk jön az Emigration Service vizsgálati fogdájába. A többit majd ott megtudja. .: Velük mentém, de nem azért, mert kíváncsi voltam a továbbiakra, hanem azért, mert, mást nem tehettem. — Ne félj szivem — mondta Ruth könnyes szemmmel —, van egy újságíró ismerősöm, az majd segít. Csak légy türelmes, nem hagylak el... Lám. az imént, amikor a harmadik emeleten balra fordultunk, már azt hittem, hogy Ruth az enyém. És most tovább gyakorolhatom a türelem erényét, ráadásul fogdában, amelyet újonckorom- sikerült elkerülnöm. Türelemre pedig kétszeresen is szükségem volt ezen az éjszakán. Tudniillik a poloskák miatt. Ezek a kellemetlen állatok mindenesetre megkíméltek attól, hogy megint Rtífhtal álmodjak, s aztán rá kelljen ébrednem a keserű valóságra. Nemcsak álmodni nem hagytak, hanem aludni sem. Azt már gyermekkorom óta tudtam, hogy a poloska szemtelen. A tanítóm egy alkalommal szemtelen poloskának nevezett, mert rajzszeget tettem a székre, és beleült. A jenki poloska egyszerűen kibírhatatlan, azt £sak ezen az éjszakán tudtam meg, az Emigration Service fogdájában. Egyszerűen érthetetlen, hogy ez a szervezet, amelyben ezrek és ezrek kapják fizetésüket csak azért, hogy ne engedjenek be kellemetlen lényeket Amerikába, miképpen adhatott otthont ilyen kellemetlenkedőknek. Megjegyzem, valamiképpen a poloskák ellen is küzdöttek; nemcsak ellenem. Ezt abból gondoltam, hogy nemcsak a cellám, hanem a reggelire kadaszobában, éppen a legalkalmatlanabb pillanatban. Egy Búrt nevű úriember színe elé vezettek. Igazi amerikai tempóban támadt rám: — Azonnal mondja meg, hogy kik a cinkosai és milyen üzenetet akart átvenni abban a szállodában! Csak ennyit mondtam neki: — Nem értem, mit beszél! Búrt megigazította a nyakkendőjét, mint aki nagy munkához készülődik. — Mi majd megértetjük magával! — fenyegetett. — Megvannak az eszközeink, hogy magát szóra bírjuk! — Például mi? — kíván- csiskodta mnyugodtan, hiszen pott étel is rovarpor szagú volt. Ezt a csodaszert azonban a poloskák vígan ették, semmi bajuk sem esett tőle. sőt, csak növekedett az étvágyuk, amelyet aztán belőlem elégítettek ki. Alig vártam, hogy reggel legyen és megszabaduljak a szemtelen élősdiktől. Reggel egy fokkal sem jobb modorú jenki elé kerültem, de legalább megtudtam, miért törtek rám a szállonemigen bírhattak szóra: nem tudtam semmit. Búrt elővette az asztalfiókból a Magyar Nemzetmentők Bajtársi Körének teájáról szóló meghívót, és diadalmasan az orrom alá tartotta. — Például ez! — Ez? — csodálkoztam. — Mit akar ezzel? — Ez a bizonyíték, hogy maga a helyszínre készült, aljas tervét végrehajtani! Nem tudtam megérteni. miért aljas terv az, hogy valaki honfitársaival szeretne találkozni, hogy anyanvelvén beszélhessen. De eszembe jutott a tegnap délutáni újságcikk. Csak nem -engem gyanúsítanak, hogy Csankó vezérelnök életére törnék? — Ha azt az alakot keresik, aki le akarja lőni az öregurat, akkor rossz helyen tapogatóznak! — mondtam higgadtan. — Két okból is lehetetlen .hogy megöljem. Először is nem ismerem, másodszor pedig én még egy csirkének sem tudnám elvágni a nyakát. — Ismerjük mi már az ilyen fickókat — mondta a nagyhasú Búrt. — A Bob is ilyen volt. Sőt, vegetáriánus. .: — Ki az a Bob? — Hogyhogy ki? A virginiai gyilkos. Egyszer megkérték, hogy nyisson ki egy mar- hanyelv-konzervet, és rosszul lett tőle. Azután megölt tizenkét nőt. Tizenhat éves volt a legfiatalabb, tizenhét a legidősebb. Ehhez mit szól? — Mit szólnék? — kérdeztem vissza kihívóan, — Mit fecseg itt összevisz» sza? Hülyének néz bennünket? Jobbnak láttam, ha hallgatok. Igent nem mertem, nemet pedig nem akartam mondani, mert ha nem muszáj, nem szoktam hazudni. Valóban őrültnek tartottam Burlot meg a társait. Mi a nyavalyát akarnak tőlem? Hiszen én aztán biztos voltam benne, hogy semmi közöm sincs az egészhez. Hagyjanak engem békén, és kész! — Ügy, tehát nem válaszol!... Úgy is jó1 Majd én mindjárt bebizonyítom magának, hegy nem vagyun’y hülyék! (Folytat jujJ /
