Heves Megyei Népújság, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
Kiállítások és képzőművészek Egerben AZ ELMÜLT ÉV decemberében, alkalmon túl is. az emberileg és művészileg egyaránt nagysikerű Gergely Pál emlékkiállításon a főiskola díszterme Den ismét csaknem teljes létszámban együtt lehetett látni azt a baráti és művészi együttest, amelyet évekkel ezelőtt Heves megyei képzőművészeknek hívtunk. Ez az ünnepi találkozás beszélgetéseket indított el, gondolatokat ébresztett A tragikus hirtelenséggel befejezett —, de teljesnek tűnő — művészpálya, a Gergely Pálé kérdőjeleket rakott elénk: ho_ gyan is állunk mi, Egerben és Heves megyében a képzőművészekkel? Évekkel ezelőtt megalakították a Képzőművészek Észak-magyarországi Területi Szervezetét és ezzel a Heves megyei festők és szobrászok szervezeti önállósága megszűnt Az alkotógárda, amely a barokk Egerben és a hevesi tájakon örökítette meg élményeit érlelte alkotásokká a színeket és formákat, az ipari centrumnak számító Miskolc keményebb vonásokkal jelentkező közegébe, harso- góbb fogalmazású és az ipar, a kohó. a bánya, az acél közvetlenebb hatását sugárzó légkörébe kapcsolódott. Megszűnt az a csaknem családias, baráti légkör, amely a közvetlen, mindennapi találkozásokból adódott Ma a művészek Miskolcra küldik zsűrizésre munkáikat és így érthetően ritkábban találkoznak a bíráló bizottságok tagjaival. akik a mércét tartva hasznos véleményt adhatnak egyébként a fej lódésben -érlelődéiben levő művészeknek. Így magyarázható meg az az átmeneti megtorpanás is, amely az egri és Heves megyei festőket, szobrászokat még ma is jellemzi bizonyos mértékig. Bár egyre több egri mű kap helyet a területi vándortárlatoin. amely Salgótarjántól Sátoraljaújhelyig bejárja az északi országrészt, s művészi színvonalában sem marad el egy-egy egri festő a Miskolcon vagy Salgótarjánban élőktől, a tavalyi egri tárlatok mérlegében mennyiségben mindemkéonen a vendég-kiállítók találtattak súlyosabbaknak. EGERBE SZERETNEK kiállítani országos szervek is. Kisplasztikái, kerámiai anyagon túl megjelentek itt az elmúlt esztendőben gyűjteményes tárlatok. Budapesten élő művészek alkotásai is. Egerben a város közönsége és az ide áramló idegenforgalmi kíváncsiság megkeresi a komoly látnivalót, akár a Gárdonyi Színház előcsarnokában, a Líceum dísztermében. a Vármúzeum klubtermében, akár a művelődési házban függesztik paravánokra a kéneket Tehát már ezért is érdemes lenne igénybe venni ezt a jól kamatoztatható nyilvánosságot az egrieknek. S hányán éltek vele az elmúlt évben? Blaskó János, Baskainé. Gergely Pál, Nagy Ernő, Kátai Mihály és Kishonthy Jenő. A korábbi évekhez viszonyítottan ez a létszám kevés s nem adott egyetlen kiállítás sem átfogó képet az itt élő művészek munkásságáról. Nem azt kívánjuk. hogy minden héten nyíljék tárlat Egerben, vagy a megye más városában — esetleg községében —, de olyan seregszemlére feltétlenül szükség lenne, amelyek bemutatnák egymás mellett, hangulatilag is, tartalmilag is összetettebb hatásokkal azo kát. akik ezt a tájat, ezeket a vidéki kisvárosokat, falvakat. azok életét, embereit választják megörökítendő témául. A reprezentatív kiállításoknak megvan a nyilvánvaló hatásuk, mert szólni akarnak a közönséghez, kapcsolatot kívánnak teremteni a művészek a műélvezetre vágyókkal Ha egy-egy művész állít ki, csak egy egyéniség vonzása-ereje fordul a közönség felé. amely a művek és a köréjük fonódó vélemények hatására cselekszik és foglal állást Az átlagember tíz—tizenöt kép miatt nem sétál fel a Várba, de ha tudja, hogy száz—százötven alkotás között kereshet magának élményt, mindjárt nem tűnik közömbösnek. A modem művészetek meglepően elvonatkoztatott formanyel vükkel nem gyakorolnak mély hatást a közönségre. Ügy szoktuk ezt mondani, hogy a nézők még nem értik egészen, mj a fontos, az élmény!, a* szemlére kitett alkotásban. Azt a véleményt, magyarázkodást is elsütögetjük szakmai vitákon és baráti beszél ge'é'e- ken, hogy a mindennapi ember elmaradt tudati állapotában nem tudja vagy nem akarja utolérni az előtte haladó, a kort fogalmazni szándékozó művészeket Sajnos, nem mindig van ez ígv! Hazai pikturánfcban és szobrásztunkban is igen sok a másolt elem, az absztrakció címén jelentkező semmit — vagy — jobb esetben — keveset-mondás és ígv érthető, ha a közönség nem reagál, nem válaszol érzelmileg és értelmileg megfelelő hőfokon az alkotásokra . A KOR LELKÉNEK, szellemének megfogalmazásában a művészek mindig előljártak és ma is ezt teszik. De elöl- járást jelent-e ha a közönség csak különösebb ok és indok nélküli vonalaik, foltok, színek harmóniáját kapja egy-egy vásznon, vagy ha a szoborban — az alkotásnak emberábrázolásra utaló címén innen és túl — olyan formákat kap, amelyek a való élet átlényegített realitásaitól is igen nagy, csaknem beláthatatlan távolságra állnak? Magyarul: a közönség azt várja a művészeitől — kortól és helytől függetlenül —, hogy az ö számára az adott kor és körülmények között fogalmazzák meg a ma életének tartalmát, szépségeit. És ezt a második fogalmat külön hangsúlyoznánk: a szépség nem feltétlenül száműzendő az alkotásokból csak azért, mert eredetiek akarunk lenni-, mert az extravagancia a mai képzőművészeti és társadalmi közéletben kötelező divat S ha most elsősorban ennek az oknak tudjuk be azt, hogy nincs mély és szükségszerűen baráti kapcsolat Eger közönsége és az itt élő művészek között nem járunk messze az igazságtól. Nemcsak Gergely Pál példáján bizonyíthatjuk: ha a téma és annak művészi megformálása éppen érthetőségénél és elfogadhatóságánál fogva hat, akkor a közönség anyag lag is reagál a művészi munkára. EGY TÁJ, egy országrész és közönsége mindig kész felfigyelni a szénét alkotókra, teremteni is akar számukra lehetőségeket, kiállító termeket, műtermeket és anyagi bázist De ez a lehetőség elsősorban nem a közönségen múlik. A légkört maguk körül megteremteni, azt fölforrósítani. bevinni magukat a köz tudatába, csak a művészek tudják és csak alkotásaikkal. Szépséget, eredetiséget sokkal kevesebb modorosságot és minél több, érzelmileg is jól kondic'onált alkotást vinni a nézők elé: ez a tanulság az 1967-ben megrendezett egri tárlatok egyik ered-’" ő-ve. Farkas András OSVATH GABOR: TÉL Meggörbült faág cseng, Áttetsző, már szinte cseng, Üllőjén veri kovács: Téli-csikorgó kalapács. Jég-darává törik testem, Zúzmaraként porzik kedvem: Kristály-kastély házam éjjel, Jérvirágos szenvedéllyel. 1967. VIKTOR, fOtímCKlJ: a Kóleszovékhoz csomag érkezett messziről: kis kosárban szárított áfonya. Ott, ahonnan Dimitrij Vajsziljevies Koleszov Moszkvába jött, ez a gyümölcs bőségesen terem. ... Amikor a csomagot kibontotta és a felesége hozzálátott, hogy valami üvegbe átrakja, hirtelen szokatlan élességgel tűnt eléje egy régi nyár emléke. Tizenhét éves volt akkor és szülővárosától húsz kilométernyire levő fűrésztelepen dolgozott. A hét elején utazott ki és csak a hét végén haza. Az egyik szombaton már odahaza, ingét ledobva mosakodott az udvaron. amikor a szomszéd ház lépcsőjén Olgát pillantotta meg, Nyeszterovék lányát, aki vele egyidős volt, technikumba járt és tavaly nyár óta nem volt itthon. Könnyű nyári ruha volt rajta, sötét haja fiúsán rövidre vágva. — Szevasz, Mitya! — köszöntötte a lány. Mosolygott és a kerítéshez lépett. — A sétakertbe készülsz...? — Oda... — fenjünk együtt! A sétakert jóformán az egyetlen szórakozóhely volt a kisvárosban, ahol szombat- és vasárnaponként fúvószenekar játszott. Itt találkozott a város fiatalsága. — Karolj belém... — ajánlotta Olga kifelé menet, pedig a karolás, íratlan szabályok szerint is csak akkor volt szokás, ha a fiú és a lány között mélyek a kapcsolatok. Mitya még soha egy lánnyal se ment karonfogva. Később Olga azt kérte, hogy táncoljanak. — Nincs kedvem .. de te táncolj... Olga táncolt, sokáig, előbb Szuska Nyikityinnel, majd egv ismeretlen fiúval, s amikor visszajött, ragyogó szemmel, kifulladva mondta: — Tesljesen elszédültem... Sétáljunk egyet! — Haza kell mennem . — Máris? — Korán kell kelnem... áfonyáért megyek ... — Vigyél magaddal! — Messze megyék. — Nem baj ... ...Másnap hajnalban óvatosan bekopogott Nyesterovék ablakán. Néhány perc múlva jött Olga, még álmosan, papucsban, kinőtt kötény-ruhájában. — Mehetünk— mondta. Majd SoSnSfe tette hozzá: — Nem tévedünk el? — Jód ismerem az erdőt... Szép út vezetett ki a városból. Olga iél- kesedett. Az erdőben, ahol szinte fékétéi lett az érett ááfonyától. letették a kosarakat é® szedni kezdték a gyümölcsöt. Mitya megmutatta a lánynak, hogy kell szedni. — Húzd végig az ágon az ujjaidat, köny- nyedén, és az érett gyümölcs a markodba hullik... Ott guggoltak egymás mellett. Olykor ugyanazt az ágat kezdték, Ilyenkor a kezük összetalálkozott. Mitya úgy érezte, mintha áramütés érné... A nap már magasan járt, az erdő sűrűjében tűlevelek gyantás illata és nyírfakéreg keserű szaga érzett. M'tya azt javasolta, hogy reggelizzenek. Letelepedtek egy fényű alá, Mitya kenyeret, szalonnát, hagymát szedett elő. — Milyen ügyes fiú vagy! — örvendezett Olga Reggeli után folytatták. Amikor egy sűrű bokor ágait széthúzva, virágokkal pompázó tisztást pillantottak meg, Olga lelkesedése a tetőfokra hágott. — Gyöngyörű! Gyönyörű! — kiáltotta, letették a kosarakat, Olga leült egy mogyoró- bokor alatt. Mitya melléje heveredett. Néhány percnyi csend támadt, majd hirtelen Olga felsikoltott: — Jajj! Egy tücsök- vagy kullancs! Egyik kezével a ruháját markolta a mellén, a más-'kkal a fiú keze után kapott. — Segíts! De nem kellett segíteni; a lány kis katicabogarat húzott elő. — Azt hittem, hogy kullancs... úgy meg. ijedtem. Nézd, hogy ver a szívem! A fiú kezét a melléhez húzta. Mitya remegő ujjaival érezte a lány testének ruganyos domborulatát, és hogy valóban: milyen kétségbeesetten ver a szíve. Olga hirtelen, váratlanul halk sóhajjal hanyatt esett, a szemel lecsukódtak. Mitya nagyon megijedt Érthetetlen volt számára, mi történhetett. Talán a nagy meleg, vagy a nehéz erdei levegő... vagy az ijedelem.. .1 „Talán meg is halhat..Kétségbesetten rohant a közeli forráshoz, sapkájába vizet merített, futott vissza, és a vizet a lány arcába loccsantotta. Olga felnyitotta a szemét. Lábánál ott feküdt a felborított kosár, amelyből kiborult az áfonya. — Mi történt velem? — kérdezte bágyadtan, nedves arcát és haját törölgetve. — Talán a nagymeleg ártott meg... — Menjünk haza... — mondta szomorúan. — Szed jük össze az áfonyát...! — Menjünk! — mondta újra Olga, és elindult. Elől Olga, mögötte Mitya. Egész úton egy szót sem beszéltek és Olga a kapunál sem köszönt el tőle. A hét elviselhetetlenül hosszú volt és Mitya a szokásosnál is korábban indult el haza szombaton. Mintha nem is lenne fontos, kérdezte anyjától: — Hogy van Olga ...? — Olga...? ö még kedden elutazott., — Elutazott? — Igen... Azóta se látta... Csak annyit tudott, hogy elvégezte az iskolát, férjhez ment és nem jött vissza többé a városba ... — Mire gondoltál, kedves? — hallotta hirtelen a felesége hangját, amint az utolsó szemeket rakta már az üvegbe. — Eszembe jutott valami.., Az, hogy egyszer a kosárból kiborult az áfonya, és nem szedtük fel... (Oroszból fordította: Antalfy István) Különösek voltak a hazugságai. Gyakran mesélt olyan történeteket, melyek ném voltak igazaik. Csakhogy, amit (tegnap hazugságként mondott el, holnap már megtette, így tulajdonképpen nem volt olyan hazug. Most ott ült a meleg szobában, s az ablakon át nézte az utcát. Esett a hó. Felvette kabátját és elindult. Ahogy kilépett a kapun, megcsapta a tél; cipője alatt ropogott a hó. Természetesen a Duna felé indult. Kalapját szemébe húzta, amikor a hídra ért. Hirtelen mozdulattal lépett a korláthoz. Igen, beállt a jég. A két part között valami furcsa csík húzódott, az egymásra torlódott jégtáblákon megtört a hídlámpák fénye. Körülnézett, van-e valaki a közelben. Egészen üres volt a híd. Megnyugodva nézett vissza a folyóra: ez is csak két játékost kíván. Akár a szerelem... Ügy ismerte meg a lányt, hogy együtt utaztak egy villamoson, mely átment a hídon. Nem szóltak egymáshoz, a híd végén leszálltak s elindultak — ugyanabba az irányba. A jég a partnál meg se roppant. El kell indulni! „Te lány, ne kiabálj ott mögöttem! Ha félsz, maradj a biztos parton!” Megy befelé, nincs egyedül, vele van a halálfélelem. M lyen lehet a jég alatt? Reccsenést hall. Nem is reccsenést, csak valamiféle hangot. Jó érzéssel veszi tudomásul, hogy követi őt a lány. Várni azonban nem lehet, a folyó felett jár harminc méterre a parttól, amikor visszafordul. Lassan jár eleinte, de aztán szalad, és a partot elérve őszintén bevallja magának: nem is bánja már a biztonságot. Miért csak önmagához őszinte? Hál nincs 's ott semmiféle lány. ö sincs ott. mert fenn áll a híd közepén, s fütyűrész- ve indul tovább, a korlátot kísérve. ris Avj A hegy alján öreg néni és bácsi lépkedett előtte. 'Egymásba karoltak. — És 1916-ban? — kérdezte a bácsi. A néni a kezére csapott — Ne huncutkodj! — mondta. — Pedig, — kezdte a bácsi és érződött a hangján, hogy most valami fontosat akart mondani, de a néni hátrapillantott. Csend lett ismét. „Az biztos, hogy kell egy társ az embernek” — morfondírozott kedvenc gondolatán. — Dehát milyen is Egyen ez a társ? „Társ-társ, esztertárs...” Azon vette észre magát, hogy énekel. Fontos a társnak mindig nőnek lennie? Az egyik barátjával gyakran sétált esténként ezen az úton, E-gy szót sem szóltak egymáshoz. „Nagyon kellemes társ volt.” — ismerte el. A másik oldalon, a régi vendégfogadó előtt hangos társaság vitatkozott. Részeges, lényegtelen szavaik elhaltak a villamos csörömpölésében. „A villamos sem lenne rossz társnak. Mindig ugyanazon az útvonalon jár, könnyű megtalálni.” Együtt dolgozott egy emberrel. Villamos Bélának hívták. Rossz társnak bizonyult. Rosszul állt a kezében a kalapács, panaszkodott is az üllő, mikor verte a vasat. Ennek azonban vége. Villamos is mást csinál, ő is. Átgázolt egy hóbuckán. Futnj kezdett egészen az Alagút'g. Pár éve minden új lányt elhozott ide, és gyalog vég- gigmentek a „csőben”. A hangok ott felerősödnek, összekeverednek és visszhangzanak. Buda felől most egy autóbusz jön. A zúgás erősödik, már elérne hozzá, de akkor a másik irányból befut egy motoros, a lüktető puffogás és a buszmoraj a fülén át a húsába hatol. Egy kivétel锫! minden lány unatkozott vele. Ezzel csodálatosan boldog volt, bár később kiderült, a lány ideges természetű és fél. Ezért kapaszkodott belé, Azóta nem visz nőket az Alagútba. Amikor ismét megcsapta a fény. elérkezett megint a Dunához, s végigment a hídon. Egv alakot látott maga előtt. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, úgy érezte „ő lesz az igazi társ”. „Megvagy!” kapaszkodott belé... A felesége hangjára riadt fel: — Miért ütögeted az új asztalt! Tönkremegy a politúr. Tegyél a tűzre, mert kihűl a szoba. Amíg a szeneslapátot kereste, az a barátja jutott eszébe, akinek olyan különösek a hazugságai. „Sebaj!” — dob*a a lapá* szenet a kályh ba. A lángok vörös fénybe vonták az arcát. — Sebaj! — ismételte és kinézett az ablakon. — Lesznek még ez*n a téten jégtiszta, hóhideg esték. < te
