Heves Megyei Népújság, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGA GS A MEGYEI TANÁCS NAPILÁPJA XVni. évfolyam, 304. szám Ara: 1,— forint 1967. december 24., vasárnap és es nem is kevés!" »• r amikor az ember meg­ölése gyilkosság lesz, ame­lyet a törvény büntet; ami­kor egy ház összeomlása ka­tasztrófa, egy földrengés, amelynek több száz áldozata van, nemzeti gyász és világ­méretű összefogás; amikor a mécs a holtak iránti kegye­let jelképe és a majdnem fires tányér orvosi diéta, és amikor a feleség, az anya, a szerető aggódása a férfiért és • férfi aggódása értük nem ásás, mint félelem a megsza­porodott közlekedési balese­tektől, — nos, akkor béke .. .amikor az ember meg­ölése dicsőség, házak és váro­sok elpusztítása hencegő új­sághír; amikor egy földren­gést és áldozatait a még élő és jövendő áldozatok irigy lik, amikor a mécs a kötelező el­sötétítést és az elpusztult villany erőmű veket, az üres tányér az élelem hiányát, az aggódás „nemzeti összefogá­sa” egymásért a csapást szé­les sávban osztogató halált jelenti, — akkor háború van. ís, ha mindezt „azokért tö­mik”, akiket elpusztítanak, akkor konkrétan a vietnami háborúra gondol mindenki. Huszonöt esztendeje lassan, hogy népünk megtanulta a kettő közötti különbséget, és hogy megtanulta, aligha tá­lás egy nemzetet majdnem elveszejtő rezsim uralmának. Lassan tehát negyedszázada, hogy nem tudjuk, azazhogy halljuk, tudjuk, de nem érez­zük, hogy mi a háború. Ge­neráció nőtt fel békében, még ha ez a béke nem is volt mindig mentes belső gondjainktól, külső acsarko- dástól. A ma felnőtt, huszon­öt éves férfiénak el kell mondani, hogy milyen volt, hogy egyáltalán milyen „a” háború, s mert van néhány generáció, mely kettőt is vé­gigélt belőle, bőven akad, aki el is tudja mondani. A katona felriad, ha hirte­len elhallgatnak a fegyverek és rátör a béke csöndje: va­lami szokatlan, riasztó és ért­hetetlen számai a ez a csönd. S egy egész nép, lényegében a mi békénk huszonöt esz­tendeje alatt, új meg új ge­nerációkat fogant és szült a világra, fegyverzajban, ame­lyeknek azt kell elmesélni, ha egyáltalán szüleik emlé­keznek még rá: milyen is az a béke és mi az, hogy béke? S hogy eljön az idő, mert el kell jönnie és nem is a vég­telenség mélyében rejtőző perc lesz az, amikor ha fel­riadnak a csendre, az nem a halál, hanem a béke csendje lesz. Elképesztő! Milliók és mil­liók úgy olvasnak a békéről, mint valami távoli egzoti­kumról, tudnak róla. hogy van. hogy lesz olyan állapot, de átérezni, hogy mi is az, milyen is az: legfeljebb a költőknek adatik meg, a hét­köznapi harcosoknak aligha. A részvét itt mit sem se­gít. A részvét a lusták és a tétlenkedők cselekvése. Lehet bennem részvét egy ember, egy család, egy autó utasai, egy repülőgép áldozatai iránt, de a részvét üres fikció, amikor tízmilliókról, sőt százmilliókat fenyegető ve­szedelemről van szó. Olyan veszedelemről, amelynek földrajzi helyneve lehet ide­gen és egzotikus, de ugyan­úgy leírható a magyar ábé­cével, mint hazam bármely tájának neve; olyan veszede­lemről, amely már ma sem néhány embert pusztít, ha­nem milliókat sorakoztat fel, s amely holnap az emberi­séget pusztíthatja el, ha nem sorakozik fel éppen az em­beriség ellene. A háborús bűnösöket el le­het ítélni és el is kell, de mégiscsak bölcsebb dolog, ha az emberiség idejében észbe kap, és a szándékot ítéli el és ítéli meg, mint a tettet. S még ennél is bölcsebb, ha olyan helyzetet teremt, olyan szándékot, erőt sorakoztat fel, amely ugyan a pusztítás megszállottjaiból nem for­mál agyagként angyalt, de cementként gátat formál elé­jük, hogy ne tudjanak, ne merjenek tenni. Jobb dolgozni, mint harcol­ni, mert dolgozva is lehet harcolni, míg harcolva dol­gozni kegyetlenül nehezebb. Es a béke „társadalmi mun­kamegosztásában’' nekünk az adatott, hogy dolgoznunk kell, hogy gyarapítva önma­gunk és erőnk, erőt és bizta­tást adjunk azoknak, akikre a szerszám helyett és mel­lett a fegyvert kényszerítet­ték rá. Ezt tesszük és tesz- szük ezt, lassan már negyed­százada. Hogy nagyszerűen? Még ellenségeink sem tagad­ják. Hogy néha bizony bal­gán, ügyetlenül, önmagunk és jövőnk útját keresve, sa­ját lábunkra is hégva néha? Még magunk se tagadjuk. Az ínyes ételek és ízek ün­nepi kavalkádjába bele-beie. csikordulnak elkövetett hi­báink homokszemei, de két mi és barátaink, még a „ve­terán” szovjet nép is, törté­nelmileg szinte mérhetetlen rövid idő alatt olyat te­szünk, alkotunk, amit az em­beriség csak megálmodott, de megtenni csak most tudott Elvek vannak, de sémák... nos, a sémákra rá lehet fi­zetni. Közös nagy igazságunk van, közös nagy célunk, és e kettő között, az elvek irány­tűjével minden népnek, min­denütt a kommunistáknak, egymást segítve, figyelve, egymástól tanulva, de a ma­ga lábán kell állnia és jár­nia. Nem kisebb dologra vál­lalkoztunk, mint arra, hogy az embert örök időkre egy­más mellé és nem egymással szembe állítjuk, hogy társa­dalmilag eltűrjük a gondot és a szenvedést, és egyénileg megteremtjük a társadalom­tól függő harmóniát \ Rövid fogalmak ezek, kate­góriák, szinte kinyilatkozta­tások és nem kevés energia kellett már csak ahhoz is, hogy megértessük és elhites­sük hazánkban is a sokat szenvedett és mindig csaló­dott emberrel: ez lehet, sőt, egyedül csak ez lehet a jövő útja, célja. Az eltelt évek, évtizedek meggyőzték, talán kissé túlságosan is magabiz­tossá és gondtalanná téve az embert, meggyőzték a tamás- kodókat, hogy lehet és lesz is! Ma már nem a nyomortól JOBBÁGY KÁROLY: AMÍG n CSÍLLAGSZÓRO PERCEG s szikrája robbanva röpül, orrodba fojtó szaga ül, gondolkozz el — csupán egy percet ­mi lenne ha ... ez a karácsony éjszaka csodát terme és szárnyat adna s a kilőtt golyó nem zuhanna erőt vesztve, hanem suhanna, száguldana a föld körül; minden kilőtt gépfegyvertöltény míg célt nem ér — mert ez törvény — repülne, amíg ideér, nyárból ide, hol peng a tél, itt süvítene cefetül, itt verné áf az égő gyertyát, hogy hullanának a cukorkák, s a „békesség” a lenge tüll, mely úgy tűnik, hogy van és altat, ölében hordja a nyugalmat s boldog jövőt nevetve szül.. egyszeriben csak leomolna, futnánk k’áltva és sikoltva, átkozva létünket oelül... 4m ne ijedj meg! Mert hogy van vonzása a földnek, . a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ohol ma épp úgy Karácsony van. ’kár csak itt, és bomb” is van. téged csupán csak elkerül; félnek nálunk, hanem attól! ingerlődnek, hogy hátha nem? lesz jobb. S itt az‘ alapfok; nem a rossz, amitől a j a jobb, hanem a j ó, az em-j berség, a becsület az alapfok,< aminél a jobb csak telje-; sebb, igazabb lehet. S miért; na aggódna többé vagy ke-; vésbé bárki is ezért a „job-; bért”, amikor a jót maga,; magunk teremtettük meg aj békés építés, korántsem vita, veszekedés, méreg és botla- dozás nélküli esztendeiben. Milyen nagyszerű, hogy ná-! lünk nem az élet vagy halál,; a pusztulás vagy a megma-5 radás a hamleti kérdés, im-5 már on negyed évszázada, s; milyen nagyszerű, hogy e ne-; gyedszázad minden sikere cs< további munkánk minden; győzelme, alkotásaink regi­mentje, mint valódi bckehad-5 test sorjázik eszménk, né-; pünk és az emberiség vedel-; mére. A mindennapi tettek; vékony pókhálószálai így; szövődnek erős és szakítha-5 tatlan kötéllé, így válhatnak; az ekevasak fegyverré is,: anélkül, hogy kardot kova-! csolnánk belőlük, s így, csak-! is ítjy, társadalmi, gazdásági; sikereink erejére támaszkodó va válnak valóban figyel-! meztetést jelentő fegyverek-^ ké, — a fegyverek is­Kétszer ad, ki gyorsan ad?! Ez is kell, ezt is tesszük! Vietnamért és a magunk bé­kéjéért. De kétszer tesz, ki! jól és gyorsan tesz: mert te-! szünk magunkért és ugyan-; akkor tettünk értük is, azo-! kért is, akik nem a kalászt! értelő esőt kémlelve, hanem! a halált osztó repülőgépet fi-} gyelve emelik tekintetüket az; ember által meghódított ég; felé. Mert m i az eget is meghó­dítottuk, hogy szolgáljuk az^ embert; mert ő k az eget isi meghódítják, hogy pusztítsák; az embert; mi csillagot! szputnyikot és szerelmet ku­tatunk az égen, amely a bé-! ke palástját borítja ránk! míg ama távoli országban az; ég nemcsak a sugárzó nap; lakóhelye, hanem a halál or szágútja is A csigaházak részvéte ha­szontalan dolog. Szembekö-! tősdi, de önveszélyes játék. Ha azt akarjuk, hogy új meg! új felnövő generációnk csak; könyvekből és filmről ismer-! je a háborút, ha azt akar­juk, hogy Vietnamban és! másutt ne csak könyvből é‘ filmről ismerjék a békét, ak kor egyszerű és nagyszerű aj tennivalónk-: megtenni azt amit magunk, jövőnk és a! történelem megkövetel tő 'ünk. Dolgozni! Itt a Dunánál! „... és ez nem is kevés!” . , . Gyurkó Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom