Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-19 / 274. szám

KiLiExevjsiv évi: sxCletett

berihez főlmagiasló öntudatáért folytatott

Mindehhez csupán egyetlen — születésnapjához is illő — példát: miként is vá't meghatározó költői motívummá lírájában szülőföldje, a szilágysági Érme'lék és Érdmind- szent. Nemcsak olyankor, amikor élesen kirajzolódik a szülőföld képe, hanem olyankor is. amikor csak távoli indítékként villan meg verseiben pátriája mindennapi és mégis külön vi'ága. A történelem számycsapásait érzi meg és érezteti Ady az otthoni élet apró eseményeiben. A kivándorlók és megtépett hazatérők nehéz sorsában, az elsza- oorodó szektákban, az öreg !<unné „közönséges” tragédiádban. magyar és román pa- ■-asztok nyári nekigyűrkőzé- seiben s téli „rettegésé ben”. A természet világa mindig az emberi lét terepe Ady lírai képeiben. S ha olykor nincs is je en az ember személyesen a tájban, a költői kép, az értelmét alakító jelentés a természeti elemeket akkor is telíti népivel, nemzetivel, emberivel. Benépesül a táj jelennel és múlttal, darabos parasztokkal és kapáló „aszszonycsapat”-okkal, öntudatlan vonulókkal és tudatos se- reglőkkel. Tuhutum vezette régi magyarokká1, s Dózsa szavára mozduló jobbágyok hadaival, mocsarak, erdők közt megbújó szegénylegények bánatával és nekikeseredett kurucok lobogásával. Így nő Ady költészetében Erdmindszent, miként az egész ország, egyetemes pontjává a világnak.

Világtörténelmi sodrásban él és alakit Ady fantáziája: nemcsak Erdmindszent vált immár kitörölhetetlen pontjává a világnak, hanem Budapest „futós utcái” is a nemzeti dtnek. A Hadak útja nem csupán egyetlen költemény Ady többi verse között, de történelmi fordulat is: a „hazátlan bitangokénak titulált proletárokat állítja a költő egy ősi monda jelképesítő erejével a magyar társadalom és ezzel még egyetemesebb távlatokba tágítja a hazai valóságot: az a hadak útja azóta a történe’emben a szocializmus országújává vált. Nem kisebb és nem kevésbé merész forradalmi tett ez az 1900-as évek elején, mint amilyen Az anya Gorkijának alkotói cselekedete volt

Koczkás Sándor

KOVÁCS SÁNDOR VERSEI:

ÉiT9 füstöl • • •

6g. füsöl körtefa, almafa lombja, ég hamuvá a nyár díszes szép zöldje, dúsan nevelte az ág, s ősszel ledobta a keserű füvekkel illatozó földre.

J5n a kertből a füst, kékje bcbajllk nyitott ablakomon, csiklandva könnyet a szemben, mert titkon szívet is sajdít vesztét jelezve lassacskán az ősznek,

Kis láng ugrál a ről halom tetején, ujjong, mint aki győzőn ér fel a csúcsra, látom, tobogva-lengve Int egyre felém, ahogy a szellő magasba nyújtja.

Ég, füstöl a nyár zöldje a kertben, virág helyett majd szirmot hullat a hó, belebűvik aim-, kqrtefa a hidegben , egy új tavaszt óv a téli lakaró!

Muxy tiEcIJain*«*

Hol vagy, hol vagy? — kérdem magamban, s az arcod szemben suhan, tűnik, mint naptól átizzott madár, a semmibe minduntalan;

bárcsak egy estét megidéznél, alkonyban hullámzó rozsot, egy gyönge friss almaágat, mely rózsaszínben lobog,

ö, egy fűszálat hozz vissza tomboló zö'd mezőből, hogy kezdeni tudjam mindig az emléket élőről!

ÁGOSTON IMRE:

Közel az ég

karomban most is reszketés 6zámon csókodnak íze ég ölellek viszlek mint egy kisbabát

huj huj az ég ma oly közel

oly messze a ha’ál

ha erre jönne (erre jön?)

talán meg se talál

ma minden messze oly közel

ma minden mélység pillanat

ereimben a vér-özön

pezsdü őn mindent elöntve szalad

most tartlak — érzed? — izmaim

puha ágyul alád feszülnek

és véres vágyú csókjaim

borítják szádat a szikrázó örömmel

csak egyet lépek — csillagig

visz el a lépés

minden oly közel átölel az ég könnyeim

talán gyemánt-köd mosta el viszlek fölöttünk csönd zenél eltörpülnek a házfalak s nagymessziről a esi lagokon túlról ránk mosolyog vidám szemével öregapánk — a Nap.

Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig

érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőké1 eem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itl Ott mcglebbentsék a leveleket.

Csak napnyugta előtt komorodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő.

Moha, a Vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat.

Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga te szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Ügy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha.

Lassan szállásokra szakadoztak a lovak.

Hazatért a Magos Ambrus két lova Is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először, s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman me- rítgette meg az otthoni légben a fejét. Valósággal, mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve.

— Még nincs este! — mondta.

— Még nincs — felelte az öreg pásztor.

— Hát akkor miért eresztette haza a lovakat?

— Vihar lesz — mondta Moha bácsi.

Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen. hanem menyasszonyt az öreg Mohának.

— Felhőnek magja sincs! — mondta.

Moha bácsi nem szólott erre semmit, hamosol > gósan úgy ereszkedett a többi Inakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat

— De hát jól van — mondta magában Ambrus —, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizma-követ az országutakra.

ötven rakást vállalt.

— No, jó! — mondta véglegesen.

Egy darab posztóval megtörülgette a lovakat, a sörény hajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bement a házba. bőgj' egy mellényt legalább magára kapjon. Anogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszkodó. barna fiú volt, negyedikes diák, ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak.

— Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja.

— A növényeket — mondta a fiú.

Az apja gondolkozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival.

— Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem!

— Hova?

— Patkót veretünk a lovakra.

A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor

esetleg, ha összeveszett a feleségével.

— Felülhétek-e az egyikre — kérdezte.

— Jövet — mondta az apja. *

A két kötőfék szárát a markába fogta

Ambrus, de meg sem kellett huziníani, mert a két ló- megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem.

Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vágj* nem is szél volt. ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt gomolygó réfeges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nvu- gatról úgy görgették magukat előre, mintha valami éri tenger hullámzott volna.

Este előtt már félig sötét volt.

— Igaza lesz Mohának — mondta Ambrus.

— Mit mondott? — kérdezte a fiú.

— Vihart.

A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem is tudna vihar lenni, s engedelme .léikül nem is lehetne semmiképpen. Nagv megfőni tolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt:

— Biztos.

Olyan pontot tett a sző végére, hosry ebben a dologban, többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, ^ csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus:

— Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte.

— Milyen dolgon?

— Azon, hogy mi leszel.

A fiú ismét a fák teteje felé nézett, t

boly életére emlékezőn. De lehetetlen észre nem venni, hogy Páris, az én Bakon yom képében és gondolatában Ady élményei mennyire hasonlatosak vi ágtörténelmi jelentőségű európai kortársai érzéseivel és gondjaival. Hiszen más, nehezebb soi"sú ..szegénylegények” is bújdokolnak ekkor Európa „Bakonyai ’-ban; Lenin éppen Párizsban is — vagy fanr7 sz'gétére húzódva Gorkij.

Kora egyetemes, világtörténelmi kilátópontjára eme kedve szemlélte és érzékelte Ady Endre az életet s a hazai társadalmat Egyetemességének tudatosítása azonban nem a nemzeti poéta megtagadását jelenti, hanem épen igazi rangja, értéke szerinti elismerését mindannak, ami benne magyar, nemzeti. Mert Ady érezte, tudta, áté te, hogy az egyetemességet nem a nemzeti ellen, de csak a nemzetiben lehet felismerni, megvalósítani és elérni. Jellegzetes magyarság-motívumaiban éppen annak a drámai küzdelemnek lehetünk részesei, amelyet a történelem alakuló-változó sodrában a költő nemzete felnőtté érleléséért, az egyetemes emgadó például Ady csaknem

egyforma otthonossága: szorongással a Duna-, nosztalgiával a Szajna-, figyelő fantáziával a Néva-partjám. S milyen fölemelő ugyanaz a lelkesült ujjongás, amellyel a Csák Máté földje ellen sorako- zók, a Riviérára lelátogató hegy-bajtársak, s a Nikoláj- pályaudvarra csóvát dobó orosz baka mozdu'atait kíséri. Vagy a halál is milyen monoton következetsséggel settenkedik be a kö’tő életébe, de mennyiféle helyen és alakban: nyár végi lehullt falevelek „züm-züm”-jében a párizsi Szent Mihály útján, sírkertet mérve a mindszenti teme- ’ tőben, s a történelmi végzettel farkasszemet nézve Jean Jaurés, Kincs Gyula, vagy Zuden részleges mozzanatát méri.

Ady Endre lírai szintézise végletes élmények állandóan kiélezett és szinte drámaian dia ektikus szembesítésé ből született. Az egyetemes emberi történelem, s érzés- és gondolat-világ, a nemzeti sors, s a hazai érzések és gondolatok ütközéseiből, vagy azonosításaiból épült a tízkötetes költői életmű Ví’ven magával raKilenevenedik születésnapját Ünnepeljük Ady Endrének s immár alig több, mint egy esztendő van hátra halála félévszázados évfordulójáig. A magyar irodalomban aligha volt még költő, aki o'yan tudatosan tón a lírai teljességre és kötetei ben olyan eleven erővel valósította meg ezt a teljesség-szándékot. Hunn, új legenda című ars poeticáját gyakran idézük, de ritkán valóságos és egész értelme szerint. Csak a l’art pour l’art polémia ez a költemény, vagy valamiféle arisztokratikus mú- vész-gőg program-verse? Van benne e polémiából is valami, s tagadhatatlan az individuális költői büszkeség versben megnyilvánuló jelenléte. De több és konkrétabb ez az ars poetica, mint ahogy teljesebb és nagyobb igényű Ady lírai életművének a valóságos életet poetizáló egész teljesítménye si. Mire is jó'a hun király, ez Atti’a temetésének mondáját hasznosító jelképes csattanó? fin voltam az Ür, a Vers csak cifra szolga, Hulltommal hullni: ez a szolga do’ga.

Ha a Nagyút sírja szolgákat követel.

A Nagyúrrá magasított én s ■ szolgává degradált vers ellentéte nem csupán az öncélú művészet elutasítása, s nem is a művészi arisztokratizmus < formulája, hanem tudatos szembesítése a lírai egésznek és a lírai résznek. A poéta életének és az egyszeri ihletnek. A teljes életműnek és az egyetlen versnek kiélezett ér- tékrendjé. Aki „mindennek jött”, annak sohasem egy-egy vers csiszoltsága a legfontosabb. A Minden-t nem néhány vers, de ciklusok és kötetek egésze, sorozata közelítheti csalt. A mai — Mindenséget ostromló — költői vállalkozások igényeit tu'ajdonítanánk Adynak, a mai poéta vallomását aktualizálnánk, aki „koz- mosz-szívű”-nek nevezte a század eleji költőt? Semmi erőltetésre, utólagos korszerűsítésre nincs szükség. Maga Ady tudatosan megfogalmazta ezt már: a Hunn, új legenda előtti prózában is. Akkor, amikoi 1909-es önéletrajzában négy új hangú kötete törekvéseit és tapasztalatait összegezte:,. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő emberi hajt, mint a szíj a gép-kereket”, Adynál a , mindent elmondás’ költői igénye a mérték, amelyhez alkotó tevékenysége minADY ENDUE