Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-18 / 246. szám

ÁLL MÉG EGEK VÁRA... ÚTON tünk aktuális gondjairól. Ar­(1967. október 17.) AZ EGRI VAR DOMBJÁN állok, bástyák fokáról szerte- tekintek. A kőfalak alatt, lent, a város. A XX. század. S ez az erődítmény itt, a város felett, mint tengerből kiemelkedő sziget. A közép­kor szigete. Történelem szen­telte hely, vérrel megöntö­zött. örök-múl hatatlan em­lék és jelkép: a hazafiúi sze­letet, elszántság és bátorság, a honvédő hősiesség mindig sugárzó emléke és jelképe. .Kőfalak, kövek... Indulhatsz . akármerre — a történelem­ijén haladsz. A homályos kaputornyok alatt, a széles torkú lőréteknél, föld alatt .kanyargó folyosókon, min­den kiszögelésnél, minden fordulónál arra figyelsz, mi­kor szűrődnek át a csendes­ségen a nehéz léptek, mikor bukkan elő Dobó alakja, vas- sisakosan és puskaporos arc­cal, hogy kíséretével — Zol- .tayval, Mekcseyvel, Bor- hemisszával — végigjárja az őrhelyeket. Csak csontokat láthatsz, koponyákat, mellka­sokat, karok és lábak csont­jait, sárgán, töredezetten, négyszáztizenöt éves vén se­bekkel. A vár útjáin rozsdabarna leveleiket hullatják a geszte­nyék, a földön heverő leve­lek, mint a megalvadt, szét­folyt vér. A Bebek-bástyán hat fenyő állja körül a sírt, ahol Gárdonyi Gézánas „csak a teste” pihen. Elébb még olvastam az Egri csil­lagokat, melyben „megírt hőst és árulót”. Megírt har­mincnyolc napot s azt a győ­zelmet, melyért egész Euró­pa tapsolt és ujjongott, me­lyért „Rómában a pápa Te- deumot misézett”. Olvastam elébb keze írását Tinódi Se­bestyén Cronica-ja lapjain az Eger vár viadaláról való enek verssorai mellett. Ahogy a bástyafokról szét­tekintek, noteszomat is lapo­zom, számba veszem annak a harmincnyolc napnak tör­ténelmét, amelyet a vármú­zeum boltívei alatt a köny­vekből kijegyeztem... „...CSUDA SZÉP HELYEN Egör vára vagyon, / Az völgyre fekszik egy hegy oro- zaton...” Orozaton — ide Gárdonyi keze, kereszttel, egy m-betűt szúrt. „Északra ellenben Királszéki vagyon ii Napkeletre egy nagy ma­gas hegy vagyon.” A magas hegy, az Eged: lábától a fe­jéig szőlősorok koszorúzzák s a gerincen, pár méter után, következik az erdő. Mohács után indult meg Szolimán hadjárata, haladni akartak egészen Bécsig. Já­romba törték a dunántúli és a Duna melléki területek népét, elfoglalták sorra a várakat. 1552-ben, „Szent Mihál hónapjában”, szep­temberben fordultak Eger ellen, hogy elfoglalják ezt a „rozzant aklot”. „...Ezön hónak tized napján indula, Az budai heréit basa felszálla, Maklámál tizenegy napján gyűlt vala, Vecsemyekor sok bekkel készült vala...” A budai heréit basa, Ali, mindjárt be is mutatkozott az egrieknek: egy távoli hegytetőről három öreg ágyú­val lövetett S ezután már alig pihentek az ágyúi, lőt­ték a monostort, a külső és belső várfalakat. Huszonöt- ezren voltak a . törökök, a várvédők maroknyian — hat­vanöt híján kétezren. Annyi volt a török, fehérlett sát­rától hegy-völgy. Gárdonyi bejegyzése a Ti- nódi-könyv lapszélén: „az első ostrom Péntek." Hajnal­ban kezdetött, ebéd felé vé­geztetőit. Sikertelenül. Egy ostrom után sem léphetett a golyó szaggatta falakra tő­rök, hogy a lófalrkas zászlót kitűzze győztesen. „Nagyobb szégyönt ez jó Magyarország­ban / Nem vallottak, mint Egör ostromában.” HARMINCNYOLC NAPI sikertelen ostrom után, 1552. október 17-én a török arma­da minden további próbál­kozással felhagyott, s „Ked- dön, szent Lukács napján el- indula”, vissza a falak alól. Hajnalban, virradat előtt szöktek, otthagyva a sátra­kat is. A túlerő, a többszörös túlerő, a maroknyi várvédő hősiessége, elszántsága lát­tán -éreztén, a falak alól megfutamodott. A vár ro­mokban hevert, s a védőse­regből is alig voltak épen, egészségesen. Sebeket szen­vedett Dobó. Bornemissza, s mind a főtisztek, Zoltay, Mekcsey és Fügedy is. Sukán számtartó Dobónak utoljára így jelenthetett: — „...a várba lőtt na­gyobbfajta ágyúgolyókat mind összeszedtük és meg­számoltuk. — Mennyi? — Hát ha azt nem számít­juk, ami még itt-ott a falak­ban van, öt híján tizenkét­ezer...” Hogyan tartották meg ezt a várat? És kik tartották meg? Mindenekelőtt parasztok, Dobó hősei és a névtelenek. Felnémeti és makiári parasz­tok, s a környező faluk né­pe, akik menedéket kerestek a töröktől a falak mögött. Kovácsok, kerékgyártók, ke­reskedők, puskaművesek és borbélyok voltak a vár meg­őrzői. Mesterembereit, föld­mívesek és katonák, akiket a szorongattatás, a keserűség tett honvédő hősökké. Ok védték a történelem, a vér megszentelte köveket. Véd­ték bátorsággal, elszántság­gal, de íurfanggal és lele­ménnyel is. Nem válogattak a harceszközökben, amivel kedvét vehették a támadók­nak, „Nyás, gerelvlyel hevít­vén kiszárának, / Kit tere- kek kézzel megragadának, / Tenere bőre soknak ott maradónak, / Rút szitkokkal rájuk átkozódának... Tere- kek szégyenük, búsultak va­la, / Belől a vitézek kaczag- nak vala...” JÁROM A VAR ÚTJAIT. Keresem a Tinódi és Gár­donyi említette hősiesség helyeit. A külső várnak nyo­mát sem találni szinte, új városrész terjeszkedik a domboldalon, az ún. Sánc. A belső vár falait, bástyáit is cmladékká rontották száza­dokon át. Az omladékokat, romos részeket varázsolják újjá most azok a kezek, akik­nek elődei ugyancsak mun­kálkodtak itt Parasztok, mesteremberek őrizték haj­dan e köveket, s az ő ivadé­kaik építik újjá a várat A Föld- és a Tömiöcbástya, a délkeleti fülesbástya már rendben áll. A gótikus pa­lota pompája is a régi. Nagy ütemben folyik a Szépbás­tya, a Kálvária-domb feltá­rása is, már megmutatkoz­nak a földből előtűnő falak. Sor kerül a Dobó-bástya fel­tárására, amelyhez eddig még nem nyúlt régész ásója soha. Elmondani is nehéz, mi minden újul meg, épül fel a falakon belül, a tíz évre megszabott rekonstrukciós terv végrehajtása során. A VÄR DOMBJÁN ÁL­LOK. A kőfalak alatt, lent, a város, őszi verőfény für­deti a háztetőket. S az októ­beri csendességben megszólal egy mélyöblű harang. És szólalnak sorban. Bimm! Bamm! Harangszó szárnyal a vár felett, a város felett. Úgy, mint mikor a földből kiásott, gerendára, oszlopok­ra függesztett harang szava felszárnyalt szent Lukács napján, négyszáztiaenot éve, s a vár piazzáján imádkoz­va földre borult a megma­radt egri nép. Sokáig csen­gett a „végemléközet” ha­rangszava, szárnyaljon mesz- szire, a szabadságszeretet fé­nyeit hintő egri csillagok alatt— I Pataky Dezső Cserhalmi Imre tévé-drámá­ja egy songgal kezdődik — Psota Irén énekli szuggesztív erővel — a song az emberség­ről szól. Az emberségről mond él néhány általános érvényű igazságot, a sablonos című té- vé-dráva is. „Miért nem tu­dunk még emberül?” — kér­ded a song és sok felkiáltójel­lel kimondatlanul is ezt kéri számon a dráma írója is. Egy vidékre küldött mérnök­igazgató modernizálni akarja az üzem elavult termelési módszereit. A gépeket könnyen kicseréli ugyan, de maradnak az emberek, kevés hozzáér­téssel, de ami még ennél is rosszabb: maradi gondolko­dással. Vitathatatlan, hogy az igazgató az újat képviseli és győzedelmeskedik is: az embe­rek, akik eddig szembefor­dulták vele, belátják, hogy az ő érdekükben cselekedett. A tévé-dráma mégsem erről a győzelemről szól. Egyszerű, sematikus üzemi történet ma­radna csupán, ha megelégedne ezzel a szokványos, sokszor megírt és eljátszott mondani­valóval. Egy csaknem minden­napos történet keretében okos igazságokat mond el a film éle­Az egész ügy tulaj dónkén pen egy puskának köszönhető. Szép, hosszú csövű fegyver, „48 mintájú”, elődje a ma­napság céllövészetre használt MHS-sportpuskának. Ma már nincs forgalomban éz a fajta lőfegyver. Amiről szó van, je­lenleg bűnjelként lefoglalva pihen a rendőrségen. A történet Az elektromechanikai válla­lat gyöngyösi telepének padlá­sát takarították. Ez körülbelül öt éve történt. Sípos Károly lakatos takarítás közben egy kispuskát talált. Bevitte az üzembe, hogy majd Egerben bejelentik. Ebből azonban nem lett semmi — a puska eltűnt. Nem került messzire, mert ab­ban az időben Jakab Gábor még ott dolgozott... A puskához azonban lőszer is kell! Domboróczki Miklós valamikör tagja volt az MHS- nek, így aztán akadt lőszer bőven. Domboróczki először azzal védekezett, hogy találta. A lőszeres doboz azonban egy talált tárgyhoz képest első rangú állapotban volt! Nos; csatlakozott hozzájuk Fejes ról, hogy nemcsak pénzzel, munkaidővel, vagy esetleg nyersanyaggal lehet és kell ta­karékoskodni, hanem legfő­képp az ember — és ezt írhat­nám nagybetűvel is, így: E m- b er — egészségével, idegrend­szerével is. Erről szól Cserhalmi tévé­drámája, amelyik nagyszerűen ötvöz drámát, költészetet és egyszerűséget. A történet sze­replői szinte valamennyien is­merősök. Az igazgató, aki ren­det, fegyelmet akar, de nyers modorával meg nem értést vált ki az emberekből, sőt kialakul körülötte az ellenséges légkör is. ugyanilyen ismerősünk a régi mozgalmi időket kis nosz­talgiával visszasíró munkás, vagy a mindenki baját orvo­solni akaró párttitkár is. A film egyik nagy erénye, hagy szókimondó, őszinteség­gel ábrázolja az újat akarás küzdelmeit, s bár félreérthe­tetlenül jelzi az igazgató győ­zelmét. mégsem távozhatunk nyugodtan a képernyő elől. Nem, mert bár győzedelmeske­dett az új, a korszerű, de meg­romlott a légkör, felőrlődött egy ember idegrendszere. Pe­dig mindez elkerülhető lett László (Egerben laknak vala­mennyien), heültek Dombo­róczki néhány hete vett Opel Recordjába és Nagyfügedre hajtottak. Ott csatlakozott hoz­zájuk Juhász József és az éj sötétjében elindultak fácánt, lőni Volt náluk elemlámpa is... A vadászat eredménye: egy szarka, egy vadgalamb és négy fácán. A zsákmányon megosztoztak, aztán hazaindul- tak. A kocsi feltűnt egy köz­lekedési 'rendőrnek, így derült, ki az ügy. De nemcsak az orv vadászat!... Lőporfüstből — cigarettafüst... A rendőrség házkutatást tar­tott Megtalálták a Jakab ál­tal átalakított (hangtompítóval és lángrejtővel ellátott) fegy­vert, lőszert, egy kitömött fácánházaspárt (tavaly ősszel lőtte), 38 csomag különféle — exportra gyártott vagy repre­zentatív belföldi — cigarettát, és „ömleszett” cigarettát is. Az Egri Dohánygyárból kerül­tek ki. Milyen úton? Nehéz lenne elmondani. Mindeneset­re Jakab Gábor lakásán talál­/ Uj magyar tévé-dráma volna. A dráma egyik legszebb jelenete: a rosszakaratú álhír­rel felzaklatott igazgató meg­rongált kocsiján vad verseny- futást kezd a gyorsvonattal. Mindenki karambolt vár, — ez lenne a sablon — igaz, ez is bekövetkezik, de nem az or­szágúton, hanem a vonatban, amikor a „szétroncsolt’’ ideg- rendszer felmondja a szolgá­latot, a megtalált feleség kar­jaiban. Cserhalmi, Imre igazi drámát írt, Zsúrzs Éva pedig hozzáér­téssel bontotta ki az izgalmas témát, s a kezdő üzemi képso­roktól eltekintve közvetlen, in­tim hangulatú rendezésben hozta emberközelbe ezt a lát­szólag egyszerű történetet. Cza- barka György jó alkotótárs­nak bizonyult, képei sokat- mondóan kifejezőek és megte­remtik a dráma hangulatát. Az igazgatót Gábor Miklós alakította, nerpes egyszerűség­gel. Élményszarű játékát szí­vesen látnánk többször is. kü­lönböző tévé-szerepek ben. A népes szereplőgárdából Molnár Tibor, Mádi-Szabó Gábor, György László és Szirtes Ádám tak egy könyvet, Zola Igazság című alkotását, az avítt csem­pészromantika módján átala­kítva. (összeragasztotta a la­pokat, belül kivágta, s a könyv bői doboz lett.) Arra a kér­désre, hogy mire kellett ez a sok cigaretta, azt válaszolta, hogy gyűjteményt szeretne összeállítani... A házkutatás további ered­ménye: Juhász József nagy- fügedi lakosnál egy légpuskát és tölténygyártó készüléket találtak, megfelelő mennyisé­gű ólommal, nyolc darab 80 centis, végükön begörbí­tett vasrudat. Ahogy elmond­ta, jó pár nyulat ütött már le velük... Lám, mi minden ki nem derül egyetlen bűntény­ből: Lőfegyverrel való visz- szaélés, orvvadászat — üzemi lopás... A vizsgálat egyelőre még tart, a tanulság azonban már megszületett. Ezúttal azonban nem egy egyszerű kijelentő, hanem egy kérdő mondat a tanulság, amennyiben annak lehet nevezni: Vajon miből gondolták, hogy ez az eset nem derül ki?.­K. G. játékát emeljük ki. (márkusz) Mi derült ki egy orvvadás&atból ? •• Összefüggések Zola és az Egri Dohánygyár között NiyiKOl AJ AM0S20V:' FORDÍTOTTA* R A DÓ GYÖR©y 33. • Valahová az üres dérbe néz: bizo­nyára akkori Szását látja maga előtt. — Ügy hiszem, akkoriban 5 is szeretett engem. Persze, nem annyi­ra, mint én őt, de mégis... Nekem ez is elég volt. Szinte mézesheteket éltünk. Bennem ismét felébredt az érdeklődés a tudomány iránt, köny­veket olvastam a kibernetikáról, matematikával foglalkoztam. Méltó akartam lenni Szásához. Ö keresett nekem témát is. Ezt foggal-köröm­mel kellett védenem az intézetben. A kollégák mulattak rajtam, de ál­tálában jóindulatúak voltak. A té­mámat elfogadták: „Az esztétikai érzékelés pszichológiája a kiberneti­ka tükrében”. Igaz, a cím egy kissé zavaros, de a lényeg az, hogy Szasa művészetelméleti hipotézisét elter­jesszem. Most is rajongok ezért a munkáért. Nyakig vagyok benne. De hát mégiscsak nő vagyok, és bi­zonyára buta liba, mert ha ő nincs, akkor az egész munkám fonnyado- zik. Gyakran gondolom, mindent odaadnék csak azért, hogy az ő fe­lesége lehessek, felneveljem a gyere­keit és vasalhassam az ingeit: Le­het, hogy ezt hamar megunnám, de gyakran támad ilyen vágyam. Elhallgat. Azt gondolom: persze, hogy hamar megunnád. Ti, szovjet nők, asszonyaink, leányaink, nem is 4 rNénmsM 1967. október 18., szerda tudjátok, milyen előre jutottatok. És milyen mérhetetlenül okosabbak, érdekesebbek vagytok a nyugati nőknél. Például az én feleségem, miért vállal állást? Személyzetünk nincs, rengeteg a munka, és ő mégis későbben jár haza a klinikájáról, mint éh. Fáradt, mérgelődik — de. hogy könnyebb munkát keressen? Azt már nem. Mert érdekű, amit csinál, tessék! — Eszemmel rögtön felfogtam, hogy szerelmem reménytelen. Eszemmel, mondom, mert a szivem bizakodott. Képzeletemben állandóan a családi élet képei villogtak. Hogy, tegyük fel, katasztrófa történik, és a felesége eltűnik... Mindenféle kép, akadt köztük kegyetlen is. Aztán meg csali dörzsöltem a homlokom, hogy szétoszlassam mindezt — „buta liba”!... Egyszer úgy éreztem, hogy nagyon szeret. Bemutattam néhány ismerős újságírónak és azt vettem észre, hogy féltékeny. Micsoda öröm! Hiszen ez már bizonyíték! Szasánaik azonban nem tetszettek a barátaim. Emlékszem, azt mondta rájuk: seké­lyek. Lehet, hogy hibát követtem el? Nem tudom. Szomorúan hallgat. Én sem szólóit semmit. Eltelik egy perc, majd kettő. — Irina Nyikolajevna, talán fejez­ze be... Legyint. Reménytelenül, keserűen. Igen sokat elárul egy ilyen mozdu­lat. Hangjában szenvedély, mint egy jó színésznőnéL — Nincs több mondanivalóm. Látni, egy perc alatt újra végig­gondolt mindent. Még vár, majd elszánja magát, hogy mégis befejezze. Láthatóan csakis az én kedvemért. Szenvedély­mentesen. — Nem sokáig voltunk boldogok. Ha egyáltalán boldogságnak nevez­hető ez. (Keserű irónia a hangjá­ban). A lopott boldogság... hiszen érti. Gondolattársítások. Emlékek. Ér­tem. — Képtelen voltam lépést tartani vele, pedig igyekeztem, olvastam. Azt tapasztaltam, hogy hallgat, má­sutt jár az esze. Én pedig szer-etek beszélni. Néha már hirtelen abba­hagyom, és látom: kár volt... Csak néz valahová, az ürességbe. Rögtön észreveszi, és megint kedves, figyel­mes. De mindent látok, mindent ér­tek. Gondolom: elmegy tőlem. És olyan keserűség fog el. Hiszen tud­ja: álomban szokott így lenni, vala­ki távolodik egy végtelen úton, las­san eltűnik, az ember meg fut utá­na, nyújtja feléje a kezét, kiált. El­ment. Az ember tehetetlenül össze­rogy és... felébred. Aztán sokáig nem tud szabadulni az álom hatásá­tól. így vagyok én most. Csak én többé nem ébredek fel. Nagyot sóhajt. Elhallgat. Szeme kissé megnedvesedik, majd megint száraz. Én is csak hallgatok. Mit mond­jak? Nem fejlesztettem ki magam­ban a bánat sújtotta hozzátartozók megvigasztalásának hivatásszerű készségét. Őszintén sajnálom őket, de szavakat csak nehezen találok. Most folytatja: — Tulajdonképpen ez a történet vége. Egybeesett a betegségével, il­letve, ahogy ön mondja, a rosszabbo­dásával. De azt hiszem: nem ezen múlott. Eszembe jut a levél és a füzet. Az értekezés a szerelemről. — Téved. A dolog közvetlen kap­csolatban lehetett az ő egészségi ál­lapotával. Én nem hiszek felnőtt emberek ideális szerelmében. Mgaamban: „Szasa egyszerűen nem bírta. Innen a gondolatai a hi­ányos értékű dolgokról. A törekvé­se, hogy eltávolodjék. Sőt az elhide- giüése is üzüuu állapotával függ össze. Érdekelne azonban, milyen volt szellemi kapcsolatuk? Meg is kérdezem”: — No, és mennyire jutott a saját munkájával? — Belevetettem magam. Persze, amikor távolodni kezdett tőlem, a munkaképességem csökkent. Többet gondoltam Szására, mint a külvilág érzékelésének elméletére, amelyet ki akartam dolgozni. A munkám mégis haladt. Sokat olvastam szakiroda- lomból, beszélgettem tudósokkal, műtörténészekkel. És természetesen Szásával. Egyáltalán, ha bármit fo­gok is írni, az mind az ő gondolata lesz, én csak formába öntöm. Azt hiszem, befejezem a munkámat. Amint megéreztem, hogy elidegene­dik, rögtön én is igyekeztem megvál­toztatni a viselkedésemet. Nem be­széltem többé érzelmekről, kerültem a legkisebb gyengédséget is. Ügy vi­selkedtem, mint egy barát. És úgy látom, őneki tetszik ez. Csend. — A munkámról majd máskor beszélek. Most nincs erre sem időm,, sem hangulatom. Persze, csak ha ér­dekli. Udvarias köszönetét mondok érte, és biztosítom, hogy nagyon érdekel. Valóban érdekel. — Mihail Ivanovics, most igazán mondja meg nekem, mi lesz Szásá­val? Értse meg; ez nemcsak szemé­lyes okból érdekel. A szerelem el­szállt, ezen nem változtathatunk, ö azonban nem hétköznapi ember. Ta­lán lángész. — No, no, ezt csak maga képzeli (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom