Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-16 / 166. szám

Zománc a képen Beszélgetés iff, Kátai Mihály festőművésszel A plakát csupán így hirdeti: ifj- Kátai Mihály festőművész kiállítása — az egri Gárdonyi Géza Színházban. De ez így nem pontos, mert ifj. Kátai Mihály képeit igaz, hogy festi, csak nem a hagyományos olaj­jal, akvarellel vagy temperá­val. hanem zománccal. Egye­düli művész nálunk, akinél a aománc sikert aratott, és egye­düli, akinél ez a fő festési anyag és ehhez alkalmazko­dott a technika. A zománcképek alkotójának ez az egri a második önálló kiállítása. Az első néhány hó­napja Budapesten, a Med- nyánszky-teremben volt. Nem véletlen, hogy Eger nyújt ott­hont mostani kiállításának, hi­szen ifj. Kátai Mihály szülei Itt élnek és ő is itt járta isko­láit. Mindenfajta technika Csupán egyet firtatok: ho­gyan jött rá a zománc útjára, hogyan ért el oda, hogy ezzel a képzőművészetben olyan rit­ka anyaggal alkosson? Egyál­talán, melyek egy új technika birtokbavételének fejezetei? — A Szegedi Tanárképző Főiskolán földrajz-rajz szakra jártam. Nem fejeztem be, fel­vettek az Iparművészeti Főis­kolára, textiltervező szakra. Aztán a kerámikus, majd az ötvöstechnikába is belekóstol­tam a főiskolán. Végül a dí­szítőfestő tanszakon kötöttem U, freskót, szekkót, szgrafittót tanultam, majd olaj táblaké­peket festettem. Számomra minden kapu nyitva volt a főiskolán. Például a díszítőfes­tő szakon a nekem megfelelő évfolyamon egyedül voltam, én voltam „az” évfolyam — Hamarosan tapasztaltam, hogy a freskó, a szgrafitto vagy a székké, amit eredetileg sze­rettem volna csinálni, nálunk nem tehet időt álló. Egyszerű oka van ennek: rossz az új épületek vakolata, rossz az anyag, még kétéves mész sincs, nemhogy tízéves. Ennek hatá­sára tértem át az olajra. Az út kezdete tehát válto­zatos volt, és zaklatott, de szinte minden technikát elsa­játított, s mindezt még a fő­iskolai tanulás alatt. — Ám még mindig hallgató voltam, amikor arra a megál­lapításra jutottam, hogy ma már az olajnak nincs funk­ciója, legalábbis számomra. Szerintem az olaj ma már csak a kiskereskedelmi célokra al­kotott képek számára elfogad­ható. Nem alkalmas a mo­numentalitásra, arra, amire a freskó és én akkoriban még mindig ehhez ragaszkodtam. Ifj. Kátai Mihály érdekes megvilágításba helyezte egy­szeriben egy művész életútjá­nak alakulását, az ő útját, amely szorosan összefügg az anyaggal, tehát a környezettel, a valósággal. De amit az olaj funkciójáról mondott, termé­szetesen nem általánosítható minden művészre. Ami bevonja a vasat — Komplex brigádot alakí­tottunk. amelyben minden kép­zőművészeti ág fiatal képvise­lője dolgozott Rendelésre ké­szítettünk egy 2x30 méteres frízt vasból. Itt az volt a meg­oldandó feladat, hogy egy olyan anyagot találjunk, amely a vasat megóvja a rozsdásodás- tói. Ráadásul a kívánság még az volt, hogy a fríz színes le­gyen. — A zománc bevonja a va­sat, s így jutottam el Kőbá­nyára, a Zománcipari Művek­be, ahol Albert Péter mérnök elmagyarázta a zománc tech­nológiáját, a* zománccal való bánásmódot Nagyon fontos név az Albert Péteré... Pél­dául 6 bizonygatta először, hogy ezzel festeni is lehet. Nem akartam elhinni, bár tudtam, hogy évszázadokkal ezelőtt már alkottak zománcképeket Vagyis jött egy mérnök, aki egy festőnek adott segítséget így érzékelhető leginkább az anyag hatalma és súlya, a vele való bánásmód fontossága, amit aztán a művésznek saját gondolataivá kell gyúrnia. — Többfajta zománccal kf­A novgorodi vár 20 méter magas Vlagyimir-bástyáját a hozzáépített harangtorony nemrég azzal fenyegette, hogy belerántja a Volhov folyóba. A restaurátorok lebontották a harangtornyot, ’ amelynek egyébként sem volt építészeti értéke, s ezzel megelőzték a sérleteztem, s végül megtalál­tam a legmegfelelőbbet, a csak így egyszerűen, gyári számmal megjelölve, az F—30-as zo­máncot. Az ebben levő rézoxid a megmerevedő zománc felü­letét ezüstszínűre festi. Mind­ez 1962-ben már tisztázódott bennem és 63-ban diplomáz­tam. De még ezután is renge­teg meglepetés ért a zománc­cal kapcsolatban. Mindez az anyag meglepeté­se, s mindez olyan művész ke­zében, akinek számára az anyag és technika birtokbavé­tele az elindulást jelenti a ki­teljesedő alkotás felé. A zománcnál nincs gátlása — Nem sokan bíztak a zo­máncképek sikerében. Egyesek előítélettel jegyezték meg, hogy ha ezzel vonják be a lábast és az éjjeli edényt is, már nem is lehet jó a művész számára. De erre alaposan rácáfolt a két önálló kiállítás és a hat más alkalommal kiállított zo­máncképek sikere. — Nap mint nap a Zománc­ipari Művek egyik telepére megyek, van egy műhelyem, ott dolgozom. Különben nagy­apáim kovácsok voltak... S né­hány év óta már tudom, hogy nem egy régi művész tisztelte a zománcot, mint alkotásai­nak anyagát Ifj. Kátai Mihály még hoz­zátette, hogy egyre többen fe­dezik fel a zománcot — Olajat is festek néha, mert van, amit zománccal nem lehet kifejezni. De a zománc az igazi műfajom, ott semmilyen gát­lást nem érzek. S ebben, aztj hiszem, megtaláltam azt az anyagot, amit mindig keres­tem, ami időt álló. bajt. A XV. századi orosz épí­tészet jelentős alkotása alá új alapot raktak. Most már csak a külső fal hajlása emlékeztet az 1100 éves orosz város . kö­zéppontját övező bástya emlé­keinek „könnyelmű” kisiklásá­ra. r AZ EGYES EMBER éppúgy tehetetlen az elemi csapások­kal, a járványokkal, a súlyos betegségekkel szemben, mint a társadalmi kizsákmányolással szemben volt. Mindegyiket le lehet és le lehetett győzni. Ho­gyan? összefogással, a közös­ség, a tudomány erejével, a szervezettség erejével. A súlyos betegnek ma min­dent meg tudunk adni az ál­lam, a társadalom áldozatvál­lalásából, a tudományerejével, szervezettségünk erejével — amire szükségük van. Vannak azonban esetek, amikor nem elég a sebészi kés, a kémia csodálatos vegyületei, a gyógyszerek, amikor egyedül csak az éltető vér segít, ami­kor egyedül csak a vér az élet. Csodálatos és kimeríthetet­len erő van a vérben. S mert ez az erő maga az élet. nem tudjuk mesterségesen, kémiai úton és módszerekkel előállí­tani. Élő gyógyszer, olyan gyógyszer, melyet magunkban hordunk. Egészséges emberek­től kell kérnünk, ha transzfu- zióra van szükség Márpedig sok, nagyon sók vérre van szükségünk. Nem elég az aggódó apa vé­re gvermekeinek. vagy a sze­rető fiúé az édesapának, vagy édesanyának. Véradáskor 3 deciliter vért veszünk. Ez azt ’elenti, hogy 1 liter vér elő ütéséhez 4 véradóra van szükség És hányszor kell egyszerre akár 5 liter vér is! Akkor már 20 véradótól kell vér. Vagy pél­A i.. sok minden jut az em­ber eszébe, akkor is, ha a műsort nézi, és akkor is, ha az unalmas műsor helyett a tv-ről gondolkodik, felidézi élményeit, örül, bosszankodik, derül és kritizál, végül is köz­readja észrevételét, felcsipe­getve az élménymorzsákat a tv asztal árok A KÉPFRNYÖ DEMOKRATIZMUSA Vendégeim jöttek a szombati műsorra. Fiatal házasok, a férj 22 éves, a menyecske 17. Amint elhelyezkednek, a férj dühösén magyarázza: — Képzeld el, nem enged­ték be az asszonyt a moziba, berkovits — Könnyelmű kisiklás i 25­íg— Semmit se mondj. Keny- siferhelyzetben voltam. ÍA csendőrök szegycsont alatt kapták a golyókat. Lépük, má­jak véres morzsái szanaszét a köpenyen. A nyilasnak hét ^§gy nyolc lyuk van a mellé­tjén. Remek sorozat volt. Lát­tái valaki? A cselédházból ide­látni. De nem jön senki bá­mészkodó, a kastély környéke kihalt, a szőlőhegy is néptelen. csak feljebb, a Gudim-hegy messzire fehérlő, tar mészkő­homloka mögül villog az ágyúk tórkolattüzé. Mintha a napsü­téssel feleselnének a mérges, vörös, kis villanások. Hová lő­nek? Ha Mándor már nem a rnjénk, Bittáig csak egyetlen major van közbül, Eliza-puszta, Gáldy nagyanyjáról 'nevezték el. öt vagv hat ház az eeész. Tavacska is van a házak előtt, a tejhűtő hideg vize táplálja, bjyalyok henteregnek benn-? nyáron, hal nem marad meg benne, mégis kedves kis tó, a ráhajló fűzek alatt álmosan férivlik. Az állomás felett füst bqdorodik. most jött be a ti­zenkét órás nesti vonat, még mindig utaznak, jönnek-men- nek, mintha értelme lenne Vagy csak annak van értelme, amit ént; megtérünk? Kíván­csi vaevok, ez a három ember kiféle volt. be keltene nvűlni a zsebükbe, de mindenük ra­IV67. július 16., vasárnap gad a vértől. Lihegve húzgál- juk őket, lábuknál fogva, a bakhátakon erre-arra billen a fejük, mintha tagadólag ráz­nák, nem tehetnek az egészről, küldték őket, hát jöttek. Sorki mégis kiforgatja zsebüket, de a papírok nem érdeklik őt, száját biggyesztve leltározza a sovány zsákmányt, néhány bicskát, öngyújtót, és kulcso­kat, melyekkel már soha nem nyitnak ki semmit. — Negyven-ötven percünk biztosan van — mondja Deső —, amíg a parancsnokság má­sik járőrt küld ki. Fegyvert választ magának, nekem is ad egyet. Gallai fel­markolja a harmadikat. Fésűs Járó is szeretne, de már nem jut neki, nem is ért hozzá, so­se lőtt géppisztollyal, kárpót­lásul mindkét köpenyzsebébe egy-egy Frommer-pisztolyt dug. Géza még mindig fejét lógatva kering a hullák körül. Medikus korában, míg anató­miát tanult, a vonaton befelé is, kifelé is emberi csontokat kaparászott egy csorba sziké­vel, a lányok sikogattak a ta- nulókoesi folyosóján, mi meg leszoktunk róla, hogy már be­felé menet megegyük a tízóra­it. Hülye, mondták Gézának ha neked nem fordul ki az az egyszál beled, másé kifordul, hagvd abba rögtör.. Rosszul is­merték. sokkal nagyobb erő­feszítésébe került rsinéVni. mint nekünk nézni, de az egész élete ilyen, makacsul kínlódva, folvt.on le akar győz­ni magában valamit, ami nél­kül nem is lenne az. aki. Te­het, hogy eközben épp úgy utálkozik belül, mint mikor a csontokat vakarta. Groteszk erőlködése, apja fejéhez azt vagdossa, naturam expellas furca, tarnen usque recurret, ami igaz is, tulajdon termé­szetét vasvillával sem kerget­heti el senki, csak példálózik, maga az egészből nem tanuí semmit. Éles vijjogás hasít fülembe, Sztálin-orgona, egye meg a fene, átkozottul kellemetlen, idegborzoló visítás, mintha roppant kutyafalka vonyítana két-három szólamban, elhall­gathatna már, nyomban utána megremeg a föld ijedt dobaj- jal, hé fiúk, Bittát aprítják, sorozatvetővel, de nem is Bit­tát, ez már közelebb van, a Gyapa tövében, az országút tá­ján, hát mi történt... Mond­tam én nektek, mondja Gallai bekerítenek a ganék, jó lesz lehúzódni a pincébe, bor is van, seggrészegre iszom maga­mat, .aztán dörömbölhetnek fe­lettem, teszek a fejükre. De nem mozdul senki, friss soro­zat csóvái szikráznak a dom­bok felett, Bugyecz beszálló kocsmája udvarából harcko­csik sorjáznak ki a bittai út­ra, egyszerre megpezsdül az egész déli városszél, ágvúk morognak, nehézpuskák ugat­nak, az öregváros puszmogó frontra is megmozdul az oroszok a Duna felől is támadnak. Hát izén. mond­ja Deső bólintva, ebhői szabá­lyos harapófogó készül, el aVarlák kanni az egész társa­ságot. A kastélv mögött rémet terepi árók ereszkednek le a hegyi útról, nyomukban teher­autókon magyar határvadá­szok, vagy fél zászlóalj, ebből csúnya verekedés lesz. — Derékszíját, szereléket fel! — izgul Gallai, süket fülét tapogatva. — Főhadnagy úr, ha belénk botlanak, figyelő­állás vagyunk, ez a legoko­sabb, az isten verné meg őket. legalább egy vacak távcsövünk lenne kéznél. — Van nekem — mondja Sorki, köpenye alól német katonai látcsövet húzva elő. — Add a főhadnagy úrnak, de gyorsan! Micsoda kiszolgá­lás, se tokja, se szíja. Sorki, te elzüllöttél. — Alázatosan jelentem, to­kostól nehéz lett volna ellopni, hát csak így... — Add már, ne pofázz! — Parancsára, főhadnagy úr. Fésűs Járó az egyik tábori csendőrről rángatja le a de­rékszíját, ettől azonban nem­igen harciasabb a külseje, kö­penyének cafatai kifityegnek a szíj alól, mintha egy merő rojt lenne az egész. Szalad Deső- höz, Kálmán, csak egy pilla­natra, hadd nézzek bele, iga­zán csak egy pillanatra. Mo­hón rántja szeméhez a távcsö­vet, mi minden tud benne len­ni egvetlen kurta mozdulatban, ez a Fésűs Járó erre vár ördög tudja mióta, mekkora gyötrő izgalommal, de nem lát sem­mit, elkeseredetten nyújtia vissza a látcsövet, haj, de messze vannak még, hej ds nagyon messze. De már a majortól nyugatra is ott vannak az oroszok, a Katyusa Sárgakút felől kezd orgonáin!, ezt ügyesen kitalál­ták. a mobil kilövő szerkezetet mire a tüzérségünk bemérné őket. mát rég odébb hurcoi- kodtak. Elfogy a szavunk, hallgatunk, ránk terül a szoron­gás. mint egv átázott, nehéz könönveg. Tarba sem hátrafelé kémlel a szilfa rnörtll hanem előre, a frontot bámulja csüg­gedten. Olyan a front, mint a 5 hetek Egerben dául, hogy kanyarójárvány sóvárogta a maradék élet ala- idején a betegségtől megóvjuk, mizsnáját, az nem lehet érzé- egy bölcsődében 30 csecsemő ketlen a véradás ügye iránt, gamma globulinnal való beol- Aki már látott elveszettnek fásához 15 liter vérből kivont vélt, haldokló beteget újra- oltóanyagra van szükség, amit éledni, felébredni a vérátöm- csak 60 felnőtt véradásával lesztés hatására, az átérzi, biztosíthatunk. milyen magasztos dolog vé­AZ EGRI MEGYEI kórház rünk ajándékával életet eset betegeinek vérszükséglete évente 2000 liter. Ehhez kö­rülbelül 8000 véradó kell. Bo­nyolítja a helyzetet az a kö­rülmény, hogy a vércsoportok elosztási aránya a népességben nem egyenletes, nem egyfor­ma. Az embereknek csak 30 százaléka 0-ás vércsoportú és ezen belül ezek 15 százaléka Rh negatív. Ebinek többek kö­zött az a következménye, hogy adott esetben egy súlyosan ki­vérzett ORh negatív vércso­portú betegnek 5 liter vért kell adnunk, úgy ahhoz 400 palack vér közül tudiuk csak a szük­séges 15 palack 0 Rh negatív vért kiválasztani. Ebben a helyzetben az egyes ember alulmarad. Segíteni csak a társadalom összefogásá­val, a közösség, a tudomány a szervezettség erejével lehet. Amikor kimondjuk, hogy vér kell, ezt bizonyára mindenki megérti, aki már látta a be­tegség, a baleset, a háború vé­rét, aki csak egyszer is látott beteget a hosszú műtét órái­ban, és sokakban fájó emlé­kek, szenvedés, bánat tör elő. Aki már látott haláltusát, aki már látott verejtékező, sápadt beteget, amint tágra nyitott révedező szemek i.nnaságával tv előtt. mert 18 éven felülieknek va­ló fűmet játszottak. Hiába veszekedtünk, végül is el kel­lett adnunk a jegyet. Hallot­tuk, hogy jó szex-krimi van a tv-ben, gondoltuk, megnéz­zük. Azért kocogtunk le hoz­zád. Néztük a műsort A kép­ernyőn ott csókolóztak, öltek, szerettek, megint öltek, me­gint szerettek. A fiatal asz- szony előbb érdeklődéssel, majd később unatkozva nézte a szokványos históriát s ahogy a szünetben mondta, közben azon gondolkodott: ha mégis lánya születik, minek nevezze majd el. Lehet hogy ezt tette volna a moziban is? szélben hullámzó nád, behaj- lik, visszarúg, a határvadászoK most ugrálnak le a gépkocsik- ról, micsoda apró, riadtan fut- kározó bogarak messziről, de ez a szerencse, nehezebb elta­lálni őket Egyetlen ívű, laza félkaréjba fejlődnek, jobb szárnyukon a németek nyü- egyenes léniája nyomul előre, hihetetlen, ezek most is ren­det tudnak tartani. Most, mondja Deső, Fésűs Járónak nyújtva a távcsövet, most már láthatod őket. A látcső kézről kézre vándorol. A bittai erdő­szél mögül orosz harckocsik dugják ki orrukat, másznak mint a teknósbékák, egy, ket­tő. tíz, tizenöt az ördögbe, egész páncélos ezred, hirtelen megiramodnak, legyezőformán szétterülve, mögöttük apró szemű, sűrű láncba nyúlik a gyalogság. Innen fentről parádés a lát­vány, és hát rengeteg pusztító anyagot kell elpufogtatni, mire egy semmi kis emberkét elta­lálnak, az első háború minden egyes hullájára állítólag tíz­ezer lövés esett. Úristen. Ez telibe kapta a mieinket. Egy pillanatra széliében lángra lob­ban a barna mező. A látcső’et hamar, ne bámészkodjatok, micsoda füst és mennyi eltapo­sott, mozdulatlan bogár a föl­dön! Álljatok fel, na, kezdjé­tek már, ez nem lehet... Hát nincsenek felderítőink? Ki volt az a barom, aki egyenest a Katyusák torkába kergette a határvadászokat? Gallai ki­kapja kezemből a látcsöve4: Káromkodik. Ronda munka, mondia mogorván, nem sokan maradtak,- azok meg már kot­ródnak is visszafelé. Deső leül egy kerékvető kőre. öreg az arca, ráevijit. de ’’em szívja a cigarettát, füstölög csak a ke­zében. — Ez most már íev lesz! — mondja — beterítik a földet, a nyugati határig. (Folytatjuk) 1 pegtetni szenvedő embertár­sunk ereibe, és tudjuk: s na­gyon sok beteg embertársunk egyetlen vigasza az a remény­ség, hogy az élet szépségét, derűjét élvező egészséges em­berek nem feledkeznek meg róluk. Gondoljnk arra is. esetleg saját szerencsétlenségünK órá­jában a mi ereinkbe is cse­pegni fog valakinek az élet­mentő vére, ismeretlen, idegen embertársunk életet ajándéko­zó emberségből, felebaráti sze­rété tóból, áldozatkészségéből. EZÉRT KÉRJÜK, hogy je­lentkezzenek önkéntes véradó­nak az egriek is. Az elkövetke­ző hetekben a város minden hivatalában, intézményében és üzemében megjelennek majd a Vöröskereszt aktívái, felkere­sik a dolgozókat, hogy minél több embert megnyerienek a térítésmentes véradómozga­lom nemes célkitűzésének, s bekapcsoljanak a szervezett véradásba. Minden jelentkező­nek előre is köszönjük, aki ál­dozatkészségével, segítségével, emberségével valósággá váltja azt a szép és felemelő megis­merést, hogy: életet ment, aki vért ad. Osváth Gábor dr. • • De hát onnan ő még ki van tiltva, mert ott — uram bocsá’ — még csókolóznak is, az ilyen filmekben —. Szex-kri­mit -a tv-ben? Azt megnézhe­tik. Ahol ölnek is, szeretkez­nek is. FOXI VAN Szeretem azokat a csendes órákat, ami kor a bér ház húsz­egynéhány sziu indiánja, Ten- kes kapitánya, Ivanhoe-ja el­csendesedik. Mindez azután következik be, hogy valame­lyik gyerektorokból így har­sán a kiáltás: — Foxi van! És akkor következnek az én perceim... a munkára. A csendben gyorsan sorjáznak a gondolatok, és a húsz perc szinte napnyi időt ad békessé- ges munkára. Ezért aztán szinte vártam* hogy újból elhangozzék a kiál­tás. — Foxi van! És így ment ez még jő né­hányszor. Aztán nem hagyott nyugton a kíváncsiság, hogy miként zabolázhatja meg „a Foxi” egy bérház valamennyi g”ernkét. hngv csendben, leg­feljebb lábát lóbázva üljön a széken a műsor végéig. Meg­kísértett az ördög, hát be­kapcsoltam én js a tv-t, ami­kor „Foxi van”. És azóta ha felhangzik az emeleti folyosó­ról a szokásos kiáltás, hogy: — Foxi van ...! ... oda az alkotás perceinek, oda a nyugalomnak. Nálam is kattan a tv-készülék kapcso­lógombja, és nincs írás, nincs gondolkodás, csak csendes, ne­vető, ülő öröm: „Foxi van.” „ISZONYLÄTÄSRA!” Természetesen nem ilyen békés a tv általában, sőt manapság egyre harcasabb. Krimi délelőtt, krimi délután, és főleg este ... De különö­sen hét végén. Sorozatban, egyenkint rajzban és képben — egyelőre még nem színes­ben. öli a szenátor a szerető­jét, az inas a húgát, a taxiso­főr a kémet, az expilóta a bártulajdonost, golyók süví­tenek, kések mélyednek a húsba, kötelek szorulnak a haldokló nyakára és úgy tű­nik, hogy a csordogáló vérpa­takok lassan a hátukra veszik a televíziót, és elvitorláznak vele a másvilágra. De nem. Megjelenik a bemondónő bájos mosolya, és közli, hogy most ezt és ezt a bűnügyi filmet láthatták a kedves né­zők. És szinte csodálkozik a f ember, hogy nem ígv búcsúi zik el: „is zonv-iátásra'” Kovács Endre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom