Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-05 / 262. szám
BARABÁS TIBOR: /lenin ZÜRICHBEN, PRÁGÁBAN, KRAKKÓBAN |llyan az ifjúság, mint a legjobb rézmetsző. Az emlékezet friss lapjaira árnyalatosam finom, erős és felejthetetlen alakokat vés az élet Oly szép tájakat, lányarcokat, árnyékba tűnő hidakat és virágzó fákat látunk, mint azután sóba, és minden olyan érdekes, változatos és egyszer- volt, mintha az élet csak nekünk tartogatta volna ezeket a ritka képeit így éhnek emlékezetemben Zürich utcád is, 1933 őszén diáiként kerültem ide, nyomorogtam, s mégis, most újra látom a Zörichí-tó különös, mélykék vize fölött a surranó sirályokat _ De a nyárspolgári rend, tisztaság és szorgalom mögött egy másik, egy hősi világ is körülvett emlékeivel, hisz ott állt Zwingli, a nagy reformátor tifa». Pestalozzi szobra, ■ egy Ids emléktábla Leninre emlékeztetett Hadd mondjam ed itt egy nemzedék vallomását; a mi számunkra a marxizmus nem kötelező tananyag volt, hanem a társadalmi fejlődés megdönthetetlen igazsága, a munkásmozgalom története volt a bibliánk, vezérei az emberiség legtisztább hősei, ügyünk a világ megváltásának ügye... Lázasan olvastuk Lenin nehezen megszerzett írásait rejtegettük jegyzeteinket és arcképét. Hogy néztük Lenin magas homlokát előre tekintő szemét figyelmeztetésre, intésre és oktatásra emelt jobbját! Éhesen róttam Zürich utcáit Megálltam a Paradelplatzon, a Spüngli előtt Nézegettem a cukrászda előtt várakozó autóparkot és benn, a hatalmas ablaktáblák és földig érő csipkefüggönyök mögött uzsonnázó előkelő társaságot Az Ankers trassén laktam. Hosszú utat tettem meg naponta az Óváros könyvtáráig. Zwingli házához közel, a Prádigerplatz temploma alatt egy szuterén- helyiségben volt a Zentralstelle für Soziale Literatur. •• Qreg bécsi volt a könyvtáros. Ódivatú, felpöd- rött bajuszát simogatta és magas gallérját tágította ideges ujjakkal. Szociáldemokrata volt, de csak a fiatal kommunistákat szerette. Már egy hete hurcolta asztalomra a közgazdasági és statisztikai könyveket, amikor szelíden megjegyezte: — Tudja, ki ült a maga székén. ki dolgozott itt? — Nem! — feleltem és kíváncsian ránéztem. — Nem kisebb ember, mint Rosa Luxemburg! — No, akkor átülök — tréfálkoztam az öreggel De ő harsányan nevetett, úgyhogy köhögnie kellett — Akár oda is ölhet, mert itt meg Bebel írta A nő és a szocializmust. De ott, oda nézzen, közvetlenül ott, az ablak alatt, Lenin ült. Igen, fiatal barátom. Vlagyimir Iljics, akár hiszi, akár nem, itt írta az Imperializmust. Világoskék szemében most nem tréfa villant, hanem valami más, meghatottság és emlékezés. Élttől a pillanattól lázasan kerestem a zürichi Le- nin-emlékeket. A szűk és keskeny Jakobs brunnégassen, túl a kúton, lakott Lenin és Krupszkája. A ház olyan, mint a többi óvárosi épület, keskeny homlokzatú, tágas ablakokkal A falon emléktábla A szoba kicsi és világos, ablakából egy antikvárius poros kirakatára látni. Oly szűk ez a tiszta kis feoba, hogy elképzelni sem tudom. miként járhatott fel-alá, ujját a kabátnyílásba akasztva JQagylmix Iljics. Itt fogalmazta DARÄZS ENDRE: November Zásriőnk lobog, bár eső nehezíti, mint anyánkat, Ki konokul, bízón várt és lám, nagy emlék A szél, ahogyan a tér négy sarkából nyomult, mint Tüntető tömeg, mely munkát, s kenyeret követeit S nem irgalmat az erősnek jogán... Ünnepünkhöz ez méltó: a sok szürke felhő, mely Akár vállkendős anyánk, ki bomlott hajjal. Felszabadultan rohan a szélben a a széllel a Hegységek torlaszán át, óceánok fásultságán Keresztül, fellázítva az alázatos pusztát, az Önmagába fordult mezőket, a magányos csúcsokat... Fegyveres november! Zömök vas-alakod Mellett kései villámok füttyögnek el, mint kósza Lövedékek s ahol jársz, kell ott a téli szigor, hogy A fagy a férget ölje, de edződjék az erős és Felkészülten várja mindenkor a tavaszt! JEAN ROUSSELOT: Mi vagyok én itt ? Illyés Gyulának és Flórának Mi vagyok én itt, legendámtól elszakítva? Járkálok, nézek s próbálok megérteni mindent, de nincs semmi bizonyság, mit felmutathatnék életemből. Lehetnék e fáradt emberek egyike, kiket sárga villamos visz robogva hamuszínű külvárosok felé, hol aranytányérját villantja rád a napraforgó. Lehetnék az utcák kövezője, aki vizsgálgatja, még álmában la a város romlott fogazatát, vagy az öregasszony, aki nyekergő seprűjét forgatva, megtiltja a szakadatlan hulló holt leveleknek, hogy bálba menjenek a Dunára. De csak utazó vagyok, családi fényképek nélkül bolyongok, a magány októbereinek követeként. Járkálok, nézek, próbálok megérteni mindent — Olyan lettem mint a szerelem, melyből kiszálltak a szeretők, s mint a levél árnyéka vagy mint egy csipetnyi színes por: ennyi maradt meg a pasztellképből, ami a tenger volt, a szél meg az ég. Egyedül vagyok s látom, amint hátratekintem, szegény gyermekkorom utcái mint felszaggatott erek csüngenek mögöttem Talán az is lehet, hogy távol amott, nem tartottam senkit a karomban. Kételkedném ebben, ha nem lenne olyan meleg a kezetek, s ha nem érezném az emberi tél Illatát kabátjaitokon. Lehunyom szemem, s magamra találok. Elég, ha vagyunk, s már mindenütt az emberekkel van találkozónk. Együtt élünk, örökre együtt, mit számít hát a legendám? Elúszik a vízben, ahová a halász százszor bemeríti hálóját, a bábaasszony gyöngéd mozdulatával míg nem ficánkol ujjai közt a remény. Képes Géza fordítása Jean Rousselot 1913-ban született, az új francia irodalom egyik kiváló képviselője, mint költő, műfordító, regény- novellaíró és esszéista egyaránt kiemelkedő. Mint műfordító főleg a magyar költészet — Vörösmarty, Madách és József Attila tolmácsolásában szerzett érdemeket. 8 ziromerwalcfi baloldal téziseit, s talán itt vetette először papírra az áprilisi téziseket is, hisz innen indult el Bemen át Svédországba, s onnan haza™ A száműzött, akit hazátlanság- gal vádolt a Duma többsége, akinek minden gondolata Oroszország felszabadítása és boldogsága volt Azt hallottam később, hogy az Eintrachtban evett Sok századdal ezelőtt ez az Eintracht úgynevezett „szabadságház” volt Vándor mesterlegények szálló- és lakóhelye: Olyan is maradt Vastag fagerendák alatt itták a sört a munkások, ittak és ettek a tarka abroszokon, mint akkor, amikor Lenin közöttük élt Egy pincér emlékezett még Leninre, de csak annyit mondott, hogy mindig vitatkozott és sokat nevetett ö akkor sem ért rá hallgatózni, most sem. egyszer találkoztam vele. Egy öreg munkással sakkoztam az Intemacio- náléban, Itschnemek hívták. Közepes sakkozó vagyok, öt lépésig terjed a kombinációs képességem. Bosszul állt a parti, nehéz volt a választás, léptem, s a futóval ütöttem. Az öreg homlokára tolta vaskeretes szemüvegét és szemrehányóan így szólt: — Látja, több merészség keH ide. Lenin nem ezt húzta volna! Nevettem rajta: — Miért? Honnan tudja, Itschner elvtárs, hogy mit bűzött volna Lenin? — Honnan? Eleget játszottam vele két esztendeig— — mondta halkan, és gondterhelten már a következő lépésen törte a fejét. így élt hát Lenin, a könyvtári munka, a konferenciák szünetében, munkások, mindig csak munkások között Mielőtt legenda vehette volna körül zömök, erős, mozgékony alakját, egyszerű emberek barátsága környezte. Prágában csak egy pillanatra és kívülről láthattam azt a belvárosi házat, ahol 1912 januárjában Lenin a párt VL összoroszországi konferenciáját vezette. Nagyobb szerencsém volt Krakkóval, ahoi legalább két napot tölthettem. A Visztula partján épen maradt az ősi kereskedőváros. A Főtéren, a hatalmas Mária-templommal és egy XI. században épített kis kápolnával szemközt, a posztósok régi vásárcsarnoka mögött — valamikor fényesnek tűnő — kávéház van. Olyan igazi ferencjózsefi, sok és nagy ablakkal néz a macskaköves térre. Ferencjózsefi itt az ezüsttükrös kasszapult, benne a kaszímö, az udvariasság és a haboskávé Ennek a keskeny, de hosszú kávéháznak utolsó márványasztala mellett ült, írt vagy sakkozott Lenin. Egy ősz pincér — nyugdíjjogosult már, de nem akar még otthon ülni — határozottan emlékszik rá, hogy mindig itt, az utolsó asztalnál ült. Leültem a helyére és rá gondoltam. Mit látott innen? A szemközti szürke házat, ahonnan két forradalom indult útnak, ahol Kosciusco Tádé tanácskozott. De látta a krakkói munkások legöm tudatosabb harcosait is, mert a Lubamirszka 51. számú ház egy új forradalom főhadiszállása lett Jjenm 1912. június 12-én érkezett Nagyezsda Krupszkájával és felesége anyjával Krakkóba. Több mint két évig élt lengyel földön 1912 decemberében Krakkóban ült össze a központi bizottság, hogy a pártfunkdonártusokkal megvitassa a párt egy évi munkáját, a prágai határozatok eredményeit A Lubomirszka 5L számú házban új munkatervről vitáztak. Krupszkája így ír visszaemlékezéseiben a krakkói évekről: „Krakkó nagyon tetszett Iljicsnek, mert Oroszországra emlékeztette. Az új környezet, az emigrációs zűrzavar hiánya megnyugtatták kissé Lenin idegeit Figyelemmel kísérte Ejics a krakkói nép életének minden mozzanatát, a munkásosztály, a szegények életét.. Lenin a krakkói években megőrizte a természetére annyira jellemző élességet és természetes egyszerűséget Kemény munkája után megengedte magának a szórakozást is. Nyáron a Visztulá■ ben fürdött, télen szívesen korcsolyázott Szerette a kirándulásokat a wolski erdőket este , pedig sakkozott” No, de nem ezzel teltek el a krakkói napok. 1913 Januárjában megelégedett levelet írt Gorkijnak 1 arról, hogy jó alap volt a krakkói Plattform. „A krakkói út Igen hasznosnak bizonyult a '• mi szempontunkból.” 1913 Januárjában Krupszkája megbetegedett, az egész telet ágyban töltötte. Az orvos azt mondta, hogy Zakopánéba ■ vagy máshová, de mindenképpen a hegyek közé keű menni ok. Krupszkája írja: „Mivel • Zakopane nagyon drága és za- ' jós volt Poroniitra esett a választásunk, ahol Leninnel The1 reza Skupien paraszt házában ' találtunk szállást™ Foronin ' hét kilométerre van Zakopá- 1 né tói, óe az árak sokkal alacsonyabbak és hétszáz méter ■ magasságban fekszik." Lenin ; később is dicsérte orosz baxá- ' tainak Poromint csak azt saj■ nálja, hogy távolabb van ■ Oroszországtól, mint Krakkó. ’ Itt, PoTcninban, egy három■ szobás parasztházban tartották meg 1913-ban a pártértekezle■ tét ponomtrri postamesternő . jól emlékezett Leninre, t Az újságok zöme jött neki: a i New Yord Héráid, a Neues > Wiener Journal a Die Zeit a • Le Figaro, amerikai, olasz és angol lapok egész tömegével.; A lázas világ ütőerén tartotta; a kezét hogy pontos és igaz; legyen a történelmi diagnózis.; Szívesen járt a hegyek közé,; pásztorokkal és favágókkal be-; szélgetett, s ha megállt a po-: ronird utcasarkon, azonnal kö-; rülvették őt a gyerekek. Gyak-; ran a postán írta meg az utal-; vány okát és 6 irta alá az ajánlott leveleket is. Kora reggel; és minden délután beállított a : postára. Ha a reggeüi vonat; késett, leült egy fatönkre, s azonnal körülvették az elvtár-; sak, akikkel oroszul beszélt.: Mihelyt megérkezett a vonat: beállított a postahivatalba, tollat kért és nyugtázta az aján-; lőtt leveleket „Jól emlékszem. ez ő csontos és erős kezére — mondotta a postamesternő. —; Szerényen öltözködött, pana-; makalapot hordott, fekete szalaggal Mindig a felesége ki-: sérte, aki vászonruhát viselt, övvel." Másodszor volt Lenin: Paroninban, amikor a világháború kitörésének első órájá-: ban az osztrák rendőrség letartóztatta. A Nowy-Targ-i: börtönbe hurcolták™ Sokáig ültem ott a krakkói kávéháziján. Beesteledett, nyolc óra veit már, s a templomtoronyban megszólaltak a trombiták. Igen, a trombiták! Mert a Mária-templom tornyából évszázadok óta kürtszóval jeleznek minden órát Ezt a kürt jelet furcsa módon magyar; szóval „hajnal”-nak hívják. És sohasem fújják végig. A legenda szerint azért, mert a tatárok betörése idején a riadót fújó őrszemet halálra sebezte az ellenség nyílvesszeje. Finnek emlékére a nap minden órájában csak félig fújják el a kürtjelet. j^okszor hallgatta Lenin is a M ária-templom magas tornyából a furcsa órajelzést És a krakkói kávéház egykori vendégei nem sejtették, hogy ott, az utolsó márványasztalnál ül az az ember — gondokba és gondolatokba merülve —y aki először fújja majd végig az emberiség hajnali riadóját...: ; Mohamed Dibt TI > AZ ASSZONYOK kint áH>tak a kunyhók előtt, s tenye- ; rükkel védték szemüket a nap «vakítóan tűző sugaraitól. A [lejtős utca végén egy hajlott [hátú, porlepett rongyokba [burkolt öregember közeledett [Az utca porában játszó gyerekek rá sem hederítettek az [idegenre, az asszonyok viszont [— bármennyire elbágyasztotta [őket a hőség — érdeklődéssel [figyelték. [ — Mit keresel errefelé, öreg- [apó? [ — Lakik itt egy ember: Ta- [har. Vele keli beszélnem. I Erre már két asszony is lodaszaladt hozzá, az egyik az :öregember jobb karját átve- : tét te a saját vállán, a másik :meg a bal könyökét fogta, júgy támogatták a véksőkig kimerült majd összeroskadó :alakot a legközelebbi kunyhó jhűs árnyékába. Hirtelen valamennyi asszony odasereglett, ;s egyikük megkérdezte: ; — Mit kívánsz Tahartól? | — Hívjátok csak, mondandóm van neki. [ Tahar felesége kilépett a : sokaságból, a hegyoldal felé LOSS/» ■ fordult, s tenyeréből tölcsért formálva szája elé kiáltott: i —Tahaaaar! A hegyek hosszan visszaverték a hangot, s nemsokára ott i termett a feliahok népes csoportja . — Udvözlégy, öregapó! —köszöntötték az idegent. — Mi : szél hozott errefelé? — S így szólván, hátrább taszigálták az asszonyokat és ók telepedtek az öregember köré, ki sarkára guggolva, ki földre kuporodva, ki pedig nekidőlve a kunyhó falának. — Pihenj csak, öreg. Ma itt töltőd velünk az éjszakát, — mondta egyikük, s a többiek mind élénken helyeseltek. E pillanatban visszaérkezett egy asszony, ki az előbb észrevétlenül távozott, s egy nagy korsót, meg sült lepényt nyújtott a vándor felé. Az jóleső- en húzott a mázas korsóból, ám a lepényt érintetlenül hagyta. — Nem maradhatok sokáig — felelte. — De ezt nektek hoztam. — Ősz szakállát félrehúzva matatni kezdett rongyai között, a kihúzott egy kök N teg nyomtatott papírlapot. — Melyikőtök Tahar? — Én vagyok. — Fogd. Biztos vagyok benne, hogy tudod, mire valók. Egyébként a tieitek közül valakit félholtra vertek a csendőrök. Sadak. így hívják. NÉHÁNY ASSZONY rimán- kodni kezdett A férfiak elhallgattatták őket, aztán újra az öreghez fordultak: — Miért bántották? Mit vétet nekik a szerencséin? — Semmit. Hiszen tudhatjátok. — Akkor? — Meg akarta értetni a mieinkkel, hogy olyan embert kell választaniuk, aki az ő érdekükben beszél. De odafönt nem akarják hallani a mi hangunkat. Hát ez történt. S az öreg felszedelőzködött, nemsokára már egész kis pontnak tűnt alakja a lejtős utca végében. Az asszonyok szomorúan néztek utána. — Szegény. Biztosain nincsen családja — jegyezte meg Zahra bint Mohammed. — Mindnyájunknak nehéz a sorsunk, Mi ja azánandók va-: gyünk — felelte a kövér Salma, elnehezült testét a többiek felé fordítva A feliahok ezenközben nekivágtak, hogy megkeressék az összevert Sadakot. Bachir kereskedő házában találtak rá, szaggatottan lélegzett, s bár ajka szakadatlanul mozgott, , hang alig jött ki a torkán. Az emberek lehajtott fejjel állták ’ körül a fiatal férfi szétroncsolt testét. Ali föléhajolt, és megpróbálta vigasztalni. . — Majd, ha meggyógyulsz..: — Nem... nem tudok... — nyögte Sadak, majd hirtelen erőre kapva kissé felkönyökölt. ■ — Nem félek a haláltól... Ezek kifosztják a földünket, s ■ közben azt hiszik, erősebbek nálunk. De eljön majd az ő haláluk napja és ők még azt . sem tudják majd, hogyan kell ; meghalni. ' VISSZAHANYATLOTT s az ; őt körülálló kemény, barázdás arcú férfiaknak könny csillant a szemükben Másnapra gyűlést hívtak össze Bachir bódéjába, mely egybeépült a házával. Sötét, szűkös helyiség volt, keskeny ajtaján egyszerre csak egy ember léphetett be. A feliahok lekuporodtak a döngölt földre, mert az egyetlen kis pádon már hatan szorongtak, Várakozó. fojtott mormogó# töltött*
