Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
e*DEmCO GARCIA LORCA: XtrráÉTY ISTT/tlf: ÚJ DALOK így szól az alkony: „Árnyékra szomjazom!” A hold meg így szól: „Én a csillagokra.” A tiszta forrás a szellő ajkait és sóhajtását hívja-áhítozza. Én aromákra s mosolyra szomjazom, új, zsenge dalra vágyom, amelyben nincsen holdfény és liliom s régmúlt szerelmi álom. Reggeli dalra vágyom, hogy a júvő nyugodt vizére törjön: iszaptalan, friss sodrással töltse be hullámait a földön. Egy dalra várok: sugárzó, halk legyen, gondolattal telt, ékes, sose hajoljon bánat és rettenet, sem ábránd szűz szívéhez. E dal lírai hús nélkül töltse ld mosolyával a csendet. (Galambok szállnak, vak rajok — hol a lét misztériuma csenget.) E dal a dolgok leikéig jusson el, szellők leikébe szálljon, aztán az örök szívben leljen reá az örömteli álom. Fordította: Keszthelyi Zoltán Harminc évvel ezelőtt fasiszta golyó ölte meg a spanyol nép nagy fiát, Federico Garda Lorca világhírű költőt és drámaírót. A szabadságharcos Lorca felbecsülhetetlen értékű alkotásokkal gazdagította nemcsak a spanyol, hanem az egész világirodalmat. MOLNÁR JENŐ: NYÁR Testes a nyarunk, sürög a munka, végtelen kék ív az ég nyakunkban, Teljesség füröszt, akác szédeleg, a részeg fényben égett emberek. Tüzes a nappal, hullámzik a föld, a zaj, a nyüzsgés eget is betölt. Veríték éget, irgalom a szél, a gép sistereg csepp irgalomért. Kenyér is, méz is. ízek és fények, földből és égből sugárzó élet. Telt napok láza csillagig érve nehéz fáradtság szédül az éjbe. Az ember vissza is néz... Mert az ember elkezdi egyszer az életet, munkát, szerelmet Elmaradnak és újra tűnnek arcok, házak, emberek, kertek. Elkezdi egyszer tudva-tudni* mi a Törvény és md az Ember, mi a Bizalom, a Csalódás, s újra járni is tanul egyszer. És összegyűjteni a könnynek és a vérnek — milyen — az izét. Zokszó nélkül hullatni: hulljon, harcban, munkában a veríték! S az ember egyszer vissza is néz, lemérni; honnan, meddig ért el? S vagy emelt fejjel megy tovább, vagy ősszeroskad ezer miérttel.«. FORGÁCS KAROLT: Egy falat kenyér Az emlékezések csatornája ha felrajzolja a siheder kor csemegéit: nem csokoládé, nem méz és hintaló és borzas mackó vibrál a képernyőn, de piros-barna héjú cipó derít szelíd fényt az árnyak közé és egy dolgos kéz — mely nemrég dagasztott még a konyhán 1— az első őrlés lisztjéből kisült cipót kettétöri s aranyló, illatos kacsazsírt csorgat a meleg kenyér völgyeibe, megszórja fehér sóval, s felém nyújtja... Ó, édes harapás! Foszló falat, nyelvbizsergető ízek! Hány ezer nap viharos órái zúgtak át kopár tarlókon és ringó lombú erdőkön azóta, mégis nyelvem szemölcsei ma is visszabérődzik múltamból ez új búzából sült törpe-kenyér ízét, s újra nyelem az édes falatot. VIGH TIBOR: Alföldi kép Az asszony, tarka tehenével, imára kulcsolt kezekkel, mint tikkadt gémeskút a réten, tört sudáran állt i.. Alig sustorgott, kifolyt narancs színével a nap, már már alábukón napraforgó tárcsák sűrűjében. A kék homályú réten, szűrt estéli harangkondulásban csak állt, csak állt fáradtság-imára kulcsolta kezekkel. Az imént még parányi pont volt, míg végül a szürkülő tájból fel, az égig magasodott s hatalmas obeliszkké nőtt az alföldi tájban.». Fénylő reggel lebegett a Dunán, szél siklott, szitakötök, lepkék szárnya villant a ragyogásban. Kikötött a kis szigeten a hajó. — Még meggondolhatod... — súgta Dományné. Domány igazgató mérgesen készülődött a leszállásihoz, úgy volt családja is a horgásztanyára jön. Kirándulás? Remek lesz! Dományné maga is vegyészeti üzemben dolgozik. Ahogyan közeledett a vasárnap, egyre sóhajtozott az asz- szony, szegény gyerekek mit kezdhetnek a horgászokkal? Felesége a korlátnál állt és Integetett. Gyerekeit nem látta, vagy húsz pár ingott a fedélzet sarkában, s a hajógépek dohogásától a parton nem lehetett a zenét hallani. A hajó elment, a hullámzás partra lendült, magas a víz, sárgászöld színű és sok hordalékot sodor. Mint gólyáik gubbasztanak a csöpp nyaralók, betonlábakon. Az erkélyen nők napfürdőznek. Domány ballagott a töltésen, s didergett a sátras, ős fűzfák árnyékában. Nadrágos lányokkal találkozott, amint kiért a napra. Horgászbotos komák hagyták el. A gyár tanyája, beton lábas, hosszú épület. Domány elhárította a gondnok sirámait, lerakta a sportszatyrot, s ment a sziget másik oldalára a gya- logúton, magas fűben. A lóduló szél vitte a gyermekláncfű bóbitáit Valahol szólt egy táskarádió. A kővetkező állomásnak jelzett a hajó. A gyári horgászok buzgón bólogattak az Igazgatónak. Csiszár a sziget csúcsán, egy kikötött rozoga csónakban kuporgott — Szervusz, öreg! Erre odébb húzódott a pádon. Jó hatvanas ember, barna arcát beszőtte 9z idő, tüskés haja, bozontos szemöldöke ßzürke, munkaruhában üldögél. Domány a csónakba lépett. Jól szabott szürke öltönyben, fehér ingben, ráncatlan széles arcával, kopaszságával — csak közelről látszik fiatalabbnak az öregnél, pedig Csiszár annak Idején mestere volt egy másik gyár műhelyében. — Láttam a féleségedet a hajón — mondta halkan Csiszár. — Dolguk van. — Mint neked... velem! Látod, elhúzódtak a szakik. Domány jó ideig hallgatott, nézte, hógyam 6iklik a fény a fodrozó vizen, s alacsonyra csapódnak a fecskék, öreg fümegyek nyugdíjba, Ilyen sorsra. — Kivett az ffiés aldl (Q tele üveget. — Iszol? Domány elfogadta. Amint aa árnyék elhúzódott, levette az tagét, de az öreg visszaparauM csolta rá, hamis a szél. — A te anyád nem panes») kodik. A közelben lakom, ná* ha találkozunk... Azt hazud- ja, havonta kétszer is megláí togatjátok, az unokái írnak. -3 A feleséged meg hozzátok csal) ja, könyörög neki, lakhatna nálatok. .. De ő nem egy el senk) miért Az igazgató hallgatott. Megitták az üveg bort Közelebb jöttek az öreg barátai Egy (Csont István illusztrációja) tett, hanem csak nógatott, hogy meséljek tovább. A legérdekesebb résznél egyet füly- tyentett: — Hű, ha nekem egy ilyen nőm vóna! Tudod ... odahajolt hozzám, és kezdett a fülembe sugdosni. Arcom pirosa még nem oszlott el, s most a fülem is kezdett kigyúlni. — Na várj — folytatta —, máj’ te is meg- nízheted. Felállt, s hátra, a konyha felé nagyot kiáltott: — Bözsiii!... Bözsiii!... Még többször megismételte, egyre nagyobb hangerővel. Végre megjelent a hívott, egy 17—18 éves formájú szelíd, kedves arcú parasztlány. — Hun a fenébe lófrál, Bözsi? Csak nem alutt, oszt épp a fülein feküdt? — Nem aludtam. Mit akar a fiatalúr? — Megéheztem. A fene, aki a tanulást kitalálta, igaz-e komám? — és némi zavarban felém fordult. Nem válaszoltam, de azt hiszem, nem is igényelte, hogy válaszoljak. — Megéheztem. Hozzon egy kis ozsonnát. Én a könyv fölé hajoltam, nem mertem a lányra tekinteni, különösen azután, hogy Jani az imént borzalmas terveit vázolta előttem. De most, huszonöt év távlatából visszaemlékezve erre a jelenetre, meg mernék esküdni, hogy amikor Bözsi halk hangja megszólalt, Janihoz beszélt, de rám nézett— Mit hozzak ozsonnára? — hangzott a kedves lányhang. — Hozzon valami harapni- valót, szalonnát, meg retket. És hozzon egy bögre tejeskávét, jó hideget, fene meleg van. De jó pillés legyen, hallja. úgy szeretem. Szemem a könyvön, próbáltam olvasni, de csak betűket láttam, értelem nélküli betűket, valami néhai latin költő- Ml. Janus Pannonius, Janus Pannonius ... tovább nem jutottam. De közben a fülem, mint a legfinomabb műszer, tökéletes készenlétben várta az újabb hangokat, hogy befogadja, s az agyamig, nem, nem, a! szívemig továbbítsa láthatatlan vezetéken. — Egy bögre kávét hozzak? — Ö, milyen finom mű~zer a is. De sok pillével! Lélegzetnyi megnyugvást éreztem, amikor a lány nesztelenül eltűnt, s fel mertem vetni a fejemet. Csak Jani mély hangja riasztott fel: — No, mit szólsz? — Jó... jó... 6zép lány..!; — dadogtam. — Azt meghiszem! (Csont István illusztrációja) fül! Pontosan éreztem azt á csöppnyi hangsúlyt, amely az első szót/ mélyebbre nyomta, mint a többit. És tudtam, hogy miközben a kérdést Janihoz Intézi, Bözsi megint engem néz. Szégyelltem, hogy látja már egészen bíborvörös fülemet, s nyakamba nőtt hajamat, mivelhogv már hat hete nem voltam borbélynál. Jani könnyedén válaszolt: — Nem bánom, lehet kettő morcos, a jó dógában. Hamarosan visszajött Bözsi. Hozta az ennivalót és két pety- tyes bögrében a tejeskávét, sok sárga-fehér pillével a tetején, majd kibuggyant a bögre peremén. — No, komám, mesélj csak tovább —, s Jancsi nagyot röhögött. — Tudod, a csókról — és pimaszul Bözsire nézett. Egy pillanatra, talán nem is akartam, én is ránéztem a lányra. Szép, nagy, barna sze-? me egy villanásra találkozott? a tekintetemmel. Mi volt eb-? ben a szemben? Ügy emlék-? szem, hogy valami végtelen? szomorúság és talán, talán va-? lami picike szánalom is. A lány letette az asztalra a? tálcát; már csak a kezét lát-? tam, ezt a két vöröses, kissé? dagadt szerszámot, amint té-; tován el akarta választani a? két bögrét, de aztán valami? belső sugallattól megriadva,? ott hagyta, ahogy letette. Már el is tűnt. Próbáltam a? tanulásra terelni a beszédet,? de Jani hallani se akart róla.? Tömte a szájába a szalonnát,? a kenyeret, a retket, s közben? teli pofával bíztatott, hogy? csak beszéljek. Aztán egy haj-? tásra behörbölte az egyik ősé-? sze kávét. Az édes pille kis? fehér bajszot rajzolt szája szélére. Le se törölte; az első bőg-? re kávé után hajította a mási-? kát is, és csak akkor húzta vé-< gig ingujját a száján. — No, e jó vót, csak kevés? vót — így nyugtázta Bözsi? készségét. Szerencsémre az időm le-? Járt. Nem is tudtam volna? már sokáig maradni: a gyom-? romban valami émelygést? éreztem, mintha azt feküdte, volna meg a szalonna, a retek? és a két bögre kávé. Mikor eljöttem, egy pilla-? natra úgy rémlett, mintha a? konyhaablakból két sötét szem? követett volna. Alighanem? csak képzelődtem. De kint, a Bethlen utcán neki kellett támaszkodnom egy? akácfának, mert fojtogatott a< sírás. Két szomorú barna szemet láttam, s két bögrét, csurig teli pillés teieskávévai Legyűrtem férfiasán ° Vönv-? nyeimet, s elindultam f°-< lé. Ma sem tudom, miért kel-? lett volna sírnom. zek árnyékában. Csiszár felajánlotta az egyik horognyelet. — Azért nem kellett volna kidobnod a személyzetist. Csiszár furcsán mosolygott. — Éppen veszekedtem az emberekkel. ö meg közbeszól, hogy a te utasítás'od... elvonókúrára megyek, vagy nyugdíjaztok. Amúgy is nehéz nap volt. — Az emberek előtt mondta? — No, amit kapott... nem teszi el emlékbe. — Engem is megtiszteltél, mi? — Már nem emlékszem. — Pedig, ami a lényeget illeti. .. a személyzetisnek igaza van. — Ezért jöttél, fiam? — Ezért. — Odabent is megmondhattad volna. — Nem akartam, hogy engem is kiutasíts. — Mindenki úr... a maga kuckójában. Nem néztek egymásra. Az igazgató folytatta: — Jelentették, hányszor voltál ittas... Mostanában odabent is látszik rajtad. Gorom- báskodsz, nem hajtod végre az utasításokat. Tudják, milyen viszonyban vagyunk, azt hiszik, fedezlek... — Azért jöttél, hogy megmond. .. vége a barátságnak? — Nem ^arról van szó. De felelős vagyok... te tanítottál... — Arra nem, hogy anyád jó félórányira él a gyártói.. a házban, ahol te is születtél... s tájára se mész. Nem voltál nála három éve. — Gondoskodom róla... és... — Tudom, pénzt küldesz, az utalvány hátlapján meg mentegetőzöl, látogatást ígérsz. Mint nekem a fiam, de hát az.. . messze él. De a lányom Pestről sem talál ki hozzám. Múltkor láttam, az unokáimmal együtt, éppen innen. Ki- rándulóhajóri voltak. Azért telepedtem megint ide... Félbeszakadt a beszélgetés. Az öreg fogott egy félkilós márnát. — Nem azért jöttem. Nem volt kedvem máshová menni. — Elhiszem. Múltkor olvastam, mennyi öreg él a szeregörbe lábú elvitte a zsákmányt, tüzet rakott a kondást alatt, térdelve, köhögve fújta; Evezős csónakok húztak a vizen. A nők nevetése úgy cik- kant, mint felvetődő halakon a játékos fény. Domány latolgatta, nem lett volna jobb mégis a családdal hajózni? Aztán adott borra ő is, valaki elment csónakkal. Kitűnő volt a halászlé, meg a roston sült keszeg. Szálkástól meg lehetett enni, kicsit füst- íze volt. örea Csiszár hamar berúgott. öklével döngette a mellét, kiabált a többiek előtt az igazgatónak, hogy nem megy nyugdíjba, mit csinálna magában? Lassan besötétedett. Mikor a hajó kikötött a szigeten, Dományné idegesen bámult a partra, a fák alatt sűrűbb volt a sötétség. Bánta már, hogy nem maradt a férjével, a gyerekek amúgy is egész úton nélküle ugrabugráltak. A matróz tessékelte le a hídról, indult a hajó tovább. Az asszony majdnem elsírta magát, a hajón marádt. Domány hallotta a hajókürtöt, de nem bánta, itt alszik a öregekkel, hajnalban is el lehet menni. Majd megbeszéli az üzemi orvossal, öreg Csiszárt vizsgálatra küldik el, ne úgy beszéljék a gyárban, hogy elvonókúrára ment. Nem kell megszégyeníteni. Ilyen művezető nincs még egy. Aztán a maga anyjára gondolt. Keményen előveszi otthon a gyerekeket, minden héten látogassák meg, ad pénzt, vegyenek neki ajándékot. S ő maga is szakít időt a látogatásra. Ha az asszony még egyszer elő meri hozni, hogy holmi otthonban jobb lenne a mamának, alaposan letorkolja. Mi lenne, ha magukhoz vennék? Mikor utoljára náliík volt, sírva fakadt szegény mama ebéd közben, a gyerekek megjegyzést tét teli rá. Egyre gondolkozott. Mégis jó volt eljönnie a szigetre. Aa öreg Csiszár közben oldalra dőlve hortyogott, álmában a gyerekeiről
