Népújság, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-04 / 131. szám

\

Minden kezdet nehéz

Magyar film >

A filmet Komiás János írta, aki jellegzetes hangvételű szatirikus írásaiban, monológjaiban az érem harmadik oldalát mutatja be olvasóinak, nézőinek. Ez a rendhagyó film — ahogyan alkotói nevezik — most nem egy, a tévé-nézők előtt oly jól ismert Komlós- aforizmák közül, hanem egészséges humorú felismerés szülötte. Ha Komlós szójátékát folytatni kívánnánk az érem harmadik oldaláról, azt írnánk: az érem harmadik oldala tulajdonképpen nem más, mint valaminek a színét és visszáját egyszerre, egymás mellett látni.

Jellegzetes a hangsúly, ahogyan a film forgatókönyve többször megismétli: Így volt — s nyomban utána; No... de!

Ebben a filmben nemcsak ez a „no... de!-ellenkezés az érdekes csupán. A korabeli dokumentumfilmnek az akkor is feltűnést keltő és fontos eseményeket örökítették meg. Most látni ezeket, szereplőiket, elmúlt aktualitásukat és fontosságukat, keressük belső «•éjükét, vagy fonákságukat, izgalmasságukat és a belőlük megmaradt, vagy kihamvadt hitet. Mik jellemeznek igazán egy elinduló kort és lelkesedést? Csak az eredmények, vagy azok a hibák is — kisebbek és nagyobbak —, amelyeket a jóakaratú túlzás, vagy a szeszélyes történelmi helyzet teremt?

Ebben a rendhagyó filmben Komlós János és alkotótársai a valóban történelmi korszak kisebb-nagyobb mozaikjaiból

szorgalmasan összeraktak egy vázlatosságában is elfogadható és eligazító térképet, amely tartalmazza az utat a jövő felé is. A mai élet fontoskodó okosai viszont éppen ennél a jövőbe vezető útnál látnak elháríthatatlan akadályt — egy darab kőben. Ma mindent bonyolultnak illik látni, talán azért, mert bizonyos időnek előtte minden olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Ma mindent szkepszissel, illő kétkedéssel, tengernyi kérdést feltéve körül kell járnunk, mert hátha a felelősség, a döntés miatt a nyakunkba szakad.

Ezt a fanyar hangvételű filmet Major Tamás meséli el nekünk, miközben a régi felvételek és szatirikus hangok mai epizódok képei peregnek előttünk. Nemcsak nevettet az effajta humor, a szélsőségesnek, a visszaemlékezéseknek ez az évődő ellenkezése el is gondolkodtat, állásfoglalásra késztet. Néha kérdőjelesen politizál, csak azért, hogy a nézőben meggyőződés és vélemény alakulhasson ki.

S mintha megint felfedeznénk egy régi igazságot: a színház, a művészek világa, a színpad hirdeti a leghangosabban egy kor lelkét. Még az írott betűknél is hangosabban és túlzóbban. Riadtan kapjuk fel a fejünket, amikor Ruttkay Évát látjuk az egyik epizódban, amint a fiú közvetlen közelében, a feje búbjáig szerelmes lányt játszva is csak a munkaversenyről hajlandó szólni, azaz lány és fiú a szerelem helyett a munkáról

szóló hírekkel vallanak szerelmet egymásnak. Mert egy időszakban csak a munkáról lehetett beszélni.

A néző nem úgy szórakozik, mint a játékfilmek pergése közben. Itt a legfiatalabbak kivételével mindenki egy kicsit hőse ennek a filmnek, akkor is, ha nem jelenik meg a vásznon. Egy történelmi kor, egy történelmi nagy kezdés, nagy tettek idején — nem nagy ügyekből áll ez, mondja Major Tamás — hitek, szenvedélyek, érvek—ellenérvek csaptak össze. S néha nemcsak azon lehet nevetni, amit akkor félszegnek, vagy éppen korszerűtlennek láttak.

Révész György rendezte, Illés György fényképezte ezt az elgondolkodtató, rendhagyó, de szellemes fűmet, amelyben Major Tamás mellett Várkonyi Zoltán, Kazal László, Latino- vits Zoltán, Kibédy Ervin, tárán Lenke, Kabos László, Alfonzé, Pongrácz Imre, Káló Flórián is feltűnnek egy-egy érdekes mozzanatban. S milyen nyugtalanítóan érdekes látni a tíz—húsz évvel fiatalabb Tolnay Klárit, Mészáros Ágit, Ráday Imrét, a már halott Uray Tivadart, Somlay Artúrt és Tímár Józsefet, vagy azt a Kc<rády Katalint, aki stílusán felül és kívül egy karácsonyi dalt énekel. Ez a történelem és tarkasága bölcselkedésre int. Ez a filmszatíra igazi szándéka és ez a film így siker. I (farkas)

Harminc éve halt meg Szmrecsányi Miklós, az egri műemlékvédelem úttörője

Harminc éve: 1936. május 31-én halt meg Szmrecsányi Miklós, Eger művészeti múltjának egyik legkiválóbb kutatója, az egri műemlékek nagy barátja és védelmezője. Sáros- darócon született 1854. január 19-én. Élete első évtizedeit városunktól távol élte le, — de vállalt munkaköre és hivatásérzete kapcsán már akkor ;s legtöbbet Magyarország művészeti problémáival foglalkozott. Mint a Képzőművészeti Társulat éveken át volt főtitkára, számos rendkívül érdekes tanulmányt írt, amelyek mind igen becses adalékot szolgáltatnak a magyar képzőművészet törekvéseire és történetére vonatkozóan.

Élete alkonyához közel — az 1920-as évek elején — tette működésének színhelyévé az ősi várost, Egert. Vele született kifinomodott ízlése, szellemének sziporkázó ötletessége, érdeklődésének egyetemes sokoldalúsága, szinte kijelölték arra a szerepkörre, amelyet Egerben oly sok esztendőn át betöltött. A kedves, fehér szakállas idős ember a meggyőződés hevétől fáradhatatlanul járt-kelt közöttünk, lelkesített és bírált, rábeszélt és magyarázott, dicsért és haragudott, mindezt teljes önzetlenséggel, egyazon célért, hogy megmentse és teljes épségben megőrizze az utókor számára mindazt, amit az elmúlt évszázadok kultúrája teremtett, s amelyekre büszkék lehetünk.

Működése nem volt pusztába kiáltó szó! Kitartó tevékenysége lehetővé tette, — nagyban hozzájárult ahhoz —, hogy Eger városa ma az ország egyik nevezetessége, számos művészeti és történelmi emlékével idegenforgalmunk egyik vonzereje. Eger város önmagát tisztelte meg, amikor 1927 április 30-án Szmrecsányi Miklós kulturális tevékenységét díszpolgári oklevéllel tüntette ki.

Alaposan tanulmányozta Eger műemlékeit, kutatta a levéltárakat, a XVIII. századi

„história domusokat”, s ezek alapján számos ismertetése jelent meg városunkról. Munkáival széles körben sikerült az érdeklődést felkeltenie Eger művészeti nevezetességei iránt* azóta mind többen látják városunk utcáin, terein az egyes épületek szépségeit, — s ezeket értékelve ragaszkodnak hozzájuk.

Halálának 30. évfordulóján megilletődéssel és szeretette! gondolunk vissza Szmrecsányi Miklósra, emlékét az általa megmentett műemlékek sora is őrzi.

Hevesy Sándor

az egri műemléki albizottság elnöke

Öt földrészről 60 millióan kérik:

Az ünnepi könyvhét könyvei

Kun Béla:

Válogatott írások és beszédek

Két kötetben, több mint ezer oldalon jelent meg az ünnepi könyvhétre Kun Béla, a harcos, kommunista forradalmár írásainak és beszédeinek gyűjteménye — a Kossuth Kiadó gondozásában. A kétkötetes mű az 1913 és az 1936 közötti időszakot öleli fel. A közzétett munkák egy része a Nagy Októberi Szocialista Forradalom időszakában született, s már az időben összekötötte a magyar proletariátus küzdelmeit az orosz nép történelmi harcaival. Több cikk foglalkozik a szocialista forradalom alapvető problémáival, a proletáriátus forradalmi harcának történelmi jelentőségével.

A gyűjteményben közölt több írás a Kommunisták Magyarországi Pártja megteremtésének fontos dokumentuma. Kun Béla proletárdiktatúra

idején mondott beszédeit, írásait, nyilatkozatait a kommunista forradalmár hite és lelkesedése hevíti; összegzik a tanúságokat, hibákat és tévedéseket, telítve vannak bizalommal, harci kedvvel, meggyőződéssel, hogy a bukott forradalmat majd győzelmes forradalom követiKun Béla a marxizmus-leni- nizmus kiváló publicistája volt, s a gyűjtemény ezt is meggyőzően bizonyítja. Kun Béla jelentőségét azonban nem az írásai, s nem a beszédei adják — igazi jelentősége harcos, következetes forradalmi tetteiben, személyes példa- mutatásában gyökerezik. Harcosok egész seregét nevelte. S e kétkötetes gyűjtemény anyaga, Kun Béla írásai és beszédei, ma is értékes fegyver és tanítás a szocializmust építő magyar népnek.

Néhány perc egy konyhában

Sokak szerint a cukrász nem tart reális kapcsolatot élethivatásával, amennyiben az általa készített édességektől tartózkodik, tehát a fogyasztásban való részvétele kész deficit lenne az említett iparban. Még szerencse, hogy a naív emberek nagy többsége mit sem törődve ezzel — mértékletesen, de kitartóan fogyasztja az édesipar termékeit. Míg a cukrásznak csak a kész sütemények esztétikuma okoz absztrakt gyönyörűséget.

Más a helyzet a konyha művészeivel, a szakácsokkal, akik közismerten, s általában testes emberek, jól tápláltak, s akikre a fenti megállapítás nem alkalmazható. P.ersze, az sem mindegyikre, hogy kövér, például Kardos Gyulára, a mátra- füredi SZOT-üdülő „D” épületének konyhájában uralkodó szakácsra nem, aki élethivatása ellenére is szikár fiatalember, húszonhárom esztendővel a háta mögött, meg négy év gyakorlati „főzőcskével” is.

— Ötvenöt főre főz a D- konyha — adja az információt. — A személyzet egy szakács, vagyis én, meg két konyhalány,

kiegészítve két felszolgálóval is.

Ezzel elhallgat, és hatalmas késével szeletelni kezdi a hideg vagdaltat, ami a nép nyelvén fasírt-ként közismert-. A vacsora készül most, nagyszerű „témával”: szekszárdi felsál (biztos Tolna megyei vágómarháról van szó) rizzsel. Ez az egyik „téma”. De lehet még választani, mert minden étkezéshez háromfélét főznek, amelyben .kímélő” is található. Ezen a vacsorán a másik kétféle: füstölt marhanyelv

burgonyapüréről és hideg vagdalt, majonézes burgonyával. Kardos Gyula befejezte a hideg vagdalt szeletelését.

— Ez megvan... — mondta. — Egyébként néhány hete bevezettük az előétel tálalását is vacsorára. Heti két-három alkalommal. Változatos, és hozzátartozik az étkezés kultúrájához- ,

A délutános kézilány, Joharv- csik Margit, aki két éve dolgozik már a konyhán, kis tányérokba piskótatekercset rak: ez lesz a vacsora csemegéje.

Megérkezik az egyik felszolgáló is, Szabó Józsefné. Amíg

a karjára teszi a tányérokat — valódi bűvészügyesség kell ehhez elmondja:

— A vendégek nagy része hem ismeri az ételek „hivatalos” neveit. Aztán, amelyik étvágygerjesztőbben cseng, azt kérik. Persze, hogy amikor meglátják a felszolgált ebédet, vagy vacsorát, váratlanul éri őket... A bizalmatlanságot azonban az étel íze egy csa- jásra elűzi...

A kis konyha, amelyben ötvenöt főre főznek, előírásszerűén tiszta, a gáztűzhelyen pedig barátságosan rotyog a körítés: a rizs és a leendő burgonyapüré.

Ami a minőséget illeti, elég, ha az ember előveszi a panaszkönyvet, s belepillant- Nem panasz áll abban, egészen más. Szeghalmi Béla, az egyik vendég jegyezte be a minap: „Dicséret az egész üdülő-kollektíva nevében. Mind az ízletes ételek, mind a tisztaság és az üdülő dolgozóinak kedvessége üdülésünket felejthetetlenné tette!”

Ennél nagyobb dicséret egy konyha sem kívánhat.

(kátai)

Iv az eszperantó

közi nyelvnek — széles körű elterjesztését. Ruházzák fel hivatalos „védjeggyel” az eszperantó nyelvet, tegyék világnyelvvé és tanítását fokozatosan vezessék be — illetőleg az eddiginél jobban pártolják — az iskolákban. Az UEA elhatározta, hogy e kérelem valamennyi támogatójának aláírását felveszi az ENSZ elé terjesztendő beadványra, öt földrészre terjed ki . az aláírás- gyűjtési akció. Á nemes cél olyan hatalmas tömegű támogatóra talált, hogy az aláírások eredetileg 1965 végére tervezett határidejét az Eszperantó Világszövetség fél évvel — tehát 1966 közepéig — meghosz- szabbitotta.

Hétszázezernél több személyi aláírás került eddig a gyűjtőívekre mintegy 60 országból* amely csatlakozott az akcióhoz.

Pályázat a közműépítés fejlesztésére

Az Építőipari Tudományos Egyesület elnöksége pályázatot hirdet a fiatal, legföljebb nyolcéves szakmai gyakorlattal rendelkező mérnökök és technikusok részére a közműépítés és a mérnöki, létesítmények körébe tartozó, szabadon választott tanulmányok kidolgozására. A pályázat célja a közmű és a mérnöki létesítmények korszerűsítése. Az érdeklődők már átvehetik a pályázati kiírás anyagát az egyesület titkárságán, s ugyanide kell eljuttani a kész pályaműveket legkésőbb október 30-ig. A bíráló bizottság összesen 7400 forintot irányzott elő a legjobb munkák díjazására.

6.

— Az eső elmosta a nyomokat — suttogta Benő.

Laci megindultan gondolta; Magda mentette meg őket.

Sokáig álltak, mozdulatlanul, míg a lány újra kikandikált.

— Elmentek. A Duna felé mennek.

Jó órát rostokoltak a kukoricásban, mind a hárman pacallá áztak, hátukon is folyt a víz, az ing alatt. Hogy elkerüljék a tüdőgyulladást, megittak egy fél üveg kisüstit.

A szőlőkben behúzódtak egy elhagyott esőszkunyhóba, s amennyire tudtak, tűz nélkül, üggyel-bajjal megszárítkoztak.

— Meg kell várnunk az estét — sóhajtotta Magda. — Így szétázva, ilyen fülig sárosán nem szállhatunk fel a vonatra.

Beszalonnáztak, megitták a maradék pálinkát. Jenő egyszer csak felkiáltott:

— Megvan! Tudom már hová kell mennünk. Papír Marcihoz.

— Hová? ...

— Papír Márton főportás nagybátyámhoz, köznyelven szólván, egyszerűbben: Papír Marcihoz.

— Ne hülyéskedj, ilyen név nincsen.

— Isten az atyám — erősködött Jenő —, a családban mindenki így hívja őt. Budán laknak, a Lánchíd utcában, mindjárt az alagút mellett. Papír Marci a Fortuna-biztosító főportása, amellett házmester az igazgató magánpalotájában. Lent van a lakás a szuterénben, Boris néni segít a szobalánynak, Marci bátyám télen a kazánt is vigyázza. Van lent az alagsorban elég hely, ott a világ végéig is kihúzhatjuk.

—- Az ám, téged biztos szívesen látnak, de mit szólnak egy idegenhez?... — kérdezte

Laci. — Aki még ráadásul bajt hozhat rájuk ...

— Mit szólnak... Ugyan mit szólhatnának? ... — Jenő vállat vont. — Nézd, Papír Marci sohase volt más, mint egy ügyes dunántúli paraszt, aki feljött a városba megcsinálni a szerencséjét. Befúrta magát az urak hóna alá. Megbízható, igaz hazafi, megvan a nagyezüstje, kisezüstje, meg a szolgálati bronz a világháborúból, kapja a jó pénzt, mint főportás, az ingyen lakást, mint házmester, bent ül a húsosfazékban, csak legyen ereje eleget zabáim.

— És retteg, hogy megváltozik a világ — mondta Laci.

— Pontosan.

— De hát akkor mi a nyavalyát akarunk tőle? — fakadt ki ingerülten Laci.

— Én se értem — mondta Magda csodálkozva.

— Persze, mert még nem fejeztem be. Nézzétek, én ismerem jól a magam fajtáját. Nálunk az úgy van, hogy van egyszer az élet, amelyben meg kell élni, ügyesnek, ravasznak, okosnak kell lenrii, mert ki kell kapaszkodni a nyomorúságból, meg kell szedni magunkat, fel kell nevelni a gyerekeket, iskoláztatni kell őket, gyönyörködni bennük, hogy urakká válnak. — Jenőt fűtötte a pálinka, nekitüzesedve egyre hevesebben beszélt, átszínesedett gesztusokkal, iróniával: — Igen-igen, a külső életről, a külvilágról beszélek. Hogy értessem ezt meg veletek? A mi életünk különbözik a tiétektől, ti munkás-generációkból jöttök, proletárok vagytok, osztályszellem, közösség satöbbi. De nálunk mindenki magányos vadásza a

szerencséjének. Nálatok egy tömbből van az élet, nálunk ketté vált. Én protestáns vagyok, nálam a hit belső valóság, kegyelem ajándéka és kötelessége. Marci bátyám akkor kezdett istentiszteletre járni, amikor megtudta, hogy a’ kormányzó úr is protestáns. Ha valakinek olyan nagy szerencséje van, hogy főportás a Fortunánál, akkor más nem lehet, mint a legbuzgóbb hazafi, frontharcos, protestáns. Csakhogy van ám nekünk is egy nagy közösségünk; a család. E^ a másik világ, a belső világ. A család, a rokonság mindennél szentebb. Annál fontosabb nincs, minthogy' te is a családba tartozol. Akkor érted mindent meg keil tenni, de

néked is bármikor bármit a többiekért. Ha tehát én veled ma este beállítok hozzájuk, hogy: „Marci bátyám, él kellett jönni hazulról, mert megkaptam a S. A. S. behívót, s a barátommal szeretnék itt maradni, hisz máshová nem mehetünk ...” — azt a választ fogjuk kapni: „öcsém, hozott Isten benneteket...”

— Még tapsolni is fognak az örömtől — szúrta közbe Laci.

— Nem, tapsolni nem fognak. Tele lesznek súlyos aggodalommal, de a család vastörvénye úgy fogja őket, mint egy csapda. Gyötrődni fognak a félelemtől, hogy az igazgató úr nehogy megtudja, a szobalány nehogy kiszagolja —, de mindennap megnyugtatnak minket; milyen jó, hogy ott vagyunk, ugyan hova is lettünk volna... S Papír Marci szüntelen tömi fogja a fejét, hogy lehetne belőlünk is valami hasznot kicsikarni. Nagyon hamar rá fog jönni, milyen sokat érünk majd a számára, ha itt lesznek az oroszok.

— Nem valami vonzó szituáció — tűnődött Laci.

— ... de hát jobb, mint a csendőrök puska- tusa alatt — tette hozzá Magda.

Alkonyodott, amikor tovább indultak a csőszkunyhóból. Baj nélkül elérték a kis állomást, a vonaton meghúzódtak a peronon. Az elsötétített szerelvényen senki sem törődött velük. Mellettük egy „SS”-katona állt, szótlanul cigarettázott, a felizzó parázs megvilágította hideg kopóarcát, a semmibe meredő közönyös szemét. Lacit idegesítette a jelenléte, „az isten verje meg, pont egy ,SS’-sel kell együtt utazni, menne már a nyavalyába, vagy talán nekünk kéne odább hurcolkodnunk, de akkor meg gyanússá válhatunk ...” Mindenféléket elképzelt, hátha ez a fickó a következő állomáson kihajol az ajtón, s int a csendőröknek, vagy egyszerűen pisztolyt fog rájuk.

Kiverte a verejték, a háta á'tizzadt.

— Meleg van itt nagyon, az eső után — suttogta Magdának.

— Talán ki lehetne nyitni egy ablakot — mondta a lány.

(Folytatjuk.)

Legyen világnye

Június utolsó napjával befejeződik az a nemzetközi aláírásgyűjtési akció, amelyel 1965-ben — a nemzetközi

együttműködési év alkalmából

— szervezett az Eszperantó Világszövetség, az Universale Esperanto-Asocio (UEA). A vállalkozás célja az, hogy a2 ENSZ-hez indítvánnyal fordulnak az eszperantisták: tekintélyével és egyéb eszközeivel a világszervezet segítse, szorgalmazza az eszperantónak

— ennek a semleges nemzet-