Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-20 / 43. szám

I

'/ßODALOM

Kis János emlékezete

BOROSS ELEMÉR:

&oAc>/cds

mrm/tn imtk

Közénk való

Éltünk a hűvös ég alatt, s ahányan, amennyiféle volt!

Kőbányász, favágó, akadt paraszt, kovács, kiránduld.

Szé fűzött össze. — „Egybe hát!” —*

Kis motyók kerültek elő.

Körbegyültünk mint egy család.

Izesebb lett a levegő.

Megtört a sző. A motozás rejtett magunkhoz vissza vitt.

Mindegyikünk mennyire más!

Hordjuk ősünk szokásait.

Ettünk és két falat között a múltból talált el a szó. öreg kőbányász rámbökött!

„Ugye maga közénk való?”

..Hogyan?” folyt össze mosolyunk.

Kezemre vágott a szeme: mutatta mit és hogy fogunk.

Itt a közös múlt hű jele.

Kenyér, szalonna, paprika balkézben együtt, mint nekik.

Megtévesztően egy. Annyira, hogy Iám a közelükbe vitt.

Az evés. Hol tanultam ezt?

Apám, vagy még a nagyapám mutatta? Oly természetes.

Gyümölcsöt mi tartja a fán?

Százados mély mozdulatok, kétkezi áruló jelek.

Mi az, mire felbuktatok, mit másképp tenni nem lehet?

„Ugy-e maga közénk való?”

Ragyogott rám az éjszaka.

Jobban világított a sző, mint a tűz, az ég csillaga.

Hívtak is: „Üljön már ide!”

Ismerős messzi emberek.

Milyen egy a szavunk íze!

Sodrott egymáshoz közelebb.

Boldog este.. A homályon átsütött felém a szivük: múlt, jelen. — Jövőjévé váljon!

Olyan vagyok, mint egyikük.

Tarts hűség! Ha az idő int, s tett kell, mert elakad a szó, legyek olyan ismerős, mint most — mindig közéjük való!

»A\WAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAA**aAAaA^^|V(WtAfLrinj

HIDAS AÍJTSU

ranglétrán.

— Hogy áll, király úr? — kiáltotta Édes Jóska, a főkirály. — Ki a mellet, be a hasat! Maga még állni sem tud tisztességesen, király úr! — És szigorú főkirályi szemmel nézett Mártonra.

Édes Jóska ezzel a tekintettel, s parancsoló hanggal biztosította magának a főkirályi rangot. A többi hadseregben — minden utcában akadt ilyen — a legvakmerőbb verekedőt választották meg királynak. Édes Jóska vékony lábú, sovány fiú volt. Azt hangoztatta, hogy akár a legerősebb felnőttet is két vállra fekteti, titkos fogással. Ezt természetesen nem árulhatja el, mivel az, aki erre a fogásra megtanította, becsületszavát vette, hogy soha senkinek nem beszél a titokról. A furcsa csak az volt, hogy Édes Jóska sohasem verekedett.

— Spórolok az erőmmel, értitek? Aki ezt teszi, egyre erősebb lesz.

... Szóval a főkirály először nem akart menni, de amikor Márton kinevezte Édes Jóskát teljes jogú helyettes főkirálynak (a különbség csak annyi volt, hogy Márton kezelte a térképet), Édes Jóska is velük tartott.

A gyerekek útközben meg- megálltak, nézték a térképet, és utcákat.

— Itt végződött az Erzsébet körút. Ez a Wesselényi utca... Főkirályhelyettes úr, olvassa el, mi van kiírva a sarkon.

A vékony lábú helyettes főkirály szaladt, visszatért és jelentette:

— Wesselényi utca.

— Rendben van — szalutált Márton. — A hadsereg tovább indul.

Masíroztak. Megint elővették a térképet.

— Helyettes főkirály úr, itt most a Teréz körútnak kell következnie. Nézze meg, helyes úton haladunk-e?

A mezítlábas helyettes főkirály rohant, utánairamodott Lichtenstein Izsó tábornok is. Együtt jelentették:

— Teréz körút.

— Hadsereg, előre! — vezényelte Márton.

Ám ekkor felháborító fegyelemsértés történt. Lichtenstein Lipót ezredes, Lichtenstein Izsó tábornok öccse, megállt egy csemegeüzletnél, és valósággal odatapadt a kirakat üvegéhez.

Márton rögtön észrevette, hogy egyik főtisztje eltűnt, Egész hadseregével ment, és megállt Lichtenstein Lipót ezredes háta mögött.

— Miért maradt el a hadseregtől, ezredes úr? — kérdezte Márton éles hangon a fiútól, aki nagyokat szipákolva, bámulta a kirakatot.

— Micsoda sütemények, Márton! — szólt az ezredes, anélkül, hogy hátrafordult volna.

Őfelsége tekintete egy pillanatra szintén a süteményre tapadt, de aztán főkirályi kötelességének teljes tudatában elfordult, lenyelte majd kicsorduló nyálát, és felháborodva sziszegte:

— Mi az, hogy „Márton”? Mi az, hogy „te?!” Ezredes úr, vegye tudomásul, én most főkirály vagyok, és nem vágyóik magának „te!” Hogy lehetett megállni emiatt, ezredes úr?! — kérdezte fejcsóválva Márton

Nem először imhhmB Márton kirándulást Két évvel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves volt, és a Lujza utcában laktak a suszterműhelyben, — elhatározta, hogy megnézi a Dunáit, amelyet még sohasem látott A folyó alig néhány kilométernyire volt az utcájuktól, de őket külvárosi gyerekeket senki sem vitte el oda. Csak hallomásból tudták, hogy a folyó széles, és milyen szépek a budai hegyek.

Márton egy kis társaságot szedett össze. Elébüfc tette • város térképét amelyet a tankönyvből tépett ki (a fiú akkor került a harmadik osztályba).

— Nézzétek.? így megyünk_

Itt a Népszníház utca... a Teréz körút — ide van Írva, látjátok? Ez a Lipót kőrút — és Itt a Népszínház utca... a Teegész!

A Márton választotta út jő

•Részlet a szerző ^Ficzek űr” című, könyvnapra megjelenő regényéből, amelynek magyar kézirata elveszett, más nyelveken viszont tizenkét ízben látott napvilágot. Most Makai Imre fordította le, majd a szerző átnézte és szerkesztette.

négy kilométer volt A Dunához sokkal gyorsabban is el lehetett volna jutni. Például ha végigmennek a Népszínház utcán, aztán a Rákóczi úton, az Erzsébet-hídhoz. Mégis a hcisszabbat választotta, mert a széles körút a térképen jobban látszott.

.. -Elindultak, Mártonnal tartott Pista, Bandi és a két

Lichtenstein gyerek. Velük ment az Édes Jóska is, aki először vonakodott, mert nem ő vezeti a csapatot

Ugyanis Édes Jóska a kato- násdiban megszokta, hogy mindig ő a király. Valahányszor csapatot állított fel a Lujza utcában, saját magát nevezte királynak. Masíroztak az utcán. Elől ment ő, a hadseregében még két tábornok, egy ezredes, egy kapitány, néha egy hadnagy is akadt. Közlegény nem volt. Amikor Márton egyszer fellázadt, és kijelentette, hogy ő akar a király lenni, Édes Jóska megengedte neki, de saját magát nyomban főkirállyá nevezte ki. Ez mindenkinek megfelelt, mert a hadnagyból ezredes, az ezredesből tábornok, a tábornokból pedig király lett. Az egész hadsereg feljebb lépett a

— Ss mire jó ez, ha szabad

kérdeznem? Mert ez már túlmegy a határon!

Szakállas arcát fölemelte. A magasba. Bevallom, kicsit műanyagszentnek hatott.

— Mire? Nézd, nekem itt, az öregségben, ebben a boldog birodalomban megszűntek a gondjaim. Anyagi gondjaim átalakultak, nő-gondjaim megszűntek. Ha a villamoson látok egy szép nőt, tudod mi van? Óriási dolog. Átadja a helyéi A kifőzésben Sárika nekem tetőzött adagot hoz. Borravalói nem fogad el. „Ugyan, Ki bankó bácsi?” — mondja. Ha felmegyek gyalog a negyedik emeletre, megbámul az egész ház.

Közelebb hajolt:

— Figyeld csak. Az a szűk* pincérlány le nem veszi rólam a szemét. Az a barna Ruttkai- frizurás is engem néz, nem téged, te taknyos.

Megfogta a vállán»:

— Ide hallgasson, fiam. Ax öregség nyugalmával nem ér fel semmiféle boldogság. Mind marha, aki innen, ebből a szép városból Sao Paul óba, Vancouverbe, vagy Hondurasba vándorol.

Kikanalazta a cukrot, bedobta a szájába:

— Matuzsálem, ez Igen. Ez a kiegyensúlyozottan, tökéletesen szép élet. De én nem vártam be, amíg bekerülök. Én kivándoroltam az öregségbe.

Férges almát, satnya filozófiát hiába törsz ketté. Az almát el kell dobni, a bölcselke- dőt ott kell hagyni. így tettem. Otthagytam Kibankó „apót”, a „filozófust”, aki kivándorolt az öregségbe.

Hanem aztán.

Mert ez, amit elmondtam, pár hónapja történt. És tegnap ismét találkoztunk. És én megint nem ismertem fel. No persze, óriási volt rajta a változás. Kibankó úr levágatta a haját, bajuszát, szakállát. Frissen volt borotválva, fénylett lesült, barna arca, virított szivarzsebében a divatos vonalra állított zsebkendő.

És kihúzott háttal, ruganyos léptekkel ment a buszmegálló felé.

Az öregségbe — úgy látszik — csak látogató vízuma volt. Visszatért a hatvannégy éves. szabadabb, otthonosabb „nyugdíjas” ifjúságba.

\\ÁAWWWWWWVvWWW'/VVVVVA

— Hogyne, hogyne. Kibankó. Most már emlékszem. így is hívtunk: Kibankó, a kivándorló. Más témád nem is volt. No meg a — nő.

Beharaptam a számat. Talán el is vörösödtem. Tegezhetem én ezt a tekintélyes szakállt, ezt a matuzsálemi öreget?

Észrevette zavaromat, biztatott:

— Elfelejtetted? Első nap pertut ittunk. Tegezz, fiam!

— Hát igen. Én sokszor mondtam neked, mikor a kalandjairól beszéltél, benőhetne már a fejed lágya. Ötvenhat éves vagy. De hiszen akkor te ma sem vagy több... hatvanötnél.

— Tévedsz. Én hatvannégy

éves vagyok.

— Ne haragudj, — mondtam,

és szúrósan ránéztem Mikulásapó fejére — százegynek látszol. Mondd ... lehet, hogy kivándoroltál? Talán ezért nézel így ki. És mikor jöttél visz- sza?

Meghökkentő választ adott:

— Nem mentem el, és nem jöttem vissza. Én kivándoroltam, de olyan területeket választottam, ahová nem kell útlevél, vízum, nagybácsi, útiköltség. Nézz meg engem. Én az öregségbe — „disszidáltam”. A határsávban, vagyis a nyugdíjazásom előtt kórházban feküdtem. Ott kezdett nőni a hajam, a szakállam. Kékítőben mosom, hogy fehérebb legyen.

— Mondd, — kérdeztem mélyen belenézve vizesszürke szemébe — nem máshol nőtt meg a szakállad? Ott kaptál talán írást, hogy neked nem muszáj nyiratkoznod?

Letették elébe a második szimplát. A kanállal előbb szétfésülte a bajuszát, mielőtt belehörpintett a pohárba.

— Viccelni könnyű — mondta. — Állni valamit, ehhez jellem kell. Alkat. Fegyelem.

aaaaúaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.

< Fel kell rá figyelni. Meghökkentő jelenség. Mint egy víz- sesés omlik hátára fehér haja,

> bajusz-folyama beletorkollik a S szakáll tengerbe, egészséges ki> lene ven éves lehet, de éppúgy Sszázegy is. Ki lehet, mi lehet? | Látom, mások is ezt latolgatni ák körülöttem. A hegyekben >sok a barlang. Talán ott él valamelyikben, szedett gombán, ^vadalmán. Nem, ez nem lehet, | lábán nem zarándok-sarut Jhord, testén nem remete-gön- Scöt. Tiszta, nem is gyűrött ru- ehában van, cipője fényes, talán <újs Mustrálgatás közben több- sször összeakadt a szemünk. El- Sröstelltem magam, belehajol- Stam az újságomba. Egyszerre

> sötét árnyék esett a lapra. A |szakálltömeg elfedte a világosságot, a matuzsálemi öreg >ott állt előttem.

> — Látom, töröd a fejed —

< szólalt meg a ezakállerdőből | feltörő szokatlanul elvéko< nyúlt hangon ■— nem tudod ho- >vá tegyél! Leülhetek?

< Meglepetten néztem rá. És | dadogtam:

| — Tessék!

| — Együtt nyaraltunk Szo- ebosrióa — mondta, miközben

< leült — T» a Gambrinusban

> laktál. Én privát Na igen, aktkor még volt egy kis gubám. |Na ijedj meg. Ninos semmi baj. s Ezeregyszáz nyugdíjat kapok.

> Láthatod, feketére is telik. Bá- 5 múlsz? Még mindig nem tudod |ki vagyok?

| Megijedtem. Most jön a vicc, segyütt jártunk elemibe, de akikor még nem hordott szakállt. | Süket volt, nem hallotta a szikránál, most érkezett fel a pincééből.

< Na, megmondom a nevem.

i Kibankó Sándor. Még mondtad sis akkoar. fura név. Két hétig, iámig ott voltunk, martuk egy- smást Én azt mondtam: ki fosgok vándorolni. Te azt mondatod, marhaság, emlékszel már?

ki csak igazán, mennyi mindennek volt Kis részese. Dayka Gábor verseinek több mint tíz esztendőn át húzódó kiadását, a debreceni konzervativizmus és a dunántúli orthológusok támadásait, pesti triászának létrejöttét egyaránt megvitatja vele Kazinczy, Kis viszont nem kevesebbet tett, mint a klasz- szicizmusnak nálunk Kazinczy által kanonizált művészi felfogását közvetítette barátai körében, ami voltaképpen „az irodalmi polgárosulás üsyének” diadalra vitelét célozta. 0 maga sem felejti el egy pillanatra sem a „szép”-nek ilyen célzatú költői megszólaltatását:

Ne szégyelj énekelni,

Bár a gőg csúfol s szid:

Dicső dolog, elhidd,

Szépről szépen verselni.

Más helyen:

A szép külső színe a Jónak

Égjen a szépnek szerelmünk, S hódoljon a bölcs alkotónak Szívünk is, ne csak értelmünk.

•^tt már valójában a költő Kis János érdemeinek-értéked- nek problémájához jutottunk, amelynek fentebb középszerűségét, másodlagosságát emlegettük. Tegyük fel most a kérdést: van-e értékes, időtálló része e szerény költői életműnek? Feltétlenül! S ez épp e középszerűségből fakad, abból a magatartásból, amelyet Horatius tói tanult, ez pedig „a középszer dicsérete”, „a higgadt kiegyensúlyozottság hirdetése és gyakorlása”. Ez lengi át sajátos csengésű verseit akár a soproni táj szépségéről, akár „a kérkedő nemességről" te. Ahogy Pánth Pál megjegyezte: „Dicséri a békés családi életet, a vidéki környezet csendjét; elítéli a vallás éllen támadókat, de nem úgy, hogy megsértse a Kazinczy-féle ftívflá- gosultság normáit; bírálja a tudományok rágalmazóit, anélkül, hogy szembekerülne a vallással”. És mégsem Illethető a megalkuvás vádjávaL Amikor érdemednek elismeréseképpen az uralkodótól egy audenrián nemesi címet kapott — saját vallomásából tudjuk —4 hogy „nemessége küszöbén ugyancsak megalázó diskurzust kellett folytatnia az uralkodóval”. S ezt a jobbágysorból féLemeá- kedett K3s János lelke mélyén soha sem tudta elfeledni...

tökös István

tója volt a híres Soproni Magyar Társaságnak, amely csakhamar országos hírnévre tett szert, számos főúri mecénás és neves író anyagi és erkölcsi támogatását élvezve.

A soproni diákévek utár

A * Göttinga és Jena lesznek életének jelentős, szemléletét, látókörét eurépaizáló állomásai. Hazatérte után a győri evangélikus iskola tanára lesz, majd 1796 után kis dunántúli falvakban (Nagybaráti Kővágódra, Nemesdömölk) lel- készkedik, 1812-ben pedig s püspöki címet is elnyeri. De mit jelentettek e hivatali sikerek ahhoz képest, ami a: irodalom mezején várt rá! A legnagyobbak közvetlen barát ságát élvezi — Kisfaludy, Pá- pay Sámuel, Berzsenyi, s a széphalmi mester, Kazinczy Fe- renc nevét élég csupán itt megemlíteni.

Kazinczyval már a Wien eve nes évek óta ismeretségbe! volt, 1801 után pedig a mestei egyik közvetlen fegyver- és munkatársa az irodalmi és nyelvújító küzdelmekben. Nincs olyan vállalkozása a széphalmi vezérnek, amelyről Kis Jánosi ne tudósítaná, de nem tűnhet fel a Dunántúlon egyetlen valamirevaló poéta sem, akit Kazinczy figyelmébe ne ajánlana e derék prédikátor. Nem W- sebb költő felfedezése fűződi! nevéhez, mint a Berzsenyié, d< a fiatal Döbrentei Gábor is valójában neW köszönheti Kazinczyval való ismeretségét, később barátságát.

Kazinczy és Kis közei négy évtizedes levelezéséből derűi

1 ßOl június 28-án a bör- _L. főnből szabadult Kazinczy első levelét a dunántúli Kis Jánoshoz írja, szó szerint a következőket: „Repülök anyám karjai közé, s meglátom megint a Wes lombot, hol életem hab, szél, s veszély után, boldog homályban fog elmúlni. De nem indulhatok, míg el nem mondom, amit nem tudsz, hogy élek, s amit tudsz, hogy szeretlek. Várom leveledet”

KI volt ea a Kis János, akit Ilyen futtában ugyan, de első helyen kellett értesítenie, hogy s hogy ^szereti”, azaz: barátsága iránta változatlanul a régi? Az irodalomtörténész könnyedén válaszol: Kazinczy egyik fróbarátja, szerény tehetségű költő. Esetleg még hozzáteszi: Kazinczy nyelvújító és irodalomszervező törekvéseinek legkövetkezetesebb híve a Dunántúlt, ahol Kisfaludy Sándor volt a Iiteratúra elsőrangú tekintélye. A kép valóságot takar: Kis valóban ez és ennyi veit, de ez nem kevés és nem lényegtelen. Ezért is érezzük helyénvalónak megidézni emlékét most, halálának 120. évfordulóján. Költőnk td. nem kisebb vállalkozásnak: volt szerény tehetségű, de hafiatlar md szorgos részvevője, mint a magyar Iiteratúra XIX. század eJej! újjászervezése, a klasszicizmus esztétikájának diadalra

jd vJaToSo.

Pályakezdése még a magyar Brivflágosodás első szakaszára érik fITTO-bss» született), mint soproni diák, egyik megalapí