Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS NAPILAPJA Ara 1 forint GYURK.Ó GÉZA: Mindig égő lángok Telnek az évek: gyarapodnak az emlékek. Minden nap, minden óra elvisz egy darabot belőlünk, de nem háládatlanvX, — emléket hagy maga után, hogy mint precíz könyvelő, nyilvántarthassuk mindazt, ami magunkat és tetteinket méri. S az emlékek hatalmas, az élet végéig gyarapodó, sokszínű tárházában mindig akadnak olyanok, amelyek ugyan az enyémek, de közösek is, olyanok, amelyek nem egy ember történetének fordulói, de mementói egy egész országnak, egy egész társadalomnak. Arra a karácsonyra, az 1944-re, a felnőttek egész társadalma emlékezik, a világégés utolsó és szinte már reménytvesztett, ugyanakkor mégis örök emberien fellobbanó hitű karácsonya közös és egyben rettenetes emlék A karácsony a béke és a szeretet ünnepe: a Dunán együtt úsztak a jégtáblákkal a nyilasok áldozatai. A karácsony a béke és a szeretet ünnepe: dörögtek az ágyuk, robbantak o bombák, feljajdulva omlottak ' magukba a házak és ezrek ptisztultak el a romok alatt. A karácsony a megértés, a család ünnepe: családokat pusztítottak el Dachauban, vagy Bu- eiienwaldban és a csttlagszórók. gyertyák fényei helyett a krematórium lángjai, az égő városok sikoltó fényei világították be a haj- naltvárók rettenetes éjszakáját. A fasizmus végnapjainak féktelen tombo- Xza közben hajoltak közelebb az élők egymáshoz 1944. karácsonyán ott, ahol még a nyilas őrület volt a törvény, hajolták közelebb, hogy elvuttogják egymásnak reményeiket, hogy erőt és hitet mentsenek egymásból és közben ezrek haltak meg az élőkért, a békéért, kegyetlenül szép karácsonyi ajándékot nyújtva át az eljövő béke fái alá. Nyomor, pusztulás, éhezés: ez volt 1944. kará- esonya, A húsz esztendővel ezelőtti karácsony. A gyermek azóta felnőtt és családot alapított, a felnőtt azóta már nagyszülő, s mind Valamennyien egy olyan kor és rend polgárai vagyunk, amely nem imádkozza, de törvénybe iktatja a békét, az igaz emberi humánumot, az építést, — az életet. S időnként — időnkénti — meg is feledkezünk már a történelemmé vált húszesztendős emlékről, amelyet gyermekeink könyvekből tanulnák, bennünket kérdeznek, s amelyről oly keveset tudunk, vagy hogy inkább akarunk mondani. Rettenetes volt. Minek beszélni róla? Hát nem jobb, hogy nekik már csak történelem, lecke, amiből meg is lehet bukni, meg amiért jelest is lehet kapni? Jelest, vagy egyest a hánc-hídért és az Erzsébet-hídért, a Hűség Hazáért, Horthyért és a csendőrölcért, gróf Eszterháziért, a nagybirtokosokért, Hitlerért és Auschvcitz-ért. A háborúnak megvan a maga irodalma. Szépírók és történészek, költők és filozófusok írták, elemezték, mérlegelték, összehasonlították a háborúkat, a vért, az iszonyt, a szenvedést, a hősiességei és a gyávaságot. Jósze- rint a békének csak most és a szocializmus országaiban teremtődött meg az irodalma. A háború hősei mellett megjelentek és követendő példát tudtak és tudnak adni a béke hősei. A háborúnak nincs igazsága, csak az igazságnak lehet háborúja: s először a történelem folyamán a kommunisták voltak azok. akik ennek az igazságnak is csak utolsó lehe tőségeként ismerik el a fegyverek érveit. Ama 1944-es karácsony óta eltelt két évtized adott annyi és olyan erőt, annyi és olyan tekintélyt, hogy tálán egyszer s mindenkorra véget vethessünk majd mindenfajta háborúnak. Annyi és olyan erőt, hogy kioltsunk minden tüzet, amely gyújtogat, s magasra lobogtassunk minden lángot, amely meleget ad, kohót táplál, fényt gyújt minden ház ablakán. Igaz, hogy a két évtized jóformán egyetlen napja sem telt el anélkül, hogy azok, akiknek a háború lételemük, akik a fasizmusban csak konlcurrenciát és nem ellenséget láttak, nos, hogy azok ne próbálkoztak volna újra és újra lángba borítani a világot. Kis, de veszélyes tüzeket gyújtogattak és nyújtogatnak abban az alig titkolt reményt ben, hogy hátha összelobbannak ezek a zsarátnokok egy nagy és pusztító, pontosabban a szocializmust elpusztító tűzben. Hogy most Délkelet-Ázsia és tegnap Kongó volt e zsarát- nokélesztgetés színtere, ez csak földrajzi fogalom, de nem elvi és még kevésbé gyakorlati különbség. Léautaud, az aforizmáiról is ismert francia író, kesernyés malíciávál, kora társadalmából kiindulva csippentette el mondását: „Minden nép a béke híve, de egyik kormány sem az..." Amennyire igaz történelmi és történeti valóságában is megállapításának első fele, annyira nem igaz ma, a másik fele. Nem mintha nem lennének kormányok, közelebb-< ről kormányokat befolyásoló imperialista, tőkés érdekeltségek, amelyek mint ördög a szenteltvíztől, úgy borzonganak e szótól: béke; — de véglegesen elmúltak azok az idők, amikor az „ördögökf’ szabták meg a világ jövőjét E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy megfordulhatott Európa számos országában, válthatott szót ukrán kolhozparaszttal, s párizsi munkással, lengyel diákkal, osztrák háziasszonnyal, olasz építőmunkással, bolgár újságíróval, berlini autóbuszkalauzzal, csehszlovák kereskedelmi szakemberrel. Dáthatta, hogy Moszkvában, vagy Kijevben új és nagyszerű városrészek épülnek és beszélhetett halászokkal, akik új és hosszú időre korszerű módszereken töprengtek: hogyan lehetne mind több és jobb halat fogni. Végigjárta Velence „olajnyo- mat”-világát és mellette a modern városrészt, fényképet készíthetett — tapintatosan — a Szajna-part szerelmeseiről, órákig ténfe- reghetett az újjáépült és még mindig épülő Varsóban, — s bár fejet hajtott mindenütt egy-egy nép alkotó ereje előtt, mégis mindig és újra felötlött benne az egyszerűen igaz gondolat: olyanok, mint mi, olyan, mint én. Mégha más is a társadalmi rend, de a nép, a dolgozó nép mindenütt ugyanaz, bár más nyelven beszél: élni, dolgozni akar, békében, szabadon, bízva nemcsak saját, de unokái életében is. S hogy ezekben, vágy más országokban akadtak, vagy akadnak kormányok, amelyekre érvényes lehet Léautaud megállapítása, — az alapvető lényegen mit sem változtat: a százmilliók békét akarnak. És ezeknek a millióknak van már miben hinniük, hitükben van mire építeni: azokra az országokra, ahol a béke törvény. Ennek a törvénynek specifikus ereje, kisugárzása, ezeknek az országoknak tekintélye húsz éven keresztül képes ‘volt megakadályozni a zsarátnokból pusztító tüzet lobbantam akarók terveit, g még inkább képes lesz erre ezután. Ennek a törvénynek a „hatalma" mind ismertebb és elismertebb szerte a világon, mert az emberek ugyan nem szeretik a hatalmasok, de szeretik a béke hatalmát. Ha békét akarsz, készülj háborúra! — ez volt a római impérium bölcsességre. Ha békét akarsz, légy erős és készülj a békére, — ez a szocialista rend bölcsessége. S ez a bölcsesség nem elvonatkoztatott, nem a szofisták holmi kései szellemes szójátéka, hanem az egyedül lehetséges és helyes alternatíva... Századokig volt fegyver a nyíl, a. dárda! Most ötévenként válnak korszerűtlenné a minden idők legkorszerűbb fegyvereinek kikiáltott pusztító eszközök. A nap minden órájában 14 millió dollárt költenek szerte a világon fegyverekre. Egy új típusú bombázó első példányának elkészítéséig annyi pénzt kell elkölteni, amennyiből 250 ezer tanárt és tanítót lehetne egy évig fizetni, — s az analfabétizmus ma még mindig világrészek „betegsége”. S ez az új típusú bombázó és' a nyomában gyártott többi, öt év múlva csak ócskavasnak jó! Milliók laknak szó szerint is állati körülmények közepette, de az úgynevezett kultúr- országokban is évről évre nő a lakáshiány. Egyetlen atom-tengeralattjáróból hárommillió embernek lehetne egészséges otthont építeni. Hát miért lenne szofisztikus bölcsesség] ha békét akarsz, készülj a békére? Nem lehet alkudozni a béke ügyével és gondolatával, nem lehet eleget tenni és beszélni érte. A tudomány fejlődése szédületes, a nyomában szédületes lehetőségek nyílnak az ember számára, hogy valóban birtokába vegye és saját maga hasznára fordítsa a föld minden még ismeretlen, vagy ki nem használt kincsét, — sőt, előttünk áll a naprendszer meghódítása is. De ugyanezek a nagyszerű találmányok, a tudomány ragyogó fegyvertényei valóban fegyverek, az emberiség saját szíve ellen fordított fegyverei lehetnek. Linus Pauling, Nobel-díjas amerikai atomtudós véleménye szerint már az eddig végzett próbarobbantások is — íme, mivé fejlődik a maghasadás nagyszerű felfedezése — azzal a veszély- lyel fenyegetnek, hogy 16 millió újszülött testileg és lelkileg megnyomorodik. Az atomcsendszerződés a holnap nevében is köttetett! Néhány esztendeje csak, hogy megindult és — ha egyelőre laboratóriumi szinten is — eredményt hozott a lézersugarakkal való kísérletezés. Már arról is olvashattunk beszámolót, hogy többek között szemműtéteknél használható fel kitűnően ez a beláthatatlan jövőjű találmány. De máris akadnak tudományos és tudománytalan megfogalmazások, — a halálsugárról. Ébernek kell lenni, hogy az építés, a teremtés eszközei ne válhassanak a rombolás, a megsemmisítés eszközeivé. Húsz esztendővel ezelőtt az emberiség megfogadta, hogy soha többé háborút. Húsz esztendővel ezelőtt úgy érezte elsősorban Európa, hogy ennél többet már nem bírhat ki az emberiség, s hogy ennél mélyebbre nem süllyedhetnek le azok, akik ugyan genus szempontjából a homo sapienshez, de lélekben a farkasokhoz és a tigrisekhez tartoznak. Az elmúlt közeli néhány esztendő végre igazolni látszik, hogy a „kormányok” is kezdik megérteni, hogy nem tudják figyelmen kívül hagyni a népek békevágyát. De a Kongóba vezényelt zsoldosok, a nyugatnémet városokban újra masírozó korántsem veterán SS-ek, a négerüldöző fajgyűlölők tettei, az atomfegyverkezés sokoldalúsága, a kubai, a kambodzsai, a vietnami provokációk azt bizonyítják, hogy egy hosszú útnak még csak az elején vagyunk, amelyre volt erőnk ráléptetni a világot, de kell lennie erőnknek a tántoríthatatlan továbbhaladáshoz is. Az immáron az emlékek közé és a történelemkönyv lapjaira került 1944-es karácsonynak huszadik, de valóban békés követőjét ünnepeljük Hazánk, megyénk húsz esztendeje, ha nem is volt mentes gondtól, bajtól, buktatótól, de minden év fája alá volt mit tennie a magyar dolgozó népnek. Az alkotások sorát, a szellem fényét, a gyarapodó tudást, a teremtő és teremthető erőt, a holnapba vetett rendíthetetlen hitet. A fenyőt ugyan nem az angyalka hozza nekünk, hanem magunk vágjuk, a magunk két kezével, a magunk erdejében, de legalább tudjuk, ismerjük a sorsát, magunk készítjük alá az ajándékot, az évről évre gya- rapodót; s magunk gyújtjuk meg a szeretet, a béke és boldogság apró kis gyertyalángjait. S ha van csoda — bár miért lenne ez: az — akkor azt tekinthetjük csodának, hogy ezek a kis gyertyafények bevilágítják az egész világot, fényesebbek mint a hidrogénbomba, csak nem vakítanak, forróbbak, mint a gyújtogatók tüzet, csak nem perzselnek, s bízunk benne, hogy tovább is égnek, mindig égnek, míg emberi emberség, a szabadság, a népek kölcsönös megértése lesz majd és marad az úr öreg, de mégis fiatal bolygónkon. ... mert a legszebb a jándék mégis és mi»• dig a teremtő békéi DCaráesőrui Czxnke Ferenc
