Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
Bolyongások Hangos szívveréssel álldogálok hazám pusztáid kirakata előtt és gyönyörködöm amint a füveket kivilágítja a szél. Valahol messze az esők fehér tornyaiban megkondul a hold és dől a vigadó akácokból a mézillatú, tömény alkohol. Pereg a folyók nagy színes filmje villannak a fémbőrű halak. Hajlongó margarétát virágzik a víz, sikoltozó sirályokat. Nyújtózkodnak a nyugtalan gépek és a mezők szőke kontyait lebontják. Eresedő kezükből a nap harmatos kaszálókra nyit. A csontos vállú öreg dűlőkre lassan leereszkedik az ég s magára veszi a hagymaföldek messzire szálló, türkisz fellegét egy dülöngélő, vézna gémeskút. Olyan most akár a szenilis báró, aki nyegle hintóján valamikor talán még erre is járt. Megriasztják a sűrű erdőt a rigók s kilépnek a kecses őzek az irtásra. A rétek két álma közt a hőség gyöngyözni hökkenő kosok szarván s görnyed mint izmos paraszt Atlasz,hallgatag kajla botján a juhász és tartja hátán az izzó, hatalmas nyarat. KOVÁCS SÁNDOR: POLNER ZOLTÁN: Gyár — ének Tüzes vaskígyó csörög, s fekete-pofájú mozdonyok vicsorognak, de szikrák suhintanak a csillagok felé s gyár-ének harangozik az égre. A kemencében megolvadt éjjel a nap, aranyröge gurul és fröccsen szerte: az acél dörögve, izzva csorog. Acél-szeme néz a kemence nyílásán, arcunkra ugrik lángoló tekintete, ahogy mosolyog a munka gyöngyén, és táncán — arcunkról verejték patakzik. Egy más kemence éhes szája nyílik, foga közt csikorgást majszol, és magából forró füstöket köhög, ahogy verik a torkát nagy lapát szenek. A kemencék előtt egyikünk lapátol, mellén bújócskát játszik a verejték, kemény képén imára hajol a tűz, s a csarnok is bólint fejével. ISZLAI ZOLTÁN: NYITRAI PÉTER: ARCOD... Arcod, amit egykor futó víz idézett, búgó kagylója lett az illanó mélynek, emlékem hálóit merítem egyre csak, de te a legmélyebb mélységek foglya vagy, tudom, nem érlek el, ha mint a gyöngyhalász, alá nem merülök, míg szívem tétováz ..; ANTALFY ISTVÁN: Osztatlanul Kérges kezében villámuk a vas, A Törtje üJíai ugy fonódnak a kalapács olajos nyelére, mint az anyag, amelyből vétetett, melynek szikráit most ő szórja szét, amelynek izzása, immár a vére. Egy-ke4tő-bárom ... cseng az üllő, s véle — ha sújt — a kalapács, együtt a múlttal, s a jelennel, mint kíméletlen vallomás, osztatlanul-csodálatosan egy a munka, a szerszám, s az ember! Alszik. Fölindul, visszanyugszik fújtatásában az egész világ. Fölírom életem panaszfalára vigyázatlan betűkkel ezt a hiányt, hogy elhagy s szorosan mellém állva az ingófejű szélnek nem szól, hogy nem vár most semmire s az ének kezd visszabotorkál bedagadt ajtómból, nem láthatom rendkívüli szemének szivárványában feloldódni a fényt, e kékítőt vad vízben, testben sugárzó nem ismert megnyugvást a szürke morfiumtól —* alszik. Tenyerem lélegzetének gőztornyára nyeregtetőként fölrakom. Elhúz a dülöngélő éj vonatja. Állok. Az ég jön vasfehér szárnyakon. Távollétének korlátjába fogódzva átvetem magam a reggel ablakán. Ébred. Kezdődik újra, újra! Szertelen hahotától elzsibbad a szám. MOLNÁR JENŐ: Az Auerbach pincében v Kint Faust fogadott s a vidám cimborák, kik itták Mefisztó asztalból csalt borát. A két szoborcsoport a múltba is vezet: serkenj, világosodj meg hű emlékezet. Itt járt hát Goethe, az örök tökéletes. Lám: a csúcsra az út sose volt egyenes: • - ..................ő is sorra itta a pince borait, ime tanú az írás: még most is tartozik. Ma inkább sör járja, nóta nincsen sehol. Falakról néz Faust, képen lángol a bor. Csak a fal őrzi még, csupán annyi a múlt. Twiszt a zenekarban és mi is sört iszunk. HERLUF BIDSTRUP: INDIVIDUALIZMUS i f ► Kötélre vették tegnap a fiút f a Lukács fürdőben. Ott lógott, < ficánkolt egy rúd végén, mint (kifogott halacska. ( Már hetek óta elhatároztuk, 1 hogy kötélre, mester kezére (adjuk, aki az idegen elemben í megtanítja élni, lélegzetű. A 2 környék is tudott már róla — 5 költő és szájhős, mindenütt ► mesélte, hogy versenyre ké- , szül — s amikor vittem, az I egész Engels tér és vidéke kí- 1 sérte a megállóig, közben kia- ’ háltak: „Viszik a Rókát (mert | így hívja a tér) a Dunára ver- isenyre!” Vakok seprűt, kefét árulnak. Egyik jobban meg van terhelve áruval, mint a másik, és ez a könnyebben terhelt bonyolítja le a> házalás ' üzleteit. Ez megy elöl, ez beszél, ez alkuszik, ez veszi át a pénzt.. Érdekes, hogy az öregebbik, kész aggastyán ránézvést, de olyan fürgén mozog, mint egy gyerek. A másik, aki alig látszik ki a seprűnyelek és sörték, sziták közül, mint egy tüskésdisznó, lomhán, álmatagcm csoszog. Pedig ez a• fiatalabb. — Nincs szükségem semmire — mondom, amikor becsöngetnek a lakásomba. Mire az üzletszerző, mozgékony vakember így dohog: — Miért nem tetszik venni tőlünk valamit? Egy fillért nem kerestünk máma! — Hát várjanak! — mondom erre. — Mit keresnek maguk egy seprűn? — Ez üzleti titok — feleli a fürgébb vak rögtön, rendreutasító- an is. — Tessék, felajánlok, mondjuk három forintot, amit nyernének az árun, ha vennék — szólok. — Azt nem, kérem! — rázza fejét az öregebb. — Pénzt mi csakis ellenszolgáltatás fejében veszünk el. Mi nem koldulunk. Engedélyes árusítók vagyunk. — De hh nem kell semmi! — felelem. — Vegyék úgy, mintha vettem volna. — Vegye el, Náci! — szólal meg erre az öregebb mögött megterhelt társa. — Maga tartsa a száját! — zördül rá az öregebb. — Nekem maga elég bajt csinál úgyis. Gyerünk! Már fordulnak. De hát nekem fúrja az oldalamat a kíváncsiság, miért használt társával szemben az öregebb vak ilyen zsörtös hangot? Azért tehát így — Hát ilyen formában hálásan köszönjük a szívességét! — tartja markát elém a szigorú öreg vak. Míg elleszi a pénzt, magyarázatul megjegyzi: — De ne tessék csodálni, hogy szidom ezt a mukit, mert nem jövök ki a bajból, ha nem veszekszem vele. — Komolyan — érdeklődöm. — Hát mit csinál ö? — Semmit! Az a baj éppen! Tessék nézni, ez tizenöt évvel fiatalabb nálam. De elhagyja magát. Ez leülne a földre sírni, ha egyedül hagynák. Ez getés, holott meg kell élnünk az árulásból. — Hagyjon csak en-\ gém el, Náci — mo- tyogja védekezésül a másik vak, színtelen, meggyőződéstelen hangsúllyal. — Maga vakon született, maga beletanult ebbe a kever gésbe, én negyvennégyben vesztettem el a szemem világát, én gyerekkoromban látáshoz szoktam, én már nem tudok berendezkedni a vakságra! ' Ebben igaza van a szerencsétlennek — bólint az öreg, békebeli, született vak árus. — Sokáig látott fél szemmel, és még most is lát valamit, mintha víz fenekén járna, ahogy 6 mondja. Ez zavarja meg abban, hogy boldoguljon. Hát gyere muki, majd én ellökdöslek az ügyefo- gyottságoddal. Köszönjük kegyednek a szívességét! Alászolgája! Tötyögnek útjukra. Elöl a jól tájékozódó, tökéletes vak aggastyán. Utána az áltála gyámolított és vezetett fiatalabb világtalan. Nem különös? Menynyi árnyalata van minden állapotnak, ami mellett úgy haladunk el, sőt ~szólásokat gyártunk róla, mint olyanról, ami mindegy: vak vezet világtalant! Hatalmas, komoly ember az úszómester. Úgy álltunk, egymás kezét fogva előtte, mint augusztusban a diákok, akik pótvizsgára jelentkeznek. — Hány éves a fiú? — kérdezte szigorúan a mester, merthogy az a fiú szőke, vékony csontú, s első látásra úgy gondolhatta, gyenge ez még a vízi életre. A fiú válaszol, keményen, visszavágón: v,Hat és háromnegyed!” — Ez kevés. Hét év után szokták kötélre adni a gyerekeket, előbb kár lenne, még nem elég értelmesek ahhoz, hogy megértsék a dolgokat. Visszhangzott körülöttünk az uszoda, nagy fiúk fókaüvöltése, fejesek, hasasok csattaná- sa. Szorította a kezemet a fiú, nem néztem rá, de tudtam, most indulnak útnak valahon- nét, a szív tájékáról a sírás első üveghangjai. Cselekedni kellett. Nem magyarázkodhattam most, hogy ennek a fiúnak — ha írásból nem is — de beszéd-értelemből ötöse van, és máris férfi — nem magyarázkodhattam, erre már nem volt idő, csak szúrósan a mester szemébe néztem és határozottan mondtam: „Vegye kötélre a fiút!” A fiú derekára öv került, s feje felett egy irgalmatlan rúddal indult lefelé a lépcsőn, bele a vízbe. Lassan lépdelt, egyszer sem fordult vissza. Hadd jegyezzem meg: egyedül még soha nem mert fürödni sekély vízben sem, s életében először volt most betonnal bélelt, visszhangzó, igazi uszodában. Az utolsó lépcsőnél pillanatra megállt — talán szeretett volna visszanézni, vagy bíztatást várt az apjától — de csak 1 nézte az elszántak konokságá- ival a kőlépcsőhöz csapódó vi- ; zet, s mint aki számot vetett a múlttal, jövővel, elengedte a | korlátot, s belemerült a habokiba. , j A mester lába közé vette a rudat, ráhajolt a vízre. Pléh- I tölcsért vett szája elé, úgy har- jsogott: ,,eegy-kettő! Nem ér- ■ tesz, te kölyök?” (Csont István illusztrációja) szólok utánuk: — Minek korholja, szegényt? Jól tanácsol, hogy elfogadhatnak tőlem pár forintot. Isznak két kisfröccsöt. az egészségemre. végig nem megy egyedül az utcán, a fal mellett sem. At az utcán pedig, azt ne adj isten kívánni tőle. Dolgozni ügyetlen. Üzlet neki legfeljebb csak a kéreÉs a fiú, mint kis béka óriási horgon, kapálózott, ficánkolt; kiabálni, válaszolni akart felfelé, a hatalmas izmoktól dagadó horgásznak, hogy „értem, értem én, kérem, hat és háromnegyed éves vagyok, azért értem én.” De csak félszavak jöttek ki száján, mert a befelé tóduló víz minden közlést, gondolatot visszanyomott a fiúba. „Eegy, kettő, akkor a lábbal, amikor én mondom és nem, amikor te akarod!” Igen ám, de a láb máskor akart kirúgni, mint a mester és máskor, mint a fiú; ez a láb itt a vízben fellázadt! Igaz, az öv is felcsúszott a vál- láig, aztán a csípőjéig, mert az öv lötyögött, pedig az utolsó lyukra húzták, de a fiú még olyan vékony, hogy nincs olyan öv Pesten, amely jó lenne néki. Aztán mégiscsak előttem állt a fiú és a mester, búcsúzkod- tak. „Csak így, gyerek, minél többet a vízben!” És már szaladt lefelé a fiú, vissza a vízbe, egyedül, önállóan. Nem lehetett kihúzni. Elmentem napozni. Egy teljes óra múlva mentem érte. Még mindig a vízben volt, a mély víz korlátját szorongatta, ivott, köhögött, de már ő is üvöltözött, mint a fókák, és a kamaszok. Ki kellett emelnem. Kék volt, lila, didergett és összeko- códtak a fogai. Kiküldtem, szaladjon a törülközőért. Nem jött vissza. / Utánamentem. Egy másik medencében ült, nyakig a vízben. „Mi vagy te, víziember?!” — kiáltottam rá. Ö meg, mert mindent szeretne tudni, visszakiáltotta: „Miért, milyen van még?” Akkor jutott eszembe a válasz és az igazság: kétféle ember van: víziember és szárazföldi. Pillanatig gondolkodott csak« s aztán döntött: „De mi, vízit emberek vagyunk, apu!” — és feldobta magát ficánkolva a magasba, és elvágódott ismét a sekélybe, mámorosán csapkodva, millió vízszemet szórva. Kőbányai György ifill. ft. Kt
