Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-10 / 263. szám
9 i (Folytatás a 8. oldalról.) — Ne, ne szoríts! — A többiek is így táncolnak, nézd csak! A fényképész lázasan csókolózik és úgy billegnek a zene ritmusára. Rózsa nagyot lélegzik. Eszébe jut, hogy valami ilyenről álmodozott, de ismerősök között, nem ilyen vad helyen. Elhalkul a nesz, a poharakhoz mennek, isznak. Dani, a házigazda, táncra kéri Rózsát. — Nem gondoltam, hogy Zsozsi a környék legszebb lányát hozza közénk — suttogja Rózsa fülébe. — Sok szép lány van erre... — De ilyen szép nincs. Mikorra kell hazamennie? — Hétre... — Elviszem a kocsimmal, jó? — Nem bánom, ha Zsozsi is akarja... • — Zsozsi szót fogad nekem ... Lágy dallamok szállnak és sötéten vigyáznak minden moccanásra a csupasz falak. Újra isznak. Rózsa nagyon vigyáz, kortyonként issza a bordó színű italt. A ver- mutíhot szereti a legjobban. Kesernyés az íze, mint az élet, bódító az ereje, mint a magányos, erdőben épült ház. — Játsszunk szembekötősdit — javasolja a tulajdonos, Dani. A többiek már csak nevetnek; gyűrötten, italosán. Ők már mindenen nevetnek, milyen undorítóak — gondolja Rózsa. — És csókolja meg, akit talál — sivítja Éva, a mérnök menyasszonya. Játszanak. A vermuthos üveg felborul, a bordó ital csordogál mindenfelé, mint a kövek között a Duna. Lefolyik a gyékényszékre, onnan a műpadlóra. Tapossák, fröcsög az ital. OÖZSA MEGBORZONG, az ajtóhoz hátrál. Nagyon vigyáz, hogy ne kapja el senki, undorodott az italgőzösök csó- kolgatásátóL „Most nem szállt a fejembe az ital” — csodálta önmagát. Pedig amikor egyszer az egyik osztálytársánál voltak, jól beittak. Kevesebbet ivott, és spicces volt. Az a társaság más volt. Meghitt és gyerekes. „Akkor még anyus sem féltett bennünket annyira. Akkor még a barátnőinknél szórakozhattunk. De neki minden rossz.” Zsozsihoz lép; — Köszönöm a meghívást, el kell mennem haza, Zsozsi! — Várjál még, Dani azt mondja, elvisz haza, tudod, a kocsival. — Nem bánom, de már úgyis későn van, kettő perc múlva hét óra. — Szólok Daninak. De előbb mondd meg, mikor találkozhatunk újra? — Szerdán kettőkor, lenn a parton. S ha nem megyek, akkor... — Akkor otthon balhé van,-r Igen. Jaj, a pokrócom. Egészen megijedtem. — Dani nagyon rendes öregfiú. Én nem férek be a kocsiba, mert a hátsó ülés tele van csomagokkal, még ma viszi őket valahova. — Jó, elmegyek vele magam. \ KOCSI KÖNNYEN FUT lefelé. Nem a Duna, hanem Pasarét felé ereszkednek le a Rózsadombról. Egyszer csak hirtelen fékez Dani. Megáll. Kiszáll a kocsiból. Rózsának feltűnően ismerős a jelenség; olvasta valahol, nem is egy olvasmányban; elromlik a kocsi, kiszáll a vezető, nézi a motort és eszeveszett udvarlásba kezd. Kifakult módszer, unalmas. Várja az ostromot. Dani a bokorhoz megy, vadrózsát tépeget egy csokorba. Megszúrja a kezét, sziszeg, közben a kocsiba les. Azt nézi, sajnálja-e Rózsa, Rózsának tetszik a trükk.. Dani érdekes férfi. Nem fiú, túl van már a harmincon. Nem unalmas. — Elfogadja, Rózsa? — Elfogadom, de nem viszem haza, anyus nagyon kiváncsi asszony. — Boldoggá tesz, ha csak egy percre a kebléhez szorítja az én virágomat. Rózsa zavartan veszi el a virágot. Nem tudja, mit kell csinálni ilyenkor. El is utasítaná, de arra gondol, hogy az nem illik. A kocsi elindul, szól a rádió, meg recseg. Ők hallgatnak. Dani próbálja túlkabálni a rádiót, de nem sikerül, lecsukja. — Szeret kocsikázni? — Szeretek — vágja rá gondolkodás nélkül Rózsa Akkor helyén vagyunk. — Eljön egyik délután kocsikázni? — Hová? — Mondjuk Pünkösdfürdőre, vagy Leányfalura, de ha több ideje van, akkor messzebbre is mehetünk, a Velencei-tóra, vagy a Balatonra. Rózsa csak néz. Nem gondolkodik. Élvezi az autó könnyed suhanását. — Igen? — Elmehetek. — Mikor? — Kedden délután... — Estig? — Nem. Esetleg két óra hosszára?! Jaj, álljunk meg, ne menjünk be az utcánkba. Megcsikordulnak a fékek. — Itt várom kedden kettőkor. Megcsókolja Rózsa kezét. Kati már várja a kapu alatt. Nevetnek és együtt mennek fel. „Csókolom, anyuska!” A szomszédasszony náluk van. Az ajtóban áll, fogja a kilincset, beszélgetnek. Ahogy oda- tippennek a lányok, mindketten az órára, aztán a lányokra néznek. — Látja — mondja Dóriné —, ha azt mondom a lányoknak, hogy kettőtől hétig elmehetnek, akkor az úgy van, nem mint Ráczék- nál... A szomszédasszony elismerően bólogat, pedig egészen másra gondol. A lányok összenéznek. „Megint kezdődik”. Rózsa a sárgakockás pokrócra néz, kikandikál belőle a Rózsa. Gyorsan hátat fordít a beszélgetőknek. — Kati! — suttogja és kifelé húzza testvérét — vidd le a szemétládába. — Nem sajnálod? — Ugyan, nem akarok hazudozni anyuská- nak. Tudod milyen? Rózsa nem mesélt el semmit otthon, Katinak sem. ő sem mondott el semmit a kajakozásról, csak annyit mondott, hogy szakított a kreollal. Kedden már a szomszéd utcában várt Dani. Rózsa örült, amikor meglátta. Szeretett autózni. Imádta a könnyű rohanást, az eszeveszett száguldást. Dani már nem bízott a lány érkezésében. És megjött. Győzött az autó varázsa — ő ezt jól tudta. CIMAN INDULT a KOCSI, a sebes^ ségmérő gyorsan ment felfelé, különösen ahogy elhagyták a forgalmas utat. Mindketten elégedettek voltak. Rózsa az elmaradozó fákban, házakban gyönyörködött Dani az utat figyelte, csak néha tekintett a lányra. Kész volt már a terve. Vasárnap délután óta készült a kiruccanásra. De most nem gondolt semmire. Csak örült, örült, hogy megérkezett a lány. Itt ül mellette. Édesen mosolyog, nyilván ő is akarja, hogy szép délutánjuk legyen. Egy pillanatra eszébe jutott az egyik eset. Valami Ibolyát vett fel, autóstoppal utazót. Milyen szánalmas kis figura volt, alig volt étvágya ahhoz, hogy megcsókolja. Még a szaga is kellemetlen volt. Nem úgy Rózsa. Csupa élet, elevenség, gusztusos minden porcikája, és ráadásul nem stoppal utazó, hanem igazi szeretőnek való. Fél az anyukájától, nem bízik senkiben, az ilyen nő a legkönnyebb. Nincsenek gátlásai. Csak minden rendben menjen. Óvatosságra intette magát. Néhányszor már elriasztotta partnerét a mohóságával. Leányfaluig meg sem álltak. Tervének megfelelően ritkán szólt a lányhoz, akkor is röviden és kimérten. Az udvariasság fontos kritériuma a hódításnak. A kerthelyiségbe mentek. Ott is szólt a zene. Hogy is kezdjük — gondolta elhelyezkedés közben. Igen egy Ids konyak, vagy vermuth, azt szereti Rózsa. Utána valami más, egy kis tánc. Aztán ha a lány kívánja, megmondja, hogy esetleg feleségül is veszi. Persze, nem ebben az évben, hanem egykét év múlva. Utána jöhet az autózás, kimennem az erdős hegyoldalba. Akkor szed megint vadrózsát, de már nem egyedül, hanem kettesben, Rózsával. A pincér vermu.-.ot hozott. Rózsa fölnevetett és elnézését kérte Daninak, mert sokat ivott egyszerre. Dani örült, megszorította Rózsa kezét. Mindketten egyet akarnak. A lányon végigfutott a vér. Nem is olyan szemtelen Dani. Rendes férfi lehet, még nem is ostromolta csókért meg egyebekért. A feketéről, Zsozsiról nem is szólva, de még a különben alamuszi egyetemista is állandóan a csókért szekálta. Nem tudták megérteni, hogy a barátkozás nem jelent szerelmet. Dani más, ő tudja, hogy hogyan kell viselkedni. Igazi barátnak való. Meséltek, nevettek, táncoltak. Sokan megnézték őket. Rózsa látta, hogy egyeseknek csodálkozás van a tekintetében. Próbálta megfogalmazni gondolatukat: „Kis ringyó lehet ez a nő, ezzel az öreg pasassal” Nem érdekelte mások véleménye. Legalábbis úgy érezte. De azért ő is jobban megnézte Danit és annyit megállapított, hogy valóban nem hozzá való. Gyűlölte a rájuk bámészkodókat, még elrontják a hangulatát. Dani újra töltött a pohárba. Rózsa megmakacsolta magát, nem nyúlt a pohárhoz. Enyhe szédülést érzett a fejében. Kedves elégedettséggel gondolt haza, volt benne valami rejtett bocsánatkérés a kiruccanásért. Bömbölt, csattogott a zene. A nagydobos szemrebbenés nélkül figyelte Rózsát, irigyelte Danitól. Dani hiába kínálta Rózsát a bordó és fehér italokkal. Félt, hogy visszakanyarodik a sikerhez vezető eddig megtett útja; egy kissé felszabadította mohóságát. — Menjünk el egy kicsit levegőzni, felsétálhatunk ide a hegyoldalba, legalább szedek megint rózsát.» — Menjünk — vágta rá Rózsa. A műúton autók robogtak el. Az útszéli fákra kimerészkedtek a madarak, már az árkot átfogó hídon hallani lehetett zajukat — Ha akarja, Rózsa, örök barátja maradok, s ha megszeret, feleségül is veszem, van autóm és havi nyolcezer... D OZSA ÜGY TETT, mintha nem halla- na semmit. Pedig titkon anyuskájára gondolt; az ilyen partinak ő örülne legjobban; autó, pénz: „Ez a legfontosabb, kislányom, a szerelem majd jön ezekből”. Nem válaszolt, hallgatta a madarak énekét és egyenletesen lépkedet a puha avaron. Szabadnak érezte magát, mint a fákon röpködő madarak. Nem voltak már gondolatai sem, csak ment előre, mintha a madarakat akarná követni. Dani megfogta a karját — Mondtam valamit... — Szereti a zenét vagy az irodalmat; mindkettőt? — Vizsga? — Nem, csak kérdezem. — Minek az nekem? Esetleg egy jó cigányzenét azt szeretem... — Nem szokott olvasni? — Nincs rá szükségem. Amióta elvégeztem az egyetemet, nem vettem könyvet a kezembe. Nem, mert nem volt rá szükségem, egyedül azért nem, mégis van pénzem, autóm és minden. ■— Aki gazdag, annak csak a pénz, a pénz, mindene a pénz, ezt már másoktól is hallottam, furcsa emberek. — Ilyen az élet. — Ne menjünk beljebb — állt meg Rózsa az út közelében egy keskeny kis ösvényen. Dani nem tudta, hol kezdje. Bánta már, hogy nem volt kíméletlenebb. Mi értelme kínlódni: Hiába ígérte a Házasságot is, ezt pedig még nagyon kevésszer tette. Üjra kezdte, de most már mindenre elszántan. — Akarja, Rózsa, hogy mindig mellette legyek? — suttogta és két karjával megfogta a lány vállát. Rózsa elfordult. Tétovázón nézett a fák közé. Dani újra megfogta, Rózsa nem ellenkezett, mélyen a szemébe nézett. — Engedjen el! — mondta halkan, de a halk hangban riadtság lappangott. — Nem, most már nem engedem — lihegte Dani kimeredt szemekkel. „Most már únom az értelmetlen játékot” — gondolta magában és még jobban magához szorította a lányt. — Engedjen! — kiáltotta Rózsa és kirántotta magát a szorító karokból. Nem lenne rossz parti. Sok pénze vari, meg autója. Maszek lehet, vagy magas funkciója van, nem lenne rossz férj. Az egész család vágya teljesülne. Meg kellene kérdezni, hogy mi a foglalkozása. Nem, ezt mégse; azt gondolná, hogy nem szeretetből megy hozzá. És mi történik, ha csak egy állandó szeretőnek akarja megtartani, a házasság ígérgetése csak olyan csalétek, mint ahogy az egyik novellában volt. Hálásan gondolt az irodalomra, a jó könyvekre; mindig jó tanácsot adnak. Dani nagyokat fújt. Látszólag kifárasztotta a sikertelen támadás. Nem ostromolta tovább Rózsát, nem akarta elrontani a hatást, amit az autó és a pénz, meg az esetleges házasság hangoztatásával vélt elérni. Persze, a házasságot nem mondta komolyan, de az meggyorsítja a dolgokat. Kedvetlen volt, bízott abban, hogy ezen a kiránduláson eléri a célt. De Rózsa vad még, be kell tömi, mint a hátaslovakat. El is határozta, hogy nem zaklatja tovább a lányt. Majd valamelyik nap elhívja kocsikázni, és akkor felviszi a lakásába. Egymás mellett lépegettek. Kiértek a műútra. Dani a fák színeiről beszélt valamit. Rózsa arra gondolt, hogy mégis rendes ember lehet Dani, megérti, hogy mit jelent a „nem akarom”. Amint mentek, az ároktól beljebb a fák között egy öregasszony meg egy négy-ötéves kisgyerek a „ledicsfa” termését, a szentjánoskenyeret szedegette. Ruhájuk elnyűtt volt, a kisgyerek piszkos, maszatos. ő mohón ette a szentjánoskenyeret, az öregasszony szedte, dobálta oda a gyereknek. — Ezek mii esznek? — kérdezte Dani és megfogta Rózsa karját, hogy megmutassa neki az irányi Igazában nem is érdekelte a kisgyerek, meg áz öregasszony, mit bánta ő, hogy mit esznek, de az eset jó ürügy volt arra, hogy megérithesse a lány forró, kemény húsát. Szentjánoskenyeret — felelte Rózsa természetes hangon. Ő tudta, hogy milyen az a szentjánoskenyér, lent volt a nagybátyjánál falun. Ott mondták, hogy úgy is nevezik, hogy a szegényember kenyere. Ő is megkóstolta, de nem azért mert éhes volt, hanem mert a többi gyerek is kóstolgatta. Borzasztó lehet annak, aki szentjánoskenyérrel lakhat csak jól — gondolta. — Gusztustalanok; igénytelenek lehetnek — mondta a száját elhúzva Dani és odanézett a gyerekre és az öregasszonyra. I? ÖZSA MEGBORZONGOTT. Karját kivette Dani markából és a szemébe nézett. Dani még mindig mosolygott. „Milyen furcsa, ilyennek még nem láttam” — vette le róla tekintetét Rózsa. Gonosz ember tud csak gúnyolódni szerencsétleneken. Elég baj az annak, akinek nem jut új ruha, meg rendes kenyér. Meg ha éhes valaki, akkor a mosakodásról is megfeledkezik. Nem lehet mindenkinek autója és havi nyolcezeré. „Igénytelenek lehetnek”, milyen furcsán mondta. •— Kedvetlen, Rózsa? — Nem. — Megbántottam? — Menjünk haza... Beültek a kocsiba. Dani beindította a kocsit és anekdotázásba fogott. Rózsa nem mosolygott rajta, nem is figyelt oda. Küszködött önmagával; majd mégfulladt, olyan bűzt érzett a kocsiban. Néha Danira lesett; képes lenne mindenre. Dani arcáról nem távozott el a gonoszság, úgy látta, nogy megmaradt a ráncok között, a haja között, meg a szemében. — Nem baj, Rózsa, mellettem nem kell ennie szentjánoskenyeret — mondta az utat figyelve Dani, minden különösebb logikai összefüggés nélkül. — HU tudja tartani a feleségét? — Azt hiszem, igen. Dani mesélni kezdett a pénzügyeiről. Rózsa hallgatott. Most sem figyelt oda. Azon törte a fejét, hogy mit mondjon, hogyan szabaduljon meg Danitól. Most már tisztán érezte, hogy gyűlöli azokat a szemeket, amelyek ott az öregasszony és a gyerek mellett olyan gonoszságot árasztottak, amilyent még nem is látott Undorító volt. A kocsi fékezett, megállt. Dani Rózsához hajolt. Rózsa egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót: — Mikor találkozhatunk? — kérdezte Dani. Rózsa közelhajolt, mintha nagy titkot akarna elárulni, egy kis szünetet tartott, jól teleszívta magát levegővel. Dani negédes mosolyt vágott és nagyon figyelt. — Soha, soha, érti, soha! — suttogta sírásra görbült szájjal Rózsa és becsapta az ajtót Dani értetlenül nézett utána. Taknyos fruska, megkocsikáztatta magát, és faképnél hagyott És én kíméltem őt, ho~- majd lassan betöröm. Taknyos fruska — gondolta és elindította a kocsit Egész hazáig azon gondolkodott, hogy miért is volt olyan kíméletes, az elmulasztott alkalom nem tér többé vissza. Nem szokott ő ilyen lenni, de most valahogy nem volt formában. Mivel nem volt ott más, a garázsajtón töltötte ki a bosszúját. Rózsa futott, az útcájuk sarkán hirtelen TUBA IMRE ANTDRAS: Ä Kum-Gan hegy felett „Lesz-e még tavasz az elveszett mezőkön?^ LI SZING HVA: A Kum-Gan hegy felett kitört a tűz. Szelíd csodálattal nézték a fekete parasztok. Mit nézitek mi ég? Kenyér se lesz, s a gyermek sír, hogyha nem arattok. A Kum-Gan hegy felett bolygott, mint a Üdére a hűvös éjszakákon a tűz, s ha hosszú éjjel párát sodort a széllel a tengerek felől, fekete csöppek hulltak a sárga hajnalokon, s a szálló pernye elizzott a földeken, mint a nyár. Mit nézitek mi ég? Hogyha vár rád az asszony, s a kis csöppség, aki elfelejti az alkonyt, mikor elédszaladt és karodba kapaszkodva kérdezte: Apa, arra a hegy fölött, a tenger felé ilyenkor mindig mitől piros az ég? Lásd, a tűz isten átka, pernyét szór földetekre, s gondos kertjeitekben megöli mind a zöldet. Asszony, ott túl a hegyen bajtársak várnak minket. Asszony, a tűznek néha mégiscsak sok a haszna; vezeti s védi őket. Mégiscsak elhagysz minket? Pedig a tűz isten átka, megöli kertjeinket, és a gyermek, szegény borzad, hogyha meglátja, hogy a hegyek gerincén kigyullad az a fény. Látod, csalnak a fények, Kum-Gan tűz-üstöke, fi hidd el, a kelő Napnak van hozzájuk köze. A föld. ha visszatart Is, csak a munka enyém, s ki tudja, ha a hegyre feljutok — át a völgyön — talán még tavasz is lesz az elveszett mezőkön. lelassított, a kanyarban már lépésben men' Olyan érzés futott rajta végig, mintha valal nézné, mintha valaki látta volna azt a pill; natot is, amikor kilépett a kocsiból és a vi zetőhöz hajolt. De azt, hogy mit mondott ( hogyan mondta, biztosan nem figyelték me Igaz, a fecsegő némbereket sose a valóság é; dekli, hanem a látszat. „ Dóri Rózsát kocs káztatták, nyilván nem semmiért; elzüllc szegény...” Sok az epébe mártott ember, oly; nők, mint a virágos kertben a kártevők, azo is, kártevők. A kapujuk előtt már csak andalogva men! Danira gondolt. Milyen furcsa volt a tekinte te, amikor az erdőben sétáltak, meg az örep asszonynál. Eszébe juttatta azt a férfit, akii' az édesanyja azt mondta, hogy jó parti, mir dénáron hozzá akarták kötni. Elment vei sétálni a szigetre, ott aztán olyan volt, min' egy vadállat, cibálta a ruháját, őrjöngötf Elmondta otthon, nevettek rajta. Egy darabi; még eljárt hozzájuk, de ő többé nem nézel rá..; Daniban is őrá ismert. „Milyen féléi mesen villogott a szeme.” Csak hogy sikerült nagyobb baj nélkül megúszni. Maga sen tudta honnan csöppent belé az új hangulat egyszerre megjött a kedve, örülni kezdet" mindennek, még a kopott ablakrámák is ra gyogtak a szemében ... A LÉPCSÖHAZBAN Katival futót* össze. — Te hol voltál — kérdezte tágrameredt szemmel Kati. Rózsát elfutotta a méreg. Már Kati is számon kéri, ha késik egy rövidke órát, — Haragszik anyus? — Kitért a hitéből! — Ez aztán szép kis játék:.. — Rózsa, én olyan klasszul érzem magam. Konyakoztunk, még most is .spiccben vagyok. Pista barátjával voltam. Csuda belevaló srác, őt megtartom egy kicsit, úgy csókolt ..: mi bajod? — Semmi. — Autóztál? I— Honnan tudod? — Teriké néni látta, amikor beültéL — Anyu is tudja? — Tudod, milyenek; rögtön szaladta® pletykálkodni. Jaj, olyan jó spiccesnek lenni.., — Te is kikaptál anyástól? — Áh dehogy, pontosan megjöttem. De ha kikapok, azt sem bánom, ezért a délutánért érdemes volt, Neked is érdemes volt, Rózsa? — Undok, jellemtelen alak. — Hülye vagy. fiam. Végre van egy jó palid, aztán neked nem tetszik. Mire tartogatod magad? Vénszűz akarsz lenni, mint Tériké néni? — Nem, de annál többre tartom magam, hogy amolyan kiszolgáló szerető legyek... — Akkor csak tartogasd magad! Vár anyus! Szia. Rózsát fojtogatta a sírás. Nem tudta, mitévő legyen. Belépett. — Megjöttél, gyönyörűség? — fogadta karba tett kézzel az anyja. — Igen, anyuska, megjöttem, késtem egy kicsit. — Mit gondolsz, meddig tűrjük még? Hírbe akarod hozni a családunkat, azért, hogy aztán rólad ítélve Katókát is megbélyegezzék az emberek. Istenem, ha én tudom, hogy te így lezüllöttél, akkor lelencházban neveltetlek, legalább nem bántana semmi, de te, érzéste- len, a szemünk láttára ringyóskodsz. Kivel csavarogtál? — Anyus, legalább hallgass meg engem isi — Ne feleselj, hord el magad a szemem elől, ne is lássalak... D OZSA A HEVERÖRE dobta magát ki- tört belőle a sírás. Nem gondolt ő senkire és semmire, csak sírt. Aztán egyszef fölkiáltott. — í'--’" akartam megbántani a családunt
