Heves Megyei Népújság, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-20 / 16. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE MEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN GABOR ANDOR Ha most valamilyen csoda történne, feltámadna, és ö ír.iá ezt a visszaemlékezést az egykori Gábor Andorra, így k zdené az emlékezés sorait: „Kétszeresen is aktuális most emlékezni az íróra, aki a szavak, a mondatok kegyetlen ostorával támadta a vérbe fojtott proletárdiktatúrán tort ülő ellenforradalmat: minden rendű és rangú vezetőit és kiszolgálóit. Időszerű, mert ma tíz éve halt meg ez az újságírói vénával megáldott író (véletlenül sem beszélne írói vénájú újságíróról), — és a napokban jelentek meg Horthy Miklósnak, „az én almafejű vízi-vezéremnek” titkos iratai. Mert ennek a nagybányai idiótának voltak titkai is, titkos gazemberségei, édes titkai, amelyekről esak az aggkori szenilitás hortbyum treinensében nem szégyenlett fecsegni.. És itt — bár G. A. nehezen akasztaná el a szójátékok megindult lavináját — eszébe jutna, hogy most az író az ünnepeli, nem a levitézlett altengernagy, és ismét visszakanyarodna Gábor Andorra: „Jobb napokat is megért, túlélte azokat, akiket nagyon megvetett. Bejárta fél Európát, megadatott neki, hogy kapcsolatba kerüljön a művelt világ hírességeivel— és minderről hűségesen beszámolt a közvéleménynek. Újságcikkeit több nyelven írta, több világnyelven fellebbezett a humanitáshoz, a becsülethez: a magyar és a német fasizmus galádságai ellen. És ezerkilemcszázmegyvenötben visszajött Magyarországra. Majdnem minden jelentősebb baloldali lapban dolgozott, s ő az első szerkesztője és névadója a Ludas Matyinak. A szerkesztői piros ceruza miatt nem lett hűtlen az író- tollhoz: nemcsak mások cikkeit javítgatta ezután sem, maga is rengeteget írt — mint addig is. És ugyanúgy játszott az írás minden hangszerén, mint eddig. Polémiák, kritikák kerültek ki a tolla alól, publicisztikai írások, friss riportok, jelenetek, novellák, karcolatok, politikai krokik, versek, sanzonok, röyid, szellemes glosszák és méltóságteljes, alapos I elemzések. Élete utolsó éveiben — kacsintana hamiskásan G. A. — j már annyira jól ment neki, hogy félretett pénze, is volt, pe- I dig, aki ismerhette, tudta, hogy soha sem törte magát nagyon a pénzért. így igaz, hogy csak halála után, mert ha maga; nem is hadakozott a személyi kultusszal, úgysem egyezett volna bele, hogy még életében — róla nevezték el azt az iro- j dalmi díjat, amelyet az ő tőkéjéből alapítottak. Tőkéjéből I — mondtam az előbb — és szinte csodálkozom, hogy tőkéje volt neki, mert a tőkével sohasem törekedett koegzisztenciá- ra. Sőt, néha tőkét is kovácsolt ebből, hogy nincs tőkéje. Azt hiszem, maga sem tudott arról, hogy tőkéje van, egyszerűen | nem értett hozzá ... hiszen, ahogy mondják, a tőke fösvénnyé j teszi az embert, ő pedig a nála rendszeresen vizitelő koldus- í nak is mindig egy százassal adózott.” És itt — valószínűleg rossz az időérzéke — arra gondolna, hogy túl sokat beszélt már önmagáról, gyorsan megköszönné az utókornak, hogy nem feledkezett meg róla, hálásan könyvelné el magában kötetei növekvő példányszámait, ’ és búcsúzna az olvasótól. Talán így. — „Tíz év múlva ismét találkozunk, Kedves | Olvasó. Ön akkor tíz évvel idősebb lesz, tapasztaltabb, több újságot mondhat az egykori újságírónak, én pedig néhány új kiadással, elveszett és megtalált kézirattal és sok olvasóval gazdagabb.” A bundás —1 cilinderes úr idegesen járkált fel és alá az utca sarkán. Ezt láttam már messziről. Mikor én is odaértem, hirtelen mellém lépett és megszólított: — Uram, a legkisebb kö- nyöradományt is... Csodálkozva néztem rá, ámbár az az alapelvem, hogy aki kér, annak adni kell. Ő megértette csodálkozásomat, és így folytatta: •— Háztulajdonos vagyok, pesti háztulajdonos ... A szívem összefacsarodott, megszorítottam a kezét. Könny szökött a szemembe, mikor továbbmondta: — Tizenkét házam van. Mind négyem letes... — Rémes! — mondtam én. — Tizenkét házban háromszázhatvan lakó! Csupa nagy lakás, csupa nagy lakás! — Iszonyú. És nem fizetnék, ugye, egy krajcárt se fizetnek? — Ügy van. Ketten egy krajcárt se fizetnek. De egy sárgaréz krajcárt se! — Ketten? — Igen. Ketten. SZEGÉNYKE — Köszönöm — mondta ő — köszönöm, a részvét balról is szép. Azonfelül az egyik házmesterem fizetését is fel kellett emelnem... — Sokkal, ugyebár? — Nagyon sokkal. Havonként három forinttal. Mert azt mondja, hogy most az emberek otthon ülnek éjszaka, nincs kapupénz — jövedelem. Nekem kellett pótolnom. — Havonként három forinttal? — Annyival — mondta 6, és belemeredt az éjszakába. — Mi lesz velem? Mi lesz velem? — sóhajtotta. — És a családjával, nemde? — Nem. Családom nincs. Agglegény vagyok. Ha családom volna, régen lei kellett volna irtatnom. A legszűkösebb megélhetésre sem futja. Hiába minden. Nem futja.. I" esújtottan álltam előtte. Vannak bánatok, amikre nincs se balzsam, se ír, se vigasz. Vörösmarty megírhatta a Kisgyermek halálára című elégiáját,, én éreztem, hogy hiába írnék akármit, a földre taposottat nem tudnám felemelni. — ... Jó ember... — mondottam — jó ember... hát mégis, mi a szándéka? — Nem tudom — válaszolta, tompán. — Talán eladom a járadékaimat — Ne! Azt ne! — kiáltottam ijedten. — Hiszen most alig kapna értük valamit. — Alig! — dadogta az árva. — Ha négymillió koronát adnak érte, akkor sok. De lehet, hogy még azt se kapom meg. — Egyebe nincs? — Nincs. Egy birtokom, ami van Zala megyében ... egy cu- j korgyáram Pozsonyban ... egy ; gőzfűrészem Szlavóniában ... I egy gabonatáram Bánátban... úgy állok, mint az ujjam,) mint a meztelen ujjam! És mutatta az ujját. Csak- j ugyan: a nagy gyémántgyűrű- ! kön semmi ruha nem volt. j Felvittem magámhoz az élet e j kivert kutyáját. Leültettem az i asztal mellé, kenyeret adtam j neki, friss és jóízű sárga ke-: nyeret. Mohón evett, nagy fa-! latokat nyelt. Szerettem volna a nyakába borulni tönkrement embertársamnak. — Istenem — sóhajtott ő evés , közben. — Hat hónapja nem ettem kenyeret! A sírás most már az én torkomban szorongott: — Hát mit evett, szegény, szegény, barátom? — Csak zsemlét! —mondta, és a hangja elcsuklott a zokogástól. Örqínmmf Ez itt az erdő, mely, ha jár a szél, Megborzad, és borzalmakat regél; Ez itt az erdő, melynek ága mind, Ha megvágod, vér cseppet sírva hint; Az erdő, melyben, hogyha rezg levél, Nem harmat hull, de vér, de vér, de vér; Az erdő, mely mát nem lesz soha friss, Mert iszonyodik önmagáiul is, S az ága kórságtól marad sovány: Orgovány! Valóság-erdő, s mégis rém-mese: Ez Horthy kormányzó gyümölcsöse; Melyet bús éjjel fergeteg, ha ráz: Az ágain száz kísértet bokáz. Háromszínű kötél mindnek nyakán. Fent lóg és lendül táncuk, fent a fán, Új tánc, amit Kormányzó Úr agyait: Járják a kecskeméti körmagyart, Keresztény tánc e csont-tánc, nem pogány. Orgovány! Ország-szerint mi embert Horthy ölt: Miklós-nap éjt felküldi mind a föld, S a holt-ezer megy Kecskemét felé, Seregszemlére Fővezér elé, És férfi—nő, — mert nőt is ölt sokat — Zörögve hozzák eltört csontjukat, És férfi—nő, az erdő avarán, A Horthy-táncát járja magyarán: S kórus zeng, mint ordító orgonán: Orgovány! Kos-orrú, gyilkos-orrú szörnyeteg, Te alszol? Álom juthat még neked? Van, mely téged ki nem hány, Horthy, ágy? Isten, ki téged még aludni hágy? Hej, ébredj! nézz! és mondd, hogy látsz-e még? Kérdik, kiknek kiszúrattad szemét, Tudsz lenni nővel, délceg és derék? Kérdik tőbül kiszaggatott herék. Felszínt pöffedsz-e még a vér taván? Orgovány! Magasan áll a vér felett a Vár, Hol téged, gyilkost, gyilkos trónja vár. De árad már a Vár felett a vér, S a rothadás belőled enni kér. Halál-Vetőgép, sírhant-Borona, A te fejeden ngm lesz korona! Király-tömjénen nem tágul tüdőd, Trónon pihenni nem lesz már időd: A bíbor előtt leszel halovány! Orgovány! Magyar földön van erdő még, Nagy űri S mi ág ott él, feléd mind vágyva nyúl: Az ág ma, mind feléd-görbülve nyől, S menekvés nincs az éhes fák elől! Nem mink kívánjuk, undok, vesztedet: A fák kívánják súlyul testedet. S ha téged tud ágára venni, 6 Magyar fának akkor lesz lenni jó! Vajon hány életed van, Horthy, hány? Orgovány! jV agyon meg voltam tör- ve. Megcsókoltam a háztulajdonos jobb arcát. — Köszönöm — mondta ő — köszönöm, a részvét szép. Azonfelül három lakásom üresen áll. — Üresen? Óriási! És megcsókoltam a háztulajdonos bal arcát. Igen, kollégáim, szabadság, szabadság, de azért ezt mégse szabad. Ha Németország még nem kapitulált, akkor nem szabad azt írni,, hogy kapitulált. Még akkor sem, ha egészen biztos, hogy kapitulálni fog. Ez a fog, az a fog, amely elharapja a szenzáció nyakát. S még akkor sem szabad azt írni, hogy Németország kapitulált (feltéve, hogy' nem kapitulált), ha ez az igazán szenzációs hír ötszázezer eladott példányt jelent. A sajtó legyen szabad, ez minden igazi demokrácia szent követelése, de hazudni ne legyen szabad, még akkor se, ha nincs írott törvény rá, ahogy nem is lehet. Demokrácia — ezt már mintha olvastam-volna valahol — népuralmat jelent, s a népet komolyban kell venni, kollégáim, s ha azt akarjuk, hogy uralkodjék, akkor tilos elbolondítani és hazugságokkal traktálni, mert nem jók azok az uralkodók, akiket tanácsadóik hazugságokkal informálnak. És még egyet: nem igazat írni már a francia forradalomban sem illett. A citoyent az különböztette meg a bourgeois-tói, hogy nem csinált a, szabadságból üzletet. Mi se csinálunk, kollégáim, még jó üzletet se. Tessék elhinni ezt az. avas igazságot: az ügynek kell jónak lennie, nem az üzletnek. O orthy Mihály, fővezérem, akiben néhány nap múlva kormányzómat fogom tisztelhetni, nyilatkozott a Chicago Tribune munkatársa előtt. E nyilatkozatában, mint áltálában az ilyen nyilatkozatokban, nagyon helyes dolgok is elöfor- duínak. Nagyon kerestem ugyan a nyilatkozatban annak megállapítását, hogy mit lel az, aki korán kel, de ezt az alaptételt, melynek megingathatatlansá- gát aztán igazán nem vonhatták volna még Amerikában sem kétségbe, a nyilatkozatban nem találtam. Ehelyett azonban vannak más, ha nem is ilyen, de azért alapos igazságok Horthy Mihály nyilatkozatában. Például nem helytelen, mindjárt az elején, amivel a nyilatkozat kezdődik. Hogy ő, Horthy, nem tűr vörös terrort Magyarországon. Ez a mondat nemcsak helyes, hanem időszerű is. Direkt aktuális. Tényleg, nem szabad vörös terrort engedélyezni hazánkban. Egy percig se engedje Horthy, hogy a szocialista gazemberek tovább garázdálkodjánák, hogy védtelen katonatiszteket és polgári lapszerkesztőket lakásukból elhurcoljanak, megöljenek és a Dunába vessenek. Igen, Horthynak gondoskodnia kell arról, hogy ezután a gálád szocialisták ilyeneket ne csináljanak. Igaza van Horthynak továbbá akkor is, amikor azt mondja, hogy Magyarországon nincs fehérterror, és nincsenek mészárlások. Hát ebben igaza van, illetve igaza van ebben, és illetőleg van ebben igaza. Szinte sajnáljuk, hogy maga az állam-Fő vesz magának ilyen — fölösleges — fáradságot ilyen köztudomású tény kijelentésére. Hiszen ezt mindenki tudja. Ezt Amerikában a gyerekek is Uő&Map beszélik az utcán, sőt még Pesten is, a Somogyi Béla és a Bacsó Béla temetésén megjelent külföldi levelező gyerekek is folyton ezt beszélték egymás közt. Hogy fehérterror nincs, és gyilkosságok nincsenek. Vannak ugyan halálesetek, de tudjuk, hogy ezek azelőtt is voltak, éspedig nemcsak Magyar- országon, hanem egyebütt is. Tolsztoj Nikolájevics Leó nevű megbízható orosz főhadnagy egyik művében, melynek címe Iljics Iván halála, ki is mondta határozottan azt a tételt, hogy „Minden ember halandó”. Szóval azért, mert emberek e tétel alapján csakugyan elhagyják az élet mezőit, azért még nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon fehérterror van. Hát igen, az emberek elhagyják az élet mezőit, ki gyalog, ki automobilon, de ezen csak a bolond csodálliozik, s ezért csak gazemberek, vagy őrültek akarhatják Horthy Mihály korvett- kapitányt felelősségre vonni. Azt is mondja Horthy, hogy „előfordultak ugyan esetek”, persze, persze, esetek előfordultak. Az esetek már csak olyanok, hogy előfordulnak, sőt az előfordulással is megvan az az izé, hogy amikor az előfordulások előfordulnak, akkor azok egyszersmind esetek , is. Halálesetek. Illetve, a jobb esetek azok balesetek. Na, de ki venné komolyan őket? Legfeljebb azok, akikkel az esetek előfordulnak. Vagy özvegyeik. Vagy árváik. Mert bár az esetek magukban ártatlanok, az a rossz oldaluk megvan, hogy özvegyeket és árvákat tenyésztenek. De özvegyek és árvák is voltak mindig, és a modem technikának gyönyörű vívmánya éppen az, hogy özvegyeket és árvákat mesterségesen is előállíthat. Horthy Mihály, a Budapesti özvegy- és Árvagyár főigazgatója azonban megmondja, hogy az ilyen esetekben — amelyek előfordulnak — a hatóság mindig eljár. El, el. Ahogy Horthy mondaná (al- tengernagyi magyarsággal), „Mindenki elvárja, hogy a hatóságok eljárja” Ügy van! Maga a hatóság járja el a haláltáncot, különböző áldozatainak holttestén. S maga a fővezér, Kinizsi Horthy Pál, két holttesttel, Somogyi és Bacsó nevű pogányok holttestével jobb és bal kezében, Cserven- ka nevével fogai közt, járja a nagy tortáncot a kenyérmezei csata után, a kenyérmező nevét, tekintettel a magyarországi abszolút kenyérhiányra, vérmezőre magyarosítván. S a vérmező névből nem fogy el a vér, attól nem kell tartani. Amíg a hatóságok eljárnak, addig lesz bőven vér Magyarországon; amire szükség is van, mert megmondta a fővezér annak idején, hogy „vérbe fojtom”! Nos, most csak csapolják és csorgatják a vért, amibe annak idején Horthy Mihály fojtani fogja az eseményeket. Ámbár, hogy nem lesznek események. Nincs ok rá, hogy legyenek, hiszen megmondta a fővezér, a chicagói nyilatkozatában, hogy a szocialista újságírók esetében is eljár a hatóság. „Ha a gyilkosok hadseregem tagjai, úgy járunk el velük szemben, mint szokásos”. Nem tudom, hogy megütötte-e az amerikai újságíró fülét ez az érdekes mondat. Az enyémet nem ütötte meg. Ilyet azelőtt is hallottam: Hazám, Hadiflottám, Hadseregem. Nem vette észre a csacsi amerikai, hogy a Hadseregemet ismét nagy H- val mondták? Bizony, feleim, már rendben vagyunk újra. Már megint nem nemzeti hadsereg van, hanem Hadseregem. Csak főméltóságúnak fogják címezni ugyan a kormányzót, de mégis király lesz a talpán a lelkem! Háza lesz, Hadiflottája lesz, csak Esze, az nem lesz szegénynek,’ még kis „e”-vel sem. Ha lehetne, akkor egyrészt nem árulná előre el hogy a két friss halott gyilkosával szemben is csak úgy fognak eljárni, mint szokásos, vagyis, sehogy, mert úgy szokás; másrészt nem mondaná a következő, s immáron egészen másra vonatkozó mondatot: „Azt rebesgetik, hogy a budapesti tömlöcök tele vannak zsidókkal. A vizsgálat azonban kiderítette, hogy összesen hatvan ember van fogságban, és ezek közül csak tíz zsidó.” Ezt mondta Horthy. És Shakespeare ezt mondta: „In ev’ry inch a king!” Minden arasza király. Igen, ennek az embernek nemcsak minden arasza, de minden milliméterje király. Budapesten csak hatvan ember van fogságban. Mért nem *Szolnokot mondott Hatvan helyett a Főméltóságú úr? Akkor tréfá- sabb l^tt volna a mondat. De így a királyi hazugságok egy olyan penetráns esetével állunk szemben, hogy csodálkozunk, hogy az amerikai kollégánk ájultan nem zuhant a trón zsámolya elé. A tetőtől talpig katona, aki hivatásánál fogva sem hazudhatik, nem azt mondta, hogy Budapesten hatezer ember van börtönben, ami még szintén hazugság lett volna, de civil, azaz polgári hazugság. Nem azt mondta, hogy a börtönben hatszáz ember van, ami már főrangú hazugság volna. 0 már, ha hazudik, felségesen hazudik, s a börtön- lakók számát egyszerűen hatvanra teszi. Kormányzóm! Én nem vagyok finnyás ember. De egy olyan gyilkosnak, aki már a vallatása előtt is így hazudik, egy olyan gyilkosnak az országában nem élek. Hiába méltóztatik csalogatni az interjú utolsó mondatával, amely szerint: „Már különböző államformák alatt éltünk, de tapasztalataink szerint, a nép a királyságot kívánja vissza Igaz, mi éltünk különböző államformák alatt, de ha Horthy Mihály az ő államformája alatti életről beszél, akkor egészen biztos a halált érti alatta. És pedig nem a jobboldalit, hanem a bálit, sőt, a Bálit, a kötéláltalit. Mert valahányszor Miklós megszólal, mindig Mihály beszél. Báli Mihály, állami ítéletvégrehajtó, azaz: a hóhér. Első Miklós, aki egyszersmind az utolsó Mihály a magyar trónon, az első fővezér, de az utolsó főpecér, akinek módjában van a csillogó hüvelyből kirántani a villogó kötelet, és a koronázási dombon megsuhogtatni a világ négy tája felé. Nem, Mihály Svájcba:t csak két fillért adnak a te magyar koronádért, de én egy lyukas gombot sem adok érte. Nem, Mihály, nincs az a hosszú kötél, aminek vége ne lenne, s nem minden hóhérnak adatik, hogy visszavonulhasson öreg napjaira a faddi remeteségbe. Nem irigylem a te öregségedet, ó én daliás vízi-vezérem!
