Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-31 / 305. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁL IRODALMI KÜRÉNEí HIBÁSÁBAN ' Nincs egyetlen magyar literátor, akinek annyi szobrot emeltek rajongói, mint Petőfi Sándornak. Szicília, Amerika, Franciaország, Románia városainak tereit, utcáit díszítik a márványportrék és bronz-emlékművek: és a magyar városok tereit. Hite, ereje, eredeti tehetsége legyőzte honfitársai közönyét, és meghódította az irodalom- és szabadságszerető művelt világot. A tizenkilencedik századot úgy szokták jellemezni, hogy az a gűz százada volt. Aki a század irodalmát olvassa, kiegészítheti ezt a megállapítást azzal: ebben a korban vallás volt a szabadság. A szabadság gondolatának honfoglalása zajlott le abban a században, s akinek nevét megőrizte az emlékezet, az valamiképp segítette ezt a honfoglalást. A magyar irodalomban ez a honfoglalás összefonódott Petőfi Sándor nevével. Fiatal volt, ahogy kortársai mondják: szertelen is, indulatos, mindent egyszerre akaró és türelmetlen. — Irodalmi, társadalmi forradalmat akart, az ország, az ember felszabadulását. És — bár egyáltalán nem rajongott a konvenciókért — a magyar irodalom legjobb hagyományai szellemében mindent vállalt ezekért a célokért. Az akadékoskodók fintorait, az „üvegházi” irodalmárok gőgös elutasítását, a forradalmi napokban tétlenkedők, tehetetlenkedők, aggályoskodók rosszmájúságát — a csataterek poklát. És meghozta a legnagyobb áldozatot, amivel ember eszméinek adózhat — életét adta értük. A képzőművészek lobogó hajjal ábrázolják, mint aki hitét, meggyőződését, lelki alkatát Szilveszter éire, 1847-ben in. De félre, félre a tréfával, Hisz beteg mellett állunk; Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága, kedves jóbarátunk... Fonjunk áldásból liliomfűzért Megkoszorúzni haldokló fejét. ö adta össze kezeinket, Válhatatlanul, örökre; Ő szállítá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre... Fonjunk áldásból liliomfűzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az a kevés bú, mit koronként Szívünkre rácseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette... Fonjunk áldásból liliomfűzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borul e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta... Fonjunk áldásból liliomfűzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Beszél a fákkal a bús őszi szél... Beszél a fákkal a bús, őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket. Dél s es* között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen ... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal, s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog. S mind, aki híve, a harctérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jókedvvel vészén... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Hány drága élet hullt már érted el, Óh, szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utolsóiban, S halottaidért bosszút is fogsz állni, S a bosszúállás rettentő leszen! Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!... Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. mindenki számára világosan láthatóan a külsejével is jelképezte, elárulta. Fanatikus te-' kintet. prófétai szemek néznek ránk a portrékról. Következetesség, fanatizmus, aszkézis — attilás Robespierre. A versek másról beszélnek. A versekből más Petőfi „néz” az olvasóra. — szertelenségben is gyengéd, a harciasságában is humanista költő, aki megtalálta egyéni életében is a harmóniát, a boldogságot. Akiben a politikai magatartás, a szabadság szenvedélyes szeretete nem nyomja el a törekvést, a vágyakozást a személyes boldogság után — kinek lelkét nem foglalta el öncélúan a „kor lelke, szabadság”, nem sajátította ki kizárólagosan. Megteremtette magában a szabadságért vívott harc és az emberek, az élet szeretetének harmóniáját. Huszonhat éves volt, amikor meghalt. Negyven, hatvan, nyolcvan éves korukban elhunyt írók életművéről mutatja ki az irodalomtörténet, hogy „töredékes”. És ő huszonhat év után teljes, differenciált sokrétű, sokműfajú életművet hagyott hátra, amely halála után is nagyszerű szerepre „vállalkozhatott": az európai olvasók előtt megnyitotta a magyar irodalomra nyíló ablakot. — Es a magyar szellemi, . kulturális életre kitekintést nyújtó horizontot. — Amikor még nem voltak magyar—olasz, magyar—francia, magyar—an- goi baráti szervezetek: az európai fővárosokban, kulturális központokban alakult Petőfi- társaságok népszerűsítették, ismertették — ha mégoly szűk körben is — a magyar kultúrát. Egri hangok Földön Ihó, felhő az égen — Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni, Télen ez már így megyen. Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék az Ablakon. Itt benn ülök a melegben, Környékez sok jóbarát, Töltögetve poharamba Egri bércek jó borát. Jóbarátok, jó borocska — V Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás. Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! Idelátszik a hegy is, hol Dobó a hír könyvibe Nagy neve örök betűit Török vérrel írta be. Hej, az volt ám még az ember, Biz az ám! Míg olyan lesz, sok víz elfoly A Dunán. Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszú gyáva tespedésben Pang, sínlődik e haza. Megjövend-e még az elszállt Kikelet? Lesz virány e régtől puszta Hon felett? ... Ej, de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Ügyis ritkán vigadok; E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak úgysincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere? El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Üj pohárral öntse le, Üj pohár bort hát, barátim, Üj pohárt! S ismét újat, az előbbi Ha lejárt. így!... de ím, mit veszek észre? Egy század minden pohár; A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövőben jár. A jövőben vígan élek, Boldogan! Mert nem árva már az egykor Árva hon. 1 JEVGENYIJ JEVTUSENKO: [ Divatos volt az ágy a maga korába | s nehézkes formáit mindenki csodálta — [mintha egy ó-kori, nagy kapu lett volna i sok fémje, rézgömbje, rugalmas rugója... Esküvőre vették még valaha régen, | s nem olcsón, bizonnyal szép nagy summa pénzen. i Gazdája az évek során megszerette. Boldog órákat élt s gyereket szült benne. Ám felnőtt a lánya, került asszony-sorba, s a családi ágyat egyre ócsárolta. Ugyanúgy a férje, mert a fiatalság új holmiban leli a maga divatját — és a lengyel lapból kivágott kép mellett az öreg ágy, persze, igen ócskán festett. Hányszor elvette a fiatalok kedvét! Az ágy négy sarkán a súlyos réz-fejecskék ; a jelenkor könnyű tárgyai közt némák s mégis látók voltak, mint titkos planéták... 1 Ó, tömör rézgömbök, gonoszak, kevélyek! A két fiatal hát gondolt egy merészet. [ Egyszer a vénasszonyt küldték az utcára, [ szétszedték az ágyat és dobták lomtárba. Megiött a vénasszony, szatyrát leejtette. Döbbent két szeméből könnycsepp nem hullt egy se, 1 csupán a fájdalom ütött benne tanyát, i valami végtelen, szótlan szomorúság. Kegyetlen ifjúság, lám, mai divatért Holott meglehet, az utókor azt is Mesélték, sose sajnálod a régvolt ifjúságot, hogy ami most új holmi, ki fogja gúnyolni. hogy éjjel, — nyugtalan járkálva virraszt a vénasszony a modern szobába rézgömbjét elrejti s előveszi újból — az egyetlent — ami megmaradt a múltból. Ford.: Szüts László. DARÁZS ENDRE: SZILVESZTER Én ilyenkor nagyapámat Látom mindig magam előtt, S nem a kehes öregséget, De a szépszál, magas erőt. A két év találkozásán Kispohár borát kiitta, Bajszát kétfelé törülte És sohase nézett vissza. Nem mondta, hogy egy év megint Oda, de még nyolcvan táján Sem volt más, mint a pusztákon Volt valaha a fabálvány. Viharok csavarintották, Végleg lökték volna földre, Verekedett rossz évekkel S mindig kikerült belőle. Nyolcvan táján is úgy várta A besündörgő újévet, Mint aki az idők apja, Mint ki sohasem ér véget. Száz észtéi ideje történt ! Irta: GOMBOS LÁSZLÓ — A déliekkel cimborái! — Kicsoda? Ki cimborái a déliekkel? — Rámondhatják bárkire. — Bárkire nem! — Magára, McClellan?! — az elnök a szemébe nézett. — De Mr. Lincoln! — nyögte a parancsnok. Két felhevült arcú' férfi állott egymással szemben: az elnök és katonai parancsnoka. — Ha valaki megvádolna nyilvánosan? — faggatta tovább az elnök. — Azt a valakit lelőném, mint egy kutyát! — kiáltott McClellan magából kikelve. Az elnök keserű mosolyt nyomott el: — Lelőjem a Chicago Tribune főszerkesztőjét? Mint egy kutyát? Kivette zsebéből az újságot és átadta a főparancsnoknak: — Olvassa, ott, mindjárt az első oldalon, felül! McClellan félhangon olvasott: „Lincoln habozik. Vajon miért!?” — Vajon miért?... — Lincoln ismételte. — Árulónak mondanak nyilvánosan. Hát idefigyeljen, McClellan, tudja miért vagyok én áruló? — ön, Mr. Lincoln? — képed el látszólag McClellan. — Mert ön elárult engem. — Én önt? — hápogott nagyokat McClellan. — Ön engem. — Hirtelen megragadta a vállát: — Miért nem mozdult a Potamac Divízió, miért?! McClellan csak ennyit tudott kinyögni: . — Ez idő szerint kockázat... — Kockázat? — csapott le rá Lincoln. — Aki nem meri vállalni, nem is győzhet. Nem akar győzni?! Hallgat? — Létszámunk nem elégsé- es. — Megtoldják. — Kikkel? Mindenki fegyverben áll, akinek a háború l szívügye. Lincoln mélyen elgondolko- [dott. — Nem, nem mindenki. Kuli Ionosképpen azok nem, akiknek szívügyük a győzelem, akik saját szabadságukért küzdenének. Magukért, családjukért. — Kikre gondol? — robbant ki a kérdés McClellanból. — Csak nem a niggerekre? — Ugye, maga is azt gondolja, ők küzdenének igazán a győzelemért? — Nem mondottam — dör- mögte maga elé McClellan. Lincoln papírlapot vett elő: — Csak fogalmazvány, még nem írtam alá. De kérem, hallgassa meg. „Én, Ábrahám Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a haderő és a flotta főparancsnoka, minden erőmmel azon leszek, hogy legyőzzem a lázadókat. Éppen ezért elrendelem, hogy a sza- kadár államokban még rabszolgasorban élők legyenek szabadok...! — Ez lehetetlen! — csattant föl McClellan. Lincoln zavartalanul folytatta: — Egyben kijelentem, hogy fent nevezett személyek a mai naptól kezdve tagjai lehetnek az Egyesült Államok hadseregének és flottájának, részt vehetnek a helyőrségek, az erődök, az állások és egyéb, stratégiailag fontos pontok védelmében ...” McClellan nem tudta tovább türtőztetni magát: — Amerika történetének megcsúfolása! Megbocsásson elnök úr! — Amerika történetének egy új fejezete, ha megengedi, parancsnokom! — Ezt nem szabad aláírnia! — szinte kiáltotta McClellan. — Ki tilthatja meg nekem? — az elnök szavából eltökéltség és végső elszántság csendült ki. McClellan megkockáztatta: — „Fekete elnöknek” nevezik, tudja? — Hallottam , — gondolkodott el Lincoln. — A rabszolgaság a természet törvénye — folytatta a parancsnok. — Miért avatkozik bele? Az igazság... (Részlet egy készülő regényből) — Ha a rabszolgaság igazság, nincs igazságtalanság a földön! — vágott közbe Lincoln. — Akkor... akkor — hüle- dezett McClellan — válasszon köztem és a feketéi között...! — ön jobban gyűlöli a négereket, mintsem híve az uniónak? — szegezte mellének a kérdést az elnök. — Válasszon, Mr. Lincoln, a négerek és köztem — ismételte McClellan. — Én ... — Én ... Amerikát választottam. Az Uniót, az Egyesült Államokat, Washington örökét. Lassanként elviselhetetlen lett a hőség a teremben. Lincoln, aki eddig is nagyon magasnak tűnt McClellan szemében, most valósággal óriásként tekintett le rá. Félek tőle — gondolta. — De hiszen Lincolntól mindenki fél, pedig nem bánt senkit. „A becsületes Ábrahám” — hányszor hallotta ezt Lincolnról. Félnek tőle, mert előtte mindenkinek rossz a lelkiismerete. A parancsnok önkéntelenül hátrahúzta vállait,- hogy mellkasa kidomborodjék, de így is törpe volt. E pillanatban legalábbis így érezte. A törpe megkísérelte: — Ne írja alá! Nem engedem! — Ki nem engedi? Ki merészel ilyet? — Az óriás hangja metsző volt. — Kérem, könyörgöm... — fuvolázott a törpe. — A toliamat! Azonnal adja ide a toliamat, onnan a könyvtárszekrényről! A törpe agyában felvillant, „nem engedelmeskedem”, de lábai vitték és rohanvást hozta a tollat. Lincoln nyugodtan elé terítette az okmányt, és írni kezdett, miközben maga elé mormolta: „... és ez a felszabadítás! proklamáció lépjen érvénybe az úr 1863. esztendejének ja- nuáriusa első napján. Lincoln Abrahám”. Mire felnézett, a törpe má« nem volt a teremben. Á SZABADSÁG. _P ROJFÉTA3 A_ Száznegyven éve született Petőfi Sándor
