Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-05 / 182. szám
A NÉPŰTSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÉBAN KATONA JUDIT: MOLNÁR JENŐ: Szerenád Bolyongás Nyári estén üldögélni kint vén fák alatt, oly jól esik megint. Figyelni, hogy csöndesül az este sötétbe hulló csillagmécsesekre, hogy fény szunnyad az éjszaka ölén hajnalszag a rétek tenyerén, hogy házak úsznak az éj tengerébe s a küszöbükön szendereg a béke. FARKAS ANDRÄS versei: A cigaretta Kék vonalakban, Kék fonalakban Száll fel a füstje, Messze-de-messze, Mintha keresne, Hogy nyakonüsse Álmodozásom Álmot odázón. Cseppnyi parázsa Dőre-parázna. Nagy hamusapka Lóg a fejében, Bújva, szerényen Egyre becsapja Azt, aki füstöl, S boldog a füsttől. Füst fonalakkal, Füst vonalakkal Fonja a lelkem, Réved ez ésig Hív, sose késik, Hogy beleheljem, Hogy kileheljem Perceim ellen. így mutogatja Száz cigaretta F’üst-hamu lelkét, Célja, ha nincsen, Rázza bilincsem: Ügy, ugye kell még? Kell tovaszállón Füst, hamu, álom? Kell a szememnek, Mert ha pihenhet Füstkarikákon, Nyugszik a vágy is, Vagy ha továbbvisz Messzirelátón, Majd hazatérek:-Var az ígéret. Egri tájkép Szelek szaladnak, hogy vigyék Amit a hajnal könnyezett. . A harmat vidám gyászeset, S miatta kuncog a vidék. A nők szoknyáját és szívét Szelek fújják mteg: jó eset! A lobbanás így kedvesebb, S lángját sokáig látni még. A tájban hullámzó hegyek, Mint öt ujjal nyúló tenyér Ragaszkodóin arcunkig ér, Hívnak, hogy most velük legyek. Ez itt az élet, ez a táj, Ahonnan indulsz, s ahova Nap hív, körforgás, éjszaka, S üzen is, hogy hazatalálj. HARGITAI ISTVÁN: Ez Itt Budapest Ez itt Budapest: ismerem. Itt voltam még ifjú legény. Körútakon és tereken Jártam a magány éjjelén. A Társtalanság Eposzát Itt kezdtem Írni, — s vége lett Mert bömbölésbe fűlt, s kuszáit Géppuskaszó szájára vett... Olümposz lövészárkait, S a felfordult halak hasát, Lánggyertyák villanásait kell énekelnem most tehát. — S a Szépet, mit kormos korom Szemembe vágott: itthagyom. Noha világítótorony Áll ott, hol nemrég nőtt a gyom... A Társtalanság Eposzát Megénekelni nincs időm És nyilván hazudnék, ha rád Úgy emlékeznék: temetőm — A régi Pest: az ifjúság Tagadása oly ostoba És áruló, mint ki húsát Dobja mészárosnak oda... Ez itt Budapest: ismerem. Itt voltam még ifjú legény. Körutakon és tereken Jártam magányom éjjelén. S most, hogy kiskocsma asztala Villog az arany móri bor, Az arcom felolvadna tán — De számnak szegletén szigor.;. Megyek a széllel, nem köt semmi sem: nincsen tarisznyám, füttyömet viszem, le is út, fel is, pillangó vezet, jó a bolyongás: hűti szívemet. Csónak a vízen, az úton szekér: mindkettő siet, elhagy, mint elér. Engem nem kerget csupán az idő, a bolygó lélek nem függ senkitől. •»❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖❖•I. Jó az út, szép is: pihenni lehet. Vízparton ülök hullámok felett Öreg este van, jó a melege, mesél a hab: mi történt ma vele. Bölcs mese, jó íz, szótlan hallgatom, eltűnődöm egy távoli dalon. Indulni is kell, barna éjszaka karjában megyek csendesen haza. Találkozás ❖ Te már nem ismerted Bossá- *nyit, ugye? .;. Persze, decemberben hegyeztek el, ő meg januárban ke- !;!rült a vállalathoz. Magas, sző- ❖ke, mackómozgású férfi; az a £fajta, akit észre se veszel, vagy ❖megbolondulsz érte. Ha kopaszodik, rendszerint észre sevé- ❖szed; ha megőrizte a haját, £ könnyen megbolondulsz érte. .-.Nem tudom, észrevetted-e már, *:*ezek a szőkék negyvenévesen .••is olyanok, mint a kisfiúk. A •••szemük kéksége... S a mosolylyuk! Még abban is van vaila- ❖rni az örök kisfiúból. !•! Nekem nem sok kellett, hidd ❖el. Palit én nagyon megszenvedtem; fél esztendő sem volt ❖elég, hogy kiheverjem. Az em- *:*ber végeredményben az életét ❖teszi fel arra a férfira, akivel •^összeköti a sorsát; s nincs olyan ❖sok élete... Az a gazember *:‘hat évet rabolt el az életemből. ••.Tavaly váltunk el. Huszonhárom voltam, amikor elvett, I-.most harminc vagyok. Igazán ❖csak hat év múlt el a válá- lysunkig? Dehogy, fiam. A fia- ❖talságom is! Ö most harminc- £két éves. Fiatal ember.- En ❖meg? Nem, hagyd, ne is beszéljünk róla! Így fest az a hí- *res egyenlőség a két nem kö- *:*zött... ••• Szóval, esztendeje, hogy elévültünk. És akkor jött ez a ❖ Bossányi. Nem mindjárt; félév 3'múlva. Addig, hidd el nekem, ❖rá se tudtam nézni a férfiakra. *De ez az ember — nevessi ki, ❖úgy beszélek, mint valami bak- *:*fis! — ez más volt, mint a töb- *bi. Ez nem azzal kezdte, hogy •••mikor megyünk egyszer vacsorázni, vagy, hogy utazzunk ❖együtt kiszállásra... Ez csak lysóhajtozott és mély, tűnődő ❖ pillantásokat vetett rám; de ,yhosszú hetek teltek el, s egy ❖ árva szót sem szólt. !y Azt sem tudtam, nős-e? Gyű- ❖rűt viselt ugyan*; de azt mos- lytanában az elvált emberek is ❖hordják, hajadon riasztónak. 'j'Egyszer bent maradtam estig, •••mert sok volt a restanciám. Eiffelé, a portán már, belébotol- •ytam Bossányiba. A vezértől ❖jött; értekeztek. !•! Fáradtnak látszott, szeme ár- ❖kos volt, arca szürke; szinte ^megijedtem tőle. ❖ — Egy kávét — azt mondja %—, igyunk meg egy kávét, Lili, ❖mert összeesem. — Jó — mondom —. igyunk. ❖— Én is fáradt voltam, gondolhatod. Fél nyolc felé járt. ❖Elég az reggel óta! Hát így kezdődött, stzivem. ❖Ilyen ostobán, ilyen hétköznapiam. Egy fekete, az Aeróban. ❖Illetve ott még nem; de nyolcakor zárnak, és kidobtak ben- •ynünket. ❖ — Sétáljunk még egy kicsit !•!— könyörgött. — Millió han- ❖gya mászkál a fejemben, nem !;! tudok így hazamenni! ❖ Istenem, gondoltam, mit veszítek? Rám is csak az üres ❖lakás vár, meg a hideg £ ágyam.. _ Átvágtunk a Belvároson, s ki, végig, az egyes £ busz mellett, a Hősök teréig. •••A Köröndnél már az egész éledtét ismertem. Nős volt, igen, ykét gyermek apja. De már a ••Jókai térnél tudtam, hogy bol- ydogtalan. ❖ Te, ha egy férfi boldogtalan! '•‘Szárnyakat kap tőle, s valósággal úgy -tud panaszkodni, akár egy költő ... Még nem voltunk az út végén, de én már tudtam, hogy meg fogom vigasztalni. Megérdemli. Ha most így visszagondolok rá, azt kell, hogy mondjam: nagyon szép volt ez a hat hónap. Majd minden szabad időnket együtt töltöttük. A hét minden napja az enyém volt, hétfőtől péntekig. Szombaton és vasárnap sosem láttam. Péntek este zavartan elköszönt, a hétfői viszontlátásig. Tudod, hogy van az ember ilyenkor: a férfi otthoni életéről nem beszél. Feszélyező is, tapintatlan is... Első kitárulkozása óita én se hoztam szóba; s észrevettem, hogy ő is kínos gonddal kerüli ezt a témát. De nem is bántam; maradt éppen elég, amiről beszélhettünk. Én még így nem voltam soha, senkivel! Valósággal lenyűgözött. Mindenhez értett, minden érdekelte. S mindenről valami nagyon egyéni, roppant eredeti véleménye volt; élvezettel hallgattam. S az energiája, te, a fiatalsága! Engem valósággal felrázott abból a tompultságból, amelyben a Pali utáni hónapokban éltem. Ügy éreztem éveket fiatalodom mellette. Mint egy kamasz, néha valósággal olyan volt. Csupa lendület, friss kedv, csillapíthatatlan életerő. Azt a szót, hogy fáradtság, akkor hallottam tőle utoljára, ott a porta előtt, a legelső napon. No, de nem szaporítom. Szóval, szaladtak a hónapok, s én meglepetten láttam, hogy e mellett az emiber mellett, egyszerűen nem múlik az idő. Valami csendes, nem túl heves, de kitartó boldogságérzetitel teltek meg napjaim; egy kissé úgy éreztem magam, mint aki révbe ért. Érted, ugye? Az ember nem tizennyolc, talán nem tud már úgy lángolni. De huszonnyolc is elmúlt — és izzani csak most tud igazán... Ha hiszed, ha nem: kezdtem hálát érezni Pali iránt. Ha nem történik, ami történit, s utunk nem válik el, talán soha nem ismertem volna meg ezt a furcsa, szabálytalan boldogságot. Csak a vasárnapok, a vasárnapok ... Őszintén szólva, a szombatoknak még örültem is. Szombaton minden hely zsúfolt, az ember nem szívesen megy el hazulról. Meg aztán: mosás, vasalás, alaposabb takarítás: az ilyesmire is kell idő; s a hosszú szombat délután nagyon alkalmas erre. Hanem a vasárnap ... Az ember ül a frissen takarított lakásban, kinyitja a rádiót, olvassa az újságot, előveszi a tegnap esti könyvet — és nem, és nem megy az idő! Pedig a délelőtt még csak elmúlik valahogy, az ebéddel is elmegy egy óra — de kettőkor végképp megáll az idő! Már kettőkor, képzeld — és egysze^ rűen sohasem lesz este tíz! Ez a pokoli nyolc óra vasárnap kettőtől tízig — ez a legnehezebb műszak a világon! Soha olyan fáradt nem voltam, mint ilyenkor, vasárnap este. És nem szabad arra gondolni: mi lehet most vele? Hol van, mit csinál? — mert olyankor a két öklöddel szeretnéd verni a homlokod ,.. Minél inkább tiéd az a férfi, !£ annál inkább érzed, mennyire.*, nem a tiéd . .. * De aztán, szerencsére, jön a.*, hétfő, megint látod: s a vasár-* nap délután szinte lidércmek!;! rémlik. Egészen a következő* vasárnapig... * Nem untatlak? Már nem tart* sokáig. De ha unod, csak szólj:':* abbahagyom. Persze, azért m—> kább elmondanám; egy kicsit*:* megkönnyülök tőle. Mondha—;• tóm? Szóval, egyik ilyen nyo-* maSztó, szürke, reménytelen.;, vasárnap délután, úgy öt óra*«* tájt, azt éreztem: nem bírom... tovább. Ha nem megyek em-| berek közé, megfulladok. Még!;! az is megfordult a fejemben,.:* hogy telefonozok Tibornak.;:; Bossányinak, igen. Bár úgy be-;, széltük meg a legelején, hogy*:* otthon soha nem hívom, most.;, mégis elővettem a telefonköny-* vet, fellapoztam. De aztán meig-.;. gondoltam magam és gyorsan* felöltöztem. Inkább sétálok*;! egyet. * V A Múzeum körútra kanya-* rodtam ki, hogy egy kis lombot*:* lássak, hiszen olyan lassan jött.;, idén a tavasz. Egy család bal-";* lagott előttem, apa, anya, s két!;! nagy gyerek. Egy tizenöt év kö-* rüli fiú, s egy tizenhárom éves!;! leány. Lassan sétáltak a lány-* ha tavaszi délutánban; talán*:! ők is a Múzeumkert felé igye-* keztiek. Meg akartam előzni!:! őket, de hirtelen megtorpan-* tam. A férfi valahogy ismerős-*:’ nek rémlett. .;. Ö volt, igen. Bossányi. Volta-*:* képpen nem is értem, hogyan!;! ismertem rá: egészen idegen* volt. Egy másiik ember. A ru-.:! hája, igen.s a haja: az tetszett* ismerősnek. Te, de még a moz-!J gása is más volt, hidd el! Las-* súbb, fáradtabb, S a hangja, a£ nevetése! Mögéjük settenked-.;. tem, egy-két beszédfoszilányt is*:* elkaptam. A hangja mélyebben!;! zengett; volt benne valami* apás, no, nem találok jobb szót!;! rá. A nevetése is szelíd, joviá-* lis; ha velem volt, idegesebben!;! zizzent mindig.’ ❖ Egyik oldalon ment ő, köz-X tűk a két gyermek, a másik* oldalon az asszony. Ő inkább £ a gyerekekkel tréfálkozott, az.;, asszony meg csak éppen men-*;* degélt ott mellettük. Néha a!;! kirakatokat nézte. Egyik divat-* üzletnél meg is állít; akkor elé-!;! bük kerültem. No. Hát a kis-* lánya szakasztott ő; a fiú in-!;! kább az anyja. De jóképű kö-* lyök, bár már kamaszodik.*:! Igen. A szívem hevesebben* vert, a torkom is elszorult. S* megálltam én is a kirakat előtt..;! Aztán találkozott a tekinte-* tünk. Első pillanatban meg!;! sem ismert, láttam rajta: időbe* telt, míg ebből a vasárnapi vi-!j! lágból átlendült abba a másik-* ba, ahol nekem szorított helyet.!:! Akkor zavarba jött, sután* biccentett, s fordult is nyom-!;! ban el; a leánya kérdezett va-*j* lamjt, arra felelt. És lassan rá-X tette kezét a fiú vállára. Te,* ettől a mozdulattól szinte sírni!:; jött volna kedvem, annyira* öreguras volt. , * Aztán hát tovább indultam.... Hazamentem, bevettem egy* Doylotynt, de még így is haj-!*! nalig sírtam. Azóta már több-* szőr keresett telefonon, de én!;! soha nem érek rá. ❖ Bárány Tamás X FORGÁCS KÁROLY versei: A parkban egy pádról széttekintve A déli fény harangkötelet lódít, a csillag-poros lég tavában kék kavicsként csobban a hullámzó harangszó, gyűrűzni kezd felettem a világ s a hullámok érintésére mind megremegnek a kastély-kerti fák. A nyárfa lombja pergament, zizeg, a fregoli-levél • félfordulattal hol ezüstöt, hol zöld színt ejt szemembe; az utak szélét pázsit festi meg. A vadgesztenyefák öntelt erősek, magánosán, hideg világban állnak, ágaikat a hízott levelek takarója fedi; fehér csillárok égnek az ujjak hegyén és nem lesz itt sötét akkor sem, ha az este küszöbén f; átbukik a nap, s a horizont mögé hull. ;• A verebek szürkesége elolvad ;! a verőfényben, ;. de integető ágon, í* zsongó huzalon zománc-testű fecskék hintáznak csivitelve, és ha fellobban alattuk a kötelesség: átvillannak a tér fölött az égen merev szárnnyal mint szuperszonikus gépek, s leszállnak a hűs ereszek alján, s mit rontott fészkükben az idő: helyrehozzák, hogy jó otthon legyen. Szilvába barackot oltott Ha megrezzent a gong a füzes parton s harangszókor a nap kétvállra gyűrte a hideget: a vézna ágak terhes csúcsán megpattantak a borzos bőrök, s fehér csokrok robbantak karjaimra. Testvéreim, kik nyárra már teremtek violaszín gyümölcsöt ágaikra, tudták, hogy mi a létezésük titka, ha kitárták maguk a gyermekeknek, S engedték tépni földrehajló karjuk. De én csak kivirultam hófehéren néhány tavaszra. S egyszer vihar támadt. A fergeteg után, hogy észretértem: már új kertészek ápolták a fákat. Az érdes tavaszi szél épp hogy megfésüU: ágaimat, s a többi ifjak ágát kemény vas-ollók sorra visszavágták, bőrünkbe sebet metszett éles késük/ zsenge, de élő hajtásokat oltott belém a kertész. Fényes viasz-foltok óvták az oltást: sebem s az új ágat. S mint forrásban, varázs-bot érintésre, gyökereimben pezsgő mozgás támadt; áradt az erő fel, fel, fel a törzsbe s az ágba, hol vágott a kertész kése. hol régit s újat csatorna köt össze. S hol virág-hó hullt eddig a tavaszban: az új ágak versenyezve rügyeztek, de ágaimat már be nem havaztam! Mikor a lég a napsütésben reszket: fullánkjait telt rügyeimbe fúrta a nap, s a kulcsok mind, mind felnyitották a hártya-zárakat, s pattantak sorba a bimbók, s égtek apró piros rózsák testemen. Fehér virágok vére piros szirmokat dobott az ág hegyére. Színem, s a többiek színe sugárzott: a szilvafák habja is vér-színt játszott. S mikor a mag a szirmokat lefújta, és nőtt az új gyümölcs: törzsem nem érzeti csodát; nem nézett értetlen az újra, tudtam: jó munkát végeztek a kések! Szilvába oltott a kertész barackot, s bár törzsemen a héj szilvafa héja, mikor a nyárral harcoljuk a harcot a húsért, ízért, színért: öröm, s kéj a szívem sátbáí akkor feszíti büszkén, ha gyümölcseim nem karcsúra, s lilára borulnak, de hamvas, derűs, sárga barackok ülnek ágaim csücskén. ÉBLI KATALIN: Fekete villámok a madarak Lépj rá a hegyek arany ösvényére, S ne méregesd a szivárványt), hogy a szívedig ér-e. A tavakból ég párolog a völgy fölé; csaholó komondorok őrzik a réten a békésen legelésző nyarat. A magasban fekete villámok a madarak. Vezényszavamra a búzatáblák hasrafakszenek, — földre húzzák' őket a súlyos, aranyló búzaszemek. A ragyogás még rengeteg kincset tartogat, de én elrakom télire a tág horizontú, fénylő napokat.
