Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-15 / 88. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÄ2 IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÉBAN

JENŐKE erélyesen beletaposott a pedálba. A kocsi csikorogva állt meg. A jajgató gumiabroncsok megradírozták az útburkolatot. A kocsi hűtője előtt egy tarka szoknya harangja alól karcsú lábak villanlak elő a gyors mozdulat nyomón, ahogy önkéntelenül félre akartak ugrani. Az emberek sápadt arccal nézték a jelenetet, voltak, akik hangos megjegyzésekkel fordultak soha nem látott társuk felé. Egyesek a vezető józanságát vonták kétségbe, míg mások a rendőrséget okolták, hogy nem ellenőrzi elég következetesen a sofőröket.

Mindenki elámult azonban, amikor azt látták, hogy a majdnem szerencsétlenséggel végződő fékstopp után, az előbb még ijedt és csinos lányarc felragyog és széles mozdulatokkal integet a kormány mellett ülő fiatal férfi felé. Ä következő pillanatban a lány beült a kocsiba, a vezető mellé, a kocsi apró füstrongyokat és szúrós benzinszagot hagyva maga után, elviharzott.

A villamos megállónál ösz- szetorlódott emberek egy része nagyot nevetett a váratlan fordulaton, mások pedig a fejüket csóválták ismételten. Különösen az idősebb hölgyek. Nyilván elmarasztaló ítélet kelt bennük lelkűk mélyén: a mai fiatalság felelőtlen könnyelműségéről. Beesett ajkukat még keskenyebb vonallá préselték össze, csupa ránc, enyhén ringó fejüket még büszkébben tartották a magasba, mintha ezzel is ki akarták volna fejezni, hogy nekik semmi közük nincs az ilyen léha fiatalokhoz, az egész világ vessen magára, ha senki sem hallgat rájuk.

A kocsi közben eltűnt a forgatagban. Szerencsére, rendőr nem volt a közelben, Jenőke felszabadultan, de felsőbbsé- ges némaságba burkolózva vitte bele a kocsit a fordulókba. elegáns íveket hasított, de a fékezésről mintha megfeledkezett volna. A lendület hol az ajtó irányába tolta el Csöpit, hol Jenőke felé sodorta: mikor merre kanyarodtak. Ijedten kapott a fiú karjához, de Jenőke moccanatlan arccal, csak úgy mellékesen megjegyezte:

— így nem tudok vezetni.

Csöpi kénytelen volt az ülésbe és az ajtó kilincsébe kapaszkodni. Táskáját görcsösen szorította a két térde között, minek következtében a szoknyája feljebb csúszott, amit ugyan Jenőke sanda oldalt- pillantással nyugtázott, de Csépinek nem volt ideje észrevenni .

VÉGRE az autó a Duna- partra kanyarodott. Az egyenes útszakasz megnyugtatta ugyan Csöpit, de a kilométer- óra mutatója kicsit aggodalomba ejtette. Halk megjegyzését Jenőke ismét fagyos nyugalommal utasította vissza.

— Ha félsz, leteszlek.

Erre már nem tudott mit felelni.

Jenőke félelmetes volt így a kormány mellett. Mintha kicserélték volna. Óvatosan megnézte magának, de semmi különös elváltozást nem talált rajta. Vonásai most is szélesen, szabályosan terültek el kerekded arcán. Erőteljes ajkai sarkuk felé lebillentek, sűrű szemöldöke alól barna szemei nyugodtan fogták az út világos, a melegtől vibráló szalagját. Rövidre nyírt hullámos haja hanyagul, de rendezetten libbent a beáramló levegő sodrában.

És mégis más, mint volt.

Jenőke a csendes jóindulat, gáncs nélküli lovagja volt eddig. Elmaradhatatlan jó barát, aki mindent megértett, és soha eszébe sem jutott, hogy visszaéljen a helyzetével. Bár minden titkok tudója, de néma, mint a sir. Mindig ott volt, ahol Csöpi, de csak olyan el- maradhatatlanul, mint az árnyék, és éppen olyan magától értetődően. Senki nem csodálkozott ezen soha, de senkinek eszébe sem jutott, hogy ezért összekapcsolja őket. mint a két nem képviselőit szokás egyébként. Jenőke elkísérte

G. MOLNÁR FERENC:

Csöpi, az autó és Jenőke

Csöpit a randevúkra, ha kellett, megvárta, apró kölcsönöket is adott: autóbuszra, szörpre, csokira, vagy esetleg mozira. Csöpi ezeket a tartozásokat következetesen visszaadta, mert Jenőkétől semmit el nem fogadott. Jenőke más. Jenőke nem olyan, mint a többiek. Jenőke — Jenőke.

Neki mindig elmesélte, hogy ki a legújabb partnere, merre jártak, hol csókolóztak. Milyen kocsival volt az első számú közellenség, ahogy Csöpi lovagjait nevezte. Hol, mennyit ittak, mennyire érezte a szesz hatását, és ennek következtében az első számú közellenség követelőzőén, vagy olykor szemtelenül viselkedett, avagy középkori lovagot meghazudtoló udvariassággal álcázta só- várgó vágyait. Csöpi hírközlése itt legtöbbször megszakadt, a végkifejletet csak olyan esetben ismertette, ha az az első számú közellenség kudarcával végződött. Ilyen esetben Csöpi röpke sóhaj kíséretében elíté- lőleg nyilatkozott a férfi nemről, különösen kiemelve céljaik unalmas azonosságát.

Jenőke azonban megfigyelte, hogy a pórul járt lovagok általában a gyalogosan járók népes táborába tartoztak. Az autós ritterekről és condottie- rekről csak annyi derült la, hogy remekül vezetnek, gyönyörű vidékeket fedeznek fel, nagyszerű mulatókat varázsolnak elő, csupa kiváló tulajdonságokkal vannak megáldva.

FOGLALKOZÁSUKRA nézve eléggé megoszlottak. Orvos, mérnök, színész, szobrász és egy esetben maszek kereskedő is volt köztük. Életkoruk meglehetősen tág határok között mozgott. De abban megegyeztek, hogy kisportolt, atléta termetű, igazi férfiak voltak. Hogy mit értett Csöpi az igazi férfi kifejezésen, Jenőke soha nem tudta meg, mert nem akarta megkérdezni. Miután Csöpi erről elfelejtette felvilágosítani, a magyarázat örök homályba veszett. Eleven ellentmondásként a misztikus fogalommal szemben* Jenőke gondolatban magát is odaállította, mert igazi férfinak tartotta kevésbé lovag és kevésbé atléta alakját

így állt Csöpi előtt eddig Jenőké.

Most azonban úgy nézett rá, mintha eddig nem ismerte volna. Csodálatos átalakulást vélt felfedezni eddig rejtett belsejében, és ami a legjobban megdöbbentette, az a kocsi volt.

— Kié ez a kocsi? — kérdezte végül is, nem bírván kíváncsiságával.

— Kipróbálásra van nálam. — Vetette oda a szavakat oldalvást Jenőke. A szemét le nem vette az útról. — Meg akarom venni.

Csöpi elhallgatott, mintha fejbe verték volna. Nehezen ocsúdott a csodálattal vegyes ámulatból, amit ez az odavetett kijelentés ébresztett benne.

— Honnan van pénzed?

— Megnyertem a pályázatot.

Hogy milyen jelenleg ez a Jenőke!

Csöpiben felrémlett, amit a pályázatról eddig hallott. Jenő művész. Szobrász. Egy éve készítette el a diploma munkáját. Szülei vidéken éltek, apja valamikor kereskedő volt, most áruházban működik. Hogy milyen beosztásban, az nem érdekelte Csöpit. Jenőkének mindig volt pénze, mert mindig vállalt valami mellékes munkát. Vagy halotti maszkot öntött a hullaházban, vagy fájdalmas Szűz Anyát mintázott és babérkoszorúkat vésett valamelyik kőfaragónál. Stabil gazdasági alapokon nyugodott, soha pénzzavara nem volt, de nem élt nagylábon. Tudta tartani az iramot, noha nem volt kőzus. Es eddig autója sem volt.

Csöpi elhüive, bizonyos csodálattal figyelte most Jenökel. A moccanatlan vonások azonban nem árultak el semmit

Balogh L» BESZÉLŐÉTŐ GYEREKEK (tusrajz#

Csöpi kinyitotta az ajtót, beült, de inkább belesimult az ülés lágy párnáiba, hátát Jenőké vállának vetve, míg karcsú lábszárait kilógatta a kocsiból, s gyermeki módra harangozni kezdett velük. Halkan dúdolta a dallamot, szeme nedvesen, révetegen fénylett, s belebámult látatlanul a holdtalan éjjel semmijé— Fázom — szólalt meg később, s csupasz karjait megdörzsölte.

Jenőke önkéntelenül utána nyúlt, Csöpi hálásan hajtotta hátra a fejét, szeme felparázs- lott, és rámosolygott Jenőkére.

Később már nem harangozott kint a levegőben Csöpi lába.

Ha járt volna valaki arra, elcsodálkozott volna azon, hogy a part szélén egy láthatóan üres autó áll, melyből lefojtott dzsessz szürelmik ki, de mintha kísértet autó lenne, embert nem látni sehol. Az úton elzúgó járművek lámpái elől, szerencsére, eltakarta a sűrű fűzfa cserje és a part hajlata.

Ha járt volna valaki arra, azt is megfigyelhette volna, hogy jóval később kikapcsolta a láthatatlan kéz a rádiót, ugyanakkor álmodozva szállt fel a láthatatlan ajakról * furcsa kérdés:

•— Fürdőző vagy napozó Vénuszt faragsz belőlem?

A FELELET csak kis szünet után következett. Mintha fontolná a láthatatlan másik választ.

— Azt hiszen, pihenő Vénuszt.

Hálás, görgő félkacaj röppent a szavak nyomán, míg nyomott ívben le nem hullt a part nedves fövenyére.

Már jókor reggel volt, amikor Jenőke álmos szemmel becsöngetett öreg barátja lakásába. Az ajtó nyílásában előbb egy vidám fintor röppent fel, .,r aztán kissé őszes, markáns fej nyomult előre, ami török mintás, dohányszínű házi kabátban folytatódott.

— Á... — nyújtotta a hangot a fenti kellékek tulajdonosa — már itt is vagy? Gyere beljebb. A kocsi?

— Köszönöm... Fáradt vagyok — ezt az első felszólításra válaszolta, visszautasítás és magyarázat képpen. — A kocsi az udvaron van. Köszönöm.

— Nos?

A kérdés sok mindenre vonatkozhatott. Jenőke a kocsira értette.

— Nem volt vele semmi baj. Nagyszerűen ment. — Idősebb barátja megértőén bólogatott. — Pedig féltem, nem bíztam benne.

— Hja, barátom, a kocsi szebben beszél ezer bóknál.

Jenőke kicsit elcsodálkozott - a szerinte oda nem illő válaszon, de nem volt ereje összefüggések után kutatni.

f— A további terved?

Jenőke legyintett, és ismét megvonta a vállát, mint ezelőtt is annyiszor.

— Azt hiszem, hazamegyek szüléimhez. — Majd hozzátette, valószínűleg magyarázatként. — Jobb lesz otthon. Kell egy kis pihenés.

Idősebb barátja ismét meg- : értően bólogatott, mintha már ' lett volna ő is hasonló lelkiál- ; lapotban. Ügy hitte, érti fiatal ; barátja kesernyés viselkedését.

Jenőke búcsúra nyújtotta a ; kezét.

; — Köszönöm, hogy kölcsön; adtad — nyilván a kocsira ér: tette.

; — Szívesen kisegítlek más; kor is.

; Ekkor Jenőke megrázta a ; fejét, és megindult a lépcsőn i lefelé. Akkor jutott eszébe az ; igazolvány és a slussz-kulcs. i Míg a zsebből előkereste, han- : gosan közölte meglepő gondo- i latéit.

I — Azt hiszem, agglegény I maradok én is, mint te.

IDŐSEBB barátja most úgy . kacagott, mintha valami jó ■ tréfát hallott volna. Jenőke megütközve tekintett vidám arcába.

— Majd erről még beszélgetünk, ha visszajössz.

Ebben maradtak.

Miután kikötött ennél a tervnél, Csöpi egyébre sem gondolt. Mintha álomban járna. Igyekezett minél kedvesebb lenni Jenőkéhez, hisz általa lesz majd híressé. Már előre látta, mint pukkadnak meg társai az irigységtől, amikor elmeséli nekik, hogy testét márványba vési Jenőke, aki most nyerte meg azt

a pályázatot. Milyet is?

Mindegy. Fő, hogy nagy művész, híres ember, és ő is híres ember lesz. Itt rámosolygott Jenőkére: nagy hálával és odaadással. Jenőke a váratlan fordulatot nem tudta mivel magyarázni, mert akkor a gödi kerthelyiségben ültek éppen, vacsora után voltak, már égtek a villanyok, és Jenőke éppen a sok szúnyogra panaszkodott.

Ilyen értetlen volt Jenőke.

NEM TUDTA felfogni a a perc nagyságát, hiszen Csépiben új érzések bimbóztak. Gyönyörűek, merészek. Szíve majdnem túlcsordult a nagy meghatottságtól, ahogy tudomásul vette saját érzelmeit. De Jenőke megérdemli. Nem csak azért, mert nagy művész, hanem azért is, mert igazi férfi.

Csöpi alig bírta elérzékenyü- lését elrejteni, kénytelen volt a csemődi rizlinggel helyre

billenteni megingott lelki

egyensúlyát.

— Menjünk le a Dunapartra — nézett azután alázatosan Jenőkére.

Jenőkét váratlanul érte a kérelem, de megszokta Csöpi szeszélyeit. Vállat vont és fizetett.

A széles, sötét folyó halk

csobogásától Csöpi, ha lehet, még jobban meghatódott. Mereven, sírásba hajló arccal nézte a kósza hullámokat, és úgy érezte, hogy a csodálatosan titokzatos, nagy világmindenségnek válik részesévé.

Hogy ennek a gyönyörű érzésnek a súlya alatt össze ne roppanjon, kénytelen volt Jenőkébe kapaszkodni, aki éppen azt magyarázta, hogy mennyi szemetet hord a hátán egy ilyen nemzetközi csavargó, mint a Duna. S bár soha sem kék a színe, minden ki meghatottan kék Dunának nevezi.

— Hozd le a kocsit, és kapcsold be a rádiót.

Nem is kérte, valósággal kö- nyörgött Csöpi.

Újabb vállrándítás Jenőke részéről, s a kocsi, melyet nem régen állított meg az út szélén, mihelyt kiérlek a házak közül, s közel kerültek a parthoz, felhördülő karburátorral áthuppant az út szegélyén, és óvatos tapogatódzással, engedelmesen Csöpi mellé ereszkedett. A rádió már szólt, sikerült tánczenét találnia.

aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj >

na. A válasszal azonban adós maradt.

Kávézás közben odavetette Jenőke.

— Ha ráérsz, eljöhetsz velem. Egy kicsit kiszellőztetem magam.

Csöpi csak bólintott, és kanalazta a parfét. Nem kérdezte, hová, meddig akarnak menni. Rábízta magát teljesen Jenőkére. Eddig mindig fecsegett, ha együtt voltak. Most nagyon csendes volt. Ha megszólította a fiút, már nem Jenőkézte. Komolyan, egyszerűen említette a nevét, mint ahogy azt illik. Jenődre viszont egyre beszédesebb lett. Később az autóban a tájra tett megjegyzésekkel kezdte, a modern technikával folytatta, innen pedig már csak egy lépés volt a művészet, mint az örök szép egyetlen megnyilatkozása. Kompozíciókat, vonalakat, megoldásokat emlegetett, merész és úi formákat vázolt, hanyag köny- nyedséggel. Csöpi hallgatta és lassan szédülni kezdett a töméntelen új fogalomtól. Olykor udvariasan kérdéseket tett fel, hogy kifejezze érdeklődését, bár egyáltalán nem problé- mázott azon, amit Jenőké tüzesen magyarázott. Átengedte magát annak a tudatnak, hogy autóban ül, a kocsi zökkenő nélkül suhan a szürkülő útsza- lagon, hogy szereti ezt a helyzetet, hogy a flipp már a fejének szaladt, s kábulatát csak fokozza a gép irama. Aztán örömmel ébredt annak a tuda- datára, hogy Jenőke meg akarja mintázni. Bár ezen nem volt sok csodálni való, hiszen ismerte saját magát. Tettek már mások is hasonló ajánlatot, de azokat nem lehetett komolyan venni, Jenőkét azonban igen. hiszen pályázatot nyert: semmi kétség, kiváló tehetség.

MILYEN érdekes lesz, ha valahol felállítják majd azt a szobrot, melyet róla mintázott Jenőke. Az emberek kíváncsian nézik majd a test vonalait, az arányokat, hiszen akt lesz egészen biztos, és nem tudják, hogy az a márvány test tulajdonképpen az övé. Nem érdekes? Megnézheti a saját szobrát. És büszke lehet önmagára. A vállait biztosan keskenyebbre és csapottabbra veszi majd Jenőke, mert az kicsit fiús. De a többi!... Esetleg a mellét kell még teltebbé tenni. No, nem azért, mintha nem lenne szép melle, ezt már többen is... Itt elharapta a gondolatot és gyorsan Jenőkére nézett, nem vette-e észre? De — folytatta tovább — ma szeretik a hangsúlyozottabb arányokat. Igen, ezt már megfigyelte. Egyébként minden más: maradhat. Különösen szépek, karcsúk, de teltek a combjai.

Jenőke elégedett volt magával. A terve eddig nagyszerűen sikerült. Ki tudta várni azt a pillanatot, amikor Csöpi kilép a vállalat kapuján, és éppen akkor ért az átjáróhoz, mikor Csöpi lelépett a járdáról, hogy a villamos megállóhoz menjen. Az eddigi sikerek után magabiztosan irányította a kocsit, mely most a Szigetre kanyarodott be. Megmosolyogta Csöpi fensőbbséges magatartását, amivel igyekezett csodálkozását elrejteni.

A KOCSI lágyan suhant a virágágyak sűrű illatfelhői között. Csöpi most már leengedte az ablakot és láthatóan élvezte a feléje röppenő, csodálkozó és irigy pillantásokat. Ajka szélét leejtette, rövid, egyenes orrát kicsit megemelte, mint a jó vadászkutya, ha megérzi a vadat. Most már hanyag kényelemmel dőlt hátra az ülésen, kezét az ölébe ejtette, a táskáját pedig maga mellett helyezte el. Jenőke és önmaga közé.

Micsoda válaszfal! Kuncogott magában Jenőke.

Enyhén, lágyan állította meg a kocsit a Casino előtt. Előre ment. Ezt egy filmen látta így, azóta következetesen a hátán vitte be a hölgyeket a szórakozó helyekre. Magabiztos járása, az autó, hanyag, nyári öltözéke, a fiatal, csinos nő: mind megtette a masáét. A pincérek azonnal ott sündörögtek körülöttük. Jen őke rendelt. Csöpit meg sem kérdezte. Kávéfii p- pet, ananászparfét tejszínhabbal, egy duplát magának és ásványvizet.

Csak most nézte meg Csöpit. Csöpit, a testet, melynek árnyékául szegődött annak idején. Csöpit, a csinos, fiatal lányt, akit látszólag nem vett tudomásul idáig. Tervszerűen, alaposan vizsgálta végig, mintha szobortémát keresne benne. Szeme először a fejét fogta íriszbe. Rövid, lágy hullámú haj, a fülnél levágva és a fülre fésülve. Nagy, meleg barna szemek, egyenes orr, telt, ciklámen színű ajak, gömbölyű, de erőteljes áll és hangsúlyo- zoittabb arccsontok. Nem hibátlan, de érdekes, kívánatos, szép arc. Alakját az irigy asztal félig elfedte. De a karcsú nyak, az egyenes váll fiús vonala, a körte alakú, kemény mellék, az asztal fukar szűkmarkúságát kijátszva, mutogatták magukat, hivalkodó teljességükben. Ha nem is látta, tudta a csípő és derék ókor; vázákra emlékeztető ívét, a karcsú, hosszú lábak ingerke- dő vonalát.

— Egyszer megmintázlak — összegezte a véleményét.

Csöpi némán tűrte a szemlélést, mintha aggódva várná a véleményt, majd azt meghallva, mintha megnyugodott voll «AAAAAAAAAAJ JVAAAAAAAAAAAAAAAA/%