Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

d (féke (htäAQiiffÄ**' Párizs: Bukarest — Rusze: Gagarin, vagy a Közös Piac Új dalok a Duna mentén A kapitalista sajtóblokád, amely bennünket körülvesz, s amely az olvasó népet fertőzi, rendkívül erős, s meg kell mondani, hatásos. Párizsban, de számtalan más francia városban és faluban tapasztaltuk ezt. Az ember Bu­dapesten vonatra száll, lelke tele van az élet örömével, és a várakozás izgalmával. S bár a 48 órás utazás összetör, halá­losan elfáraszt, mégis, amikor hajnalban feltűnnek Párizs külvárosi képei, talpraszök- kensz, s alig jut hely a vonat ablakánál, hogy te is kibámulj. Párizs gyönyörű! — ahány­szor írni fogok róla, ezt a köz­hely-. sőt frázisszámba menő n-ondatot mindig le fogom maid írni, mert így igaz. Rohansz a szállodába, mosa­kodás, öltözködés, s beleveted magad a párizsi életbe. Minden ragyog, minden fényes, pom­pás, klasszikus. A francia em­ber halk és kedves, finom és udvarias. Irtóznak a hangos- kodóktól, de szívesen vitatkoz­nak. A legnagyobb csalódást azonban mégis a gondolkodás- módjuk okozta. Minden tör­ténelmi befolyástól függetlenül — vagy éppen függően? — azt hittem, a francia ember fölötte áll » többi nációnak, leg­alábbis, ami az előítéleteket il­leti. Nos, nem így van, s ebbe játszik nagy szerepet a kapi­talista sajtó. Kollégáimmal számtalan fia­talembert kérdeztünk meg, kit tartanak a történelem legna­gyobb alakjának, s mit tarta­nak az 1961-es év legérdeke­sebb, legnagyobb jelentőségű eseményének? Az első kérdés­re adott válasz talán nem is volt számunkra annyira ér­dekes, hiszen az csak termé­szetes dolog, hogy a polgári történelemíráson nevelkedett francia fiatalok nagy része Na­póleont tartja a történelem legnagyobb alakjának. Néhá- nyan inkább csak sznobizmus­ból, vagy gúnyból válaszoltak úgy, hogy Xerxest, vagy Ju­lius Cézárt. Mi inkább a máso­dik kérdésre adandó válaszra voltunk kíváncsiak, hiszen ez volt az izgalmasabb. Nem tit­kolom, Gagarin és Tyitov űr­repüléséről akartunk valamit hallani a francia fiúktól és lá­nyoktól. Hiszen az ifjúság leg­inkább fogékony az újra, ő az új várományosa, hordozója, pionírja, — jutottak eszembe az otthoni gondolati*. S a francia fiatalok? Hát, igen, beszéltek a Közös Piacról, Algírról, Kongóról, Kennedy­ről, De Gaulle intézkedéseiről, frivolabbjai a meztelen színhá­zak új műsoráról és azok mű­vésznőiről, s ki tudja, még mi mindenről. Nem, dehogy is ha­ragudtunk rájuk, hiszen meg­értettük őket. Az egész világ egy nagy csatatér, küzdőpo­rond, hirdetik, tanítják náluk, s ők hiszik is. Ebben a csatában kell mindenkinek egyénileg megvívnia a harcát, embertár­saival, az ellenséggel szemben, hogy boldoguljon. Minden, ami egzisztenciáját előbbre viszi, segíti: érdekes, nagy dolog, s ami ettől távol esik — mi gon­dom vele! De nem, mégsem! Egy néger fiú, a Sorbonne hallgatója, Mont Saint Michelle-nél, sza­kadó tengeri esőben fejtette ki, hogy az űrutazás mit jelent. Beszélt, agitált — bennünket. Többször említette Vemét, Ciolkovszkijt és még számtalan nevet, amelyet talán mi nem is ismertünk. Bevallom, jólesett hallgatnom őt, mély torokhang­ját, amelyben a francia szó külön ízt kapott, figyelnem gesztikulációját, amely az itt­honi agitációkra emlékeztetett Csak eggyel, vele találkoz­tunk, aki az űrutazást tartotta 1961. legérdekesebb eseményé­nek. Nem állítom, hogy Fran­ciaországban csak ennyien vannak. Sőt, tudom: annyian, hogy holnap egy világ sem bír velük... (soha) Széles, szürke csíkként fut az országút Bukaresttől Giurgiu felé, a bulgár határra. Az árok­parton román gyerekek üldö­géltek. Tehenet legeltettek, vagy játszottak, nagy csapatok­ba verődve és lelkesen inte­gettek minden autó után. Ab­bahagyták a legjobb játékot is, sapkával, kendővel, vagy pusz­ta kezükkel — de integettek, és ha valamelyik gépkocsi utasá­tól választ kaptak, örömükben futottak, míg szusszal bírták. Ismétlődik a kép, csak a fa­luk változnak. És milyen vidáman dalol­tak a munkások Kolozsvárott, a Viteazul téri építkezésen. Amikor utoljára erre jártam, az ötemeletes, nagy épületek helyén üres telkek, zeg-zugos városszél volt. Ahol utam so­rán az első éjszakát töltöttem, a lakás is festék és frissen gya­lult fenyő illatot lehelt. De a szemközti bárházat már lakták, és gyerekkacaj hallatszott jobbról, a kellemes, okkersár­gára festett ház balkonjáról. Balkéz felöl, a 4. emeleten zsaluztak még, de az épület túlsó felét már lakták. Ipar­kodtak a munkások, mert tudták, hogy minden új lakást nagyon várnak. Hajnalban új nótát kezdtek, erőteljesét, bi­zakodót és a kőművesek kezé­ben sebesen mozgott a szer­szám. Nyolcvan felé lendül a sebes­ségmérő mulatója, de perce­ken keresztül ringószárú búza­táblák mellett száguldunk, majd nagy tábla kukoricás kez­dődik. Bő termést mutat a ha­tár, bár szárazság járt itt is. Lesz kenyerünk és munka- alkalom is akad mindig — mondta Ion, akivel Brassó alatt ismerkedtem meg. Ion apja havasi pásztor volt, ő gyári- munkás, a fia meg őlajmémök Ploestiben. Tavaly Sinaiában nyaraltak mind a ketten. Apa és fia is. Gond és baj akad még ebben az országban. Szomszédaink talán még lejjebbről kezdték, mint mi. De sorsuk most már könnyebb, és jövőre, meg az­után jobb lesz, egyre jobb. Ezért bizakodók, vidámak az új román dalok. Giurgiu, vám. Szemben a Duna másik partján, Rusze, a bolgár határváros. Sokat kell várni, amíg oda átjutunk. Pe­dig iparkodnak a hivatalos em­berek, de sok az utas. Egész autókaravánok. Csehek, lengye­lek, osztrákok, németek és ma­gyarok. Igen, a németek. Mintha kü­lön csoportot alkotnának. Vagy csak érkezési sorrendben áll­tak a sorompó elé? Gépkocsi- juk rendszáma olyan, mintha ódon gót betűkkel írták volna, amaz meg horogkeresztre emlé­keztet. Vajon, először járnak erre? Felhúzzák a határsorompót. a szőkehajú fritzek, jókedvű grétik volán mellé ülnek és barátságosan integetnek a Ru­sze felől éppen most érkező bolgároknak, oroszoknak, len­gyeleknek. Az előbbi, komor gondolatok járnak még eszemben és tűnő­döm ... Fenséges nyugalommal, las­san hömpölyög a Duna. Szür­késkék volt a vize, majdnem átlátszó, a Nap aranysugarai fürödtek benne. Nyár volt, a 16. szabad nyár azóta. (Fazekas B.) Becs: Az élet, a jövő barátai Varsó: Visztulára néző utca Varsó külvárosában, ahol az autók tömege nem zavarja a csendet s járókelők cipői is ritkán kopognak a járdák bi­tumenjén, csendes kis utca néz a Visztulára. Alig áll 15— 20 házból, de ez mitsem von le az utca érdekességéből, szimbolikus jellegéből. A merész lejtésű utca elején egyszerű fakorlát állítja meg a járókelőt mintegy készteti arra: vegye szemügyre előbb ezt az utcát, s aztán lépjen domború, macskaköveire. A fakorlát két utcarészt választ el egymástól; Az utca két ol­dala olyannyira eltér egy­mástól, hogy önkéntelenül is keresni kell az okát; mitől lett ilyen felemás. Baloldalon élénkszínűre fes­tett, modem vonalú házak épültek, az apró erkélyeken virággal, a házak között kis parkokkal, fiatal, sudámövésű fákkal. Az utca baloldala jólétet, frisseséget, az új, az építés nagyszerűségét dicséri. A házak ablakai vidáman ka­cérkodnak a Visztula hullá­maival, a tovasuhanó karcsú hajókkal. Magasak, merészek ezek az épületek, néhány éve építették, mintegy szimbólu­mai a békének. S a korlát jobboldalán, az utca eredeti képét megeleve­nítő házakat láthatunk, régi­módi kis villákat, egymáshoz tapasztott bérházakat, ame­lyek egy szilánkoktól sebzett, nagy jegenyefa árnyékában húzódnak, s pislogó ablaksze­meikkel nemigen látnak le a Visztuláig. A háború és béke utcája ez. A Varsót ért gyakori légitá­madások egyike az út balolda- ián álló házakat teljesen elsö­pörte. Nem maradt fal, nem maradt virágágy, de még ép bokor sem. Mit tehettek a Varsóiak? Szép házakat, mo­dem otthonokat emeltek a Há­ború és beke utca baloldalán. Az utca másik félén a régi házak még őrzik a golyó ütőt-“ te nyomokat. A rokkant ké­mények, sebesült fák, félig le­omlott tűzfalak csak ízelítőt adnak abból, milyen öldöklő pusztítást vitt végbe itt a há­ború, s miként pusztult el tel­jesen az utca másik oldala. A Visztulára csak az újon­nan épült szép házak ablaká­ból lehet lelátni ... A másik- oldal házai még tele háborús sebekkel, mintha azt kiálta­nák a járókelők felé: emberek, soha ne térjetek a háború ös­vényeire, mindig csak egy úton haladjatok — a béke or­szágúján. (kovács) Róma: Bravo, ungheresi...­A* IL—18-as óriásrepüiőgép lassan maga mögött hagyta a szikrázó napfényben valószí­nűtlen ül kéknek tűnő Adriai­tengert, s a távolban élénk tá­rultak Itália finoman csipké­zett, zöld partjai. Ahogy gépünk fokozatosan lefelé szállt a 8009 méteres magasságból, s búcsút mond­tunk a habfehér felhőrenge­tegnek, — úgy hatalmasodott el rajtunk a szorongó érzés: — Vajon Róma hogyan fo­gad bennünket „vasfüggönyön túlról” érkező magyarokat, vajon az olasz ember misént vélekedik rólunk, akik egy más világból érkeztünk ide, a költő szerint „napfény és dal hazájába”. Ez az érzésünk akkor is megmaradt, amikor a szokásos vám- és egyéb vizsgálatok után kényelmes autóbuszon robogtunk a metropolis cent­ruma felé. Esteledett. A Via Appia Nuová-n kigyulladtak a rek­lámok raffinált neonfényei. Valamit enyhült már a kábí­tó hőség, járókelők és jármű­vek ezrei hullámzottak az olimpiai ötkarikákkal és zász­lórengeteggel díszített utakon. Valahol a Piazza Venezia közelében pillanatnyi torlódás támadt az úttesten, a boa/, mi is megálltunk, egyre több sé­táló vette szemügyre. Népköz- társaságunk címerével ellátott autóbuszunkat. Szemmel láthatóan tana­kodtak. Végre egyikük felénk for­dult: — Ungheresi? — S :.. igen .. * ungheresi ... magyarok vagyunk, — hangzott innen-onnan a vá­lasz a leeresztett ablakokon keresztül. Néhány pillanatnyi csend támadt. Figyeűtük egymást, az első találkozás langyos bizalmat­lanságával, amíg az egyik fe­ketehajú fiatalember el nem mosolygta magát: — Bravó, ungheresi... Es a nemzetközi munkásszö­vetség jelképével, ökölbeszo­rított kézzel üdvözölt bennün­ket. Hogy ezzel a bravóval, és felemelt ököllel valójában kit köszöntött: bennünket-e, a címeres autóbusz utasait, avagy a magyar sportolók si­kereit, eredményeit, — nem tudjuk! De hogy ez nekünk, magya­roknak szólt, az biztos. Itt Rómában, a Corso Vittoro Emanuelen, 1960. augusztus 25-én.. j »somody) A szépség és a jö­vő uralta Bécsben 1959 nyarát: a világ ifjúsága találkozott ott. A bécsi polgár megállt az utcán és megtapsolta a turbá- nos hindut, a Ringen ukrán fiú reperálja az osztrák kislány ro­bogóját, a Gála-este­ken együtt tapsol Strauss csodálatos ke- ringőjének az afrikai és az ausztráliai, ma­gyar népdal hangjai szállnak a Práter lom­bos fái alatt, a mexi­kói fiú hatalmas sombreróját próbálja fejére olasz és len­gyel, és románok, bol­gárok ropják gyors táncaikat... És este a modern sportlétesítmény, a Stadthalle minden ter­mében csillárok, lám­páik és reflektorok ontják a fényt. A do­bogókon kubai, cseh­szlovák, afrikai zene­karok, s előttük tán­col a világ ifjúsága: a nemzetközi bálon vagyunk. A parketten, ahol délelőtt még a Tolhuhin: kínai—francia kosár­labda játékosok küz­döttek a győztes pon­tokért, most a zene, hol pezsdítő, hol hó­dító ütemére fiatal párok lejtenek táncot. A zenekartól egy kis­sé jobbra francia fiú próbálgatja az orosz táncot, s amikor meg­áll a tudomány, is­mét, és ki tudia há­nyadszor a kijevi egyetemista megfogja kezeit és együtt rop­ják, de úgy, olyan si­kerültén, mintha min­dig egymás kezét, vál­lát fognák. Az asztaloknál fia­tal fiúk, lányok kós­tolgatják más népek szavait. Mindenki ta­nító, mindenki tol­mács és mindenki ajándékozó itt. Hosz- szú percekig magya­rázza egy magyar fiatalember egy iraki­nak: te az én bará­tom vagy. S amikor az idegen fiú. nyelvén törve, de érthetően visszajön a fogalom, fel csattan a taps és már a magyar fiú gyakorolja szorgalma­san, arabul: barátsá­gunk mélyebb az éj­szakánál ... A másik asztalnál vita folyik. Magyarok^ finnek, írek és nyugatnéme­tek cserélgetik véle­ményüket a háború­ról és a békéről, az egyetemek tananyagá­ról, a fiatalok hely- ■ zetéről. Milyen szen­vedélyes a vita és mégis milyen tárgyi­lagos. Egyik fél sem túloz, egyik fél sem szépít és a végén: közös az egyetértés. Asztalunknál né­met, ír, magyar és luxemburgi fiatalok. Egyik sört, a másik coca-colát, a harma­dik citrom-szörpöt szopogat. Beszélge­tünk, — kézzel-lábbal segítjük érthetően vi­lágra hozni gondola­tainkat. Nem könnyű mesterség ez, de vala­hogy mégiscsak meg­értjük egymást. Sor­ra, egymás után csen­dülnek fel a haza da­lai és a dallamok még közelebb hoznak ben­nünket egymáshoz. Véget ér a bál. A ze­nekarok a világ ifjú­ságának himnuszát játsszák: Egy a jel­szónk, a béke. Azután a poharak mégegyszer össze­csendülnek és arra köszöntik egymást, hogy éljenek békében és boldogságban, hogy legyen idegen tőlük.a bánat, a szenvedés, hogy ismét találkoz­hassanak együtt sport­pályán és bálterem­ben. De a poharak csen­gése mellett hallják a fegyver csörgését is; a tankok dübörgését és a repülők zúgását is. Egyes országokban járatják az újabb há­ború motorját és ez —i fekete vész — ide is eló're veti árnyékát. Hallják ezt! De ők mégis a békére, a ba­rátságra emelik poha­rukat. Erősek, bátrak, akaratosak — bará­tok. A béke, az élet, a jövő barátai. (papp) Egy emlék a karácsonyfa alá:; Ez év áprilisában jártam Bulgáriában. Ott ilyentájt, már javában nyílik az orgona; virít a rózsa Szófiában a Vitusa hófödte csúcsai alatt és Dobrudzsa búzamezőin kalászba szök­ken a termés. Várnától kezdve végig az Aranyparton elkezdődik a nyári idény és a „Szocialista Rivierá”-t, — amint itt az Aranypar­tot emlegetni hallottam, — ellepik; a strando­lok, a fürdőzők tízezrei. Hallhatsz itt bolgár és német szót, franciát és románt, egyik csó­nakból bájos szovjet dalocskát hoz a tengerről fújó szellő, távolabb magyar turisták szállnak ki a Trabantból és keresnek maguknak ta­nyát. Bár a szellő csípős egy kicsit, hűvösek az esték és az éjszakák, de azért Bulgáriában tavasz van már ilyenkor, tavasz a javából. És most, hogy emlékeim között keresgé­lek eszembe jut az egyik a sok közül. Tol- buhin városkában, a szálloda egyik emeleti szobájában arra ébredek, hogy kemény, szen­vedélyes hangon beszél a rádióbemondó. Nem ismerem a nyelvet, de azért mégis megpróbá­lok valamit kiszűrni a tengernyi idegen hang közül. Kitárom ablakomat és megpróbálok megérteni valamit. ..: Kuba .:: agresszió ;.. contra revolu- ció ..; Fiedel Castro ;;. Hruscsov ... rakéta. — kapom el a szavakat, s rakom össze azokat a magam számára értelmes gondolatokká. Este nagygyűlésen vettem részt bolgár ba­rátaimmal együtt a városka főterén. Napköz­ben a tolmácstól megtudtam, hogy a fiatal és független kubai köztársaságot megtámadták és a nép egyemberként áll szemben az ellen- forradalmárokkal. Sok ezren vettünk részt a nagygyűlésen, többen más nemzetiségűek is. Találkoztam az emelvényen kínai diákkal, szovjet tanárnővel,- sőt egy német fiatalember­rel is, aki turistaként érkezett a városkába Régen hallottam olyan izzó, parázs hangulatú gyűlést és láttam olyan felháborodástól és lel­kesedéstől izzó tömeget. Az előadás közben észrevettem, hogy kis cédulát kap kézhez bolgár barátom. Elmoso­lyodik és tört magyarsággal magyarázza fe­lém: azt... kérik ... beszélni:;: te is. Én? — képedek el. Én nem tudok bolgárul egyetlen szót sem. — Csak magyar.;. csak magyar; s. — súgja barátom a választ. És beszéltünk. Bol­gárul a szónok, németül az ifjú turista, kínaiü a diák, oroszul a kijevi tanárnő. Mindnyájan a magunk nyelvén szóltunk a békéről, a né­pek barátságáról, mégis éreztük, hogy han­gunk nem idegen, szavaink a szívek mély ér- jutnak, s az emberi értelem pontosan felfogj érzéseinket, s a sokezres tömeg egyetért ve­lünk, azt akarja, amit mi: magyarok és be' rok, németek és kínaiak, románok és más n pék: békét! békét! békét! Most karácsonykor, amikor innen is, o nan is, a világ négy tája felől ágyuk dörgé ről olvasok és hallok, az imperializmus újai mesterkedéseit röpítik az éterbe a távira irodák, már nem csak bennem, de sok szó millió embertársamban is erős már a hit, bizakodás: a béke erői örökre legyőzik a h. borút, az élet örökre diadalt arat a szörny pusztulás fölött. És e kedves felejthetett bulgáriai emlék most a karácsonyi fenyő ala megerősíti szívemet és boldogabbá teszi szt momra a karácsonyt, az új esztendőt

Next

/
Oldalképek
Tartalom