Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-17 / 220. szám

1061. szeptember 17., vasárnap

NEPOJSAG

5

■ Atolvasgo.tto.Tn a Bon jo- I ur Párizs! címen megjelent franciaországi útijegyzeteinket s úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőle, hogy valamit ugyan nagyon ki akartunk mondani, j de ez nem sikerült. Másod- ! olvasásban úgy tűnt, hogy l toliunk egy kissé erőtlenné I vált, nem fejezte ki azt, amit tulajdonképpen akartunk, amit kerestünk, s amit csak részben talál tunk meg. Nem kerülgetem I a forró kását bizonyos csalódás (sajnálom, hogy jobb, illőbb szót nem találok, s igy talán kissé udvariatlannak tűnök) ért bennünket. S mintha ezt túl halkan mondtuk volna ki, mintha...

nPávolról minden kicsinek, kisebbnek látszik, de előfordul ez néha fordítva is. Ez a gondolat a Rue Diderot-n ötlött az eszembe, ahogy éppen elhaladtam egy vadul csó- kolózó pár mellett. ,

Talán tíz éves lehiettem, amikor a Duna partján, ott a Margithid lábánál majdnem sírva fakadtam, mert kicsinek, mondhatnám csenevész kis erecskének találtam a Dunát. Hogyisne! Hiszen álmaimban a Duna a felnőttek meséi alapján hatalmas óceánná duzzadt, amelynek túlsó partját csak sejteni lehet, de "látni nem. S egyáltalán kicsinek találtam a hidat, ócska teknőnek a hajókat. Megcsaltalak, kifosztott- nak éreztem magam, akitől elloptak valamit. Más, egészen más volt, amit az én gyermek- lelkem képzeletből a maga számára valósággá szőtt az álmok aranyszálaiból.

Ekkor éreztem magam először becsapva, s ekkor gondoltam először arra, hogy talán a felnőttek sem mondanak mindig igazat.

Este, vakító fények tükörképeként láttam viszont a Dunát. Most gyönyörűnek találtam a Lánchidat, az Országházat, mindent, mindent, amit a víz tükre visszavert. A hajók is érdekessé, és úszó fényeikkel sejtelmesekké váltak. S ott rögtön mindent megbocsátottam a felnőtteknek. Visszakaptam az ellopott álmokat, kibékültem, a világgal.

Az évek az ember arcára barázdákat vésnek, néha lelkére is, és megtanítják az embert. Rádöbbentem, hogy a nappali Duna a valódi, a reális, az igazi. S csupán e gondolatkör lezárása kedvéért hozzá tenném még: megtanulja az ember (előbb, vagy utóbb, könnyebben, vagy nehezebben, de megtanulja) a realitást, a valóságot szeretni. Az önámító álmok, mint száguldó vonatok mellett a fák elhagynak bennünket. Felnőtt, kiforrott emberré érsz. Dolgozol, tanulsz, élsz, gyúrod magad, hogy a világ alakításához mívesebb kézzel nyúlj. S amikor úgy érzed, hogy már több csalódás, legalábbis nagy csalódás nem érhet, hogy ítélőképességed abszolút, és megbízható, nos, egyszer csak újra átéled a gyermekkori élményt, s ha elég becsületes vagy, akkor bevallód magadnak, hogy ismereteid úgy aránylanak a tudáshoz, mint véges a végtelenhez. De már nem törsz le. Mosolyogsz egyet, bár jóllehet, szemed most nem oly vidám, mint tízéves másodé volt.

tít

P

árizs utcáin baktattam. Már megnéztem minden érdekes dolgot, különösen azokat a bazárárukat, amelyeket szájtáti külföldiek számára drága cirkuszként rendeznek a franciák. De én Párizst kerestem, nem ezt a kőhalmazt, még

SOUVENIR... SOUVENIR

azokra rá sem hederit, mert azok franciák. Bennem azonnal felfedezi a külföldit, olaszul szól hozzám, majd spanyolul.

— Non, non — mosolygok, s elkezd gyanúsan vizsgálni, nem csaptam-e mégis be, nem vagyok-e francia. Anyanyelvén szólít. Mondom, hogy magyar vagyok.

— Áh!... — mondja, de csak szép csendesen, ahogy egy francia emberhez illik, hogy még a szomszéd asztalnál sem hallják. Zsebébe nyúl, nagyon diszkréten, hangsúlyozottan csak az én számomra mutat egy képsorozatot. Krisztus a Golgotán, Krisztus a keresztfán, Krisztus Máriával — művészi reprodukciók.

— Non, non — mosolygok tovább. Megsértődik, finom grimaszt vág, otthagy. Talán három lépést tesz, amikor hirtelen visszalép az asztalomhoz, szétnyitja zakóját, s annak jóindulatú spanyolfalától védve, meztelen női képeket mutogat. Nagyon egyszerű, mondhatnám közönséges pornográfiát.

Ismét nemet intek, de tudja isten, megsajnálom a kisöreget, s intek, hogy üljön mellém. Egy pohár vörös bort kér. Így közelről nézve arca teljesen megegyezik a Horgász a pácban című film figurájával. S miután nevetek ezen, kissé el- szégyelli magát, s ott akar hagyni. Kérem, és marad. Belsőzsebébe nyúl; levéltárcájából újabb képet vesz elő. Elém rakja. A család. Nem a szentcsalád, ez nem eladásra szánt kép. Csinos kis asszonyka, két vidám és szemtelen szemű srác és középen, nagyon természetes hanyagsággal, mondhatnám flegmasággal, ott díszeleg a kis ember, a családfő. Testén a francia légió gyarmati katonájának egyenruhája feszül. Nézem a képet, aztán őt, az embert. Visszanéz, olajosfekete szemével szinte szugge- rál.

— Non, Algír!, Non, Tunisz! És még sok mindent mond, de én a francia nyelv kellemes zsongásából csak ezt értem, mert gondolom, csak ez a lényeg. Gyorsan, nagyon gyorsan veszek tőle két hernyótes- tú meztelen nőt. A pénzből feketét kér, nekem is. Cigarettával kínál. Rágyújtunk. Már nem beszél. Csendben élvezzük a koffeint, bódulok a finom francia cigarettától. Arra gondolok, s valószínű ő is, hogy még mindig becsületesebb szentképet, vagy pornográfiát árulni, és kevésbé kockázatos is, mint lövöldözni az emberekre.

Igen. A két vidám mosolyú srác ott. A fiam nekem is azt mondta nemrég, hogy takarékoskodjam, s vegyünk már mi is televíziót, hiszen a szomszé- déknak van. Gondolom, ez a két francia srác sem különb.

Űjabb külföldiek érkeztek, Emberem már ott áll, „dolgozza” az asztalt. Jó üzletet csinált, és én azon vettem magam észre, hogy határozottan drukkolok neki, meg a kis családnak.

A Mali Köztársaság népi együttese nagy sikerrel vendégszerepelt az NDK városaiban. — Képünkön: Jelenet a berlini előadásból.

Arra gondolok most, hogy talán nem csaptuk be az olvasót, amikor nem írtunk a francia divatról, a ház falain belül zajló életről, a mai Bovarynék szerelméről. S bár plasztikbombák is sokszor robbannak Párizsban — mi erről is kevés hírt adtunk.

Párizs tisztasága is külön cikket érdemel, s a nők ragyogása is megérne, nem egy misét, de legalább egy teljes oldalt. De a mi szemünk, a mi eszünk egy életre van „megfertőzve” a miértek keresésével. Állandóan szemünkön van a górcső, s a cseppekben, melyeket e csővel vizsgálunk, gondolom, benne van a tenger, az egész francia élet. Mert Párizs ma ilyen — ilyen is!

Suha Audoi- törpe, valakit a karjaiban tart r s megy vele az igazgatói irods ä felé. Többen segítségére siet- t tek, de ő egyedül vitte a ter- i hét. Benn, az irodában, többer : is tolongtunk. A beteget a ka- napéra fektették, s a fiú fran- . ciós finomsággal és flegmával r kitessékelt bennünket. Azután 1 orvosért, majd gyógyszerért . rohant.

— Az anyja, Leopold! — t mondta valamelyik fiatal, s a . dologról többet senki sem be- . szélt. A beteg reggelre jobban . lett, s kis csoportunk felszede- , lőzködött. Irány az Atlantióceán!

A pályaudvaron kint volt Monsieur Marcell is. A vas- ' paripa egyet rikkantott és mél- ■ tóságteljes pöfögéssel elindult Párámé felé. Mindannyian az ablaknál tolongtunk. Egyetlen búcsúztatónk ott állt, integetett Orra most is a levegőt : kémlelte. Arcán olyan halvány mosoly libbent, mint az örökké felhős párizsi égen, a halványan áttörő napsugár. Két hét óta először mosolygott. Az egyik magyar ledobott egy csikóbőr kulacsot számára. Tolmácsunk leszólt, hogy: souvenir. Ö visszabólintott, hogy igen, souvenir ... pierci. Valaki egy könnyed gondolattársítás következtében el kezdett énekelni: Souvenir, souvenir...

Ahogyan ott állt ágrólsza- kadtan, ügyefogyottan, lénye a szívünkbe markolt, s akkor döbbentünk rá, hogy tulajdonképpen megszerettük őt.

Au revoirt — rebegte, s két hét óta először, mi is magyar disznóságok helyett, franciául köszöntöttük őt.

★

A Notre Dame mellett egy A * kis kávéház teraszán ülök. Már megtekintettem volt az évezredes templomot, s most finom narancsszörpöt szí- vogatok szalmaszálon. Nem tudom, honnét az ördögből van a franciáknak ilyen orruk, szimatjuk, de 10 kilométerről megérzik a külföldit, — mint szúnyog a meleg emberi vér szagát.

Egyedül ülök, senkihez nem szólok, s egyszer csak ott terem ö, a Párizs minden zugában megtalálható kis ember — az árus. Belép a kávéház teraszára, odamegy egy hangos amerikai csoporthoz és amint őket „ledolgozta”, hozzám veszi az irányt. Közben természetesen elhalad egy pár asztal, illetve ember mellett, de

MMMWWW/AVWyvWWWAW .

korlati életben suták, ügyet lenek. Ráadásul Monsievu Marcel] sohasem mosolygott, i meg volt sértve, ha a San Chapelle-nél — melyről ölj nagy szeretettel mesélt nekünl — nem tátottuk eléggé a szánkat. A megbeszélt találkozókról mindig elkésett, néhánj színház- vagy Metro-jeggye! mindig kevesebbet vett, pár szór „elbeszélte” a kiszállást ilyenkor két-három megálló! visszagyalogoltunk. Sok okunk volt hát, hogy lenézzük, nevessük őt. Hogy ő mit gondolt rólunk? Nem tudtuk, de nem is érdekelt. Engem azonban egy dolog elgondolkodtatott, míg végül teljesen a szívembe zártam a kis Leopol- dot. Trianonba is elkísért bennünket, de ott nem ő dolgozott. Helyi idegenvezetők vették át a „hatalmat”, azok magyaráztak, s azok tartották markukat a baksisért. Ha nem veszik szentségtörésnek, vagy barbárságnak, úgy bevallom, egy kissé úntam már ezt a hatalmas kastélyt, összes aranyozott lovag-, háló- és vadászszobáival. Kimentem dohányozni, s mit látok. Leopold az Humani-tét olvassa. Bravó, fiú! — gondoltam magamban. Lehet, hogy te is kommunista, vagy legalábbis baloldali ember vagy, s előttünk ezt titkolod, inkognitóban vagy? De hát tiszteljük egymás elveit, s Franciaországban nagy illetlenségnek számít kérdezősködni ilyen vonatkozásban;

Amikor erről meséltem társaimnak, lehurrogtak. Biztos, hallucinéltál — mondták. — Különben sem jelent semmit egy újság — jelentették ki határozottan, s csöndben én is igazat adtam nekik.

Azért javíthatatlanul konzervatívak vagyunk, mi emberek. Nehezen változtatunk elképzeléseinken, s Leopoldról is oly jó volt hinni: apolitikus és hülye, hogy már a kellemes csalódást is szívesen fogadtuk. De az élet feltartóztathatatlanul járja a maga útját, az emberi előítélet sem sokáig dacolhat vele.

Az egyik magyar rosszul lett. őz egész dolog váratlanul tör- :ént, vacsora közben. Marcell telünk étkezett. Én magam arra lettem figyelmes, hogy ez a kis ember, ez a kis vézna

letes káromkodásokat frecs- keltek az arcába, jópofát vágva, mintha éppen a legkedvesebb dolgokat közölnék vele. Elnevezték Leopoldnak, holott a tisztességes francia neve Marcell volt. Esett, kis figurája végigkísérte francia- országi életünket. Nagy hoz záértésse] és ügybuzgalommal beszélt a Louvre képeiről, a Bastille-ről és mindenről, amire egy francia büszke. Egyébként egyetemista volt, aki nyáron (talán télen is) szabad idejében idegenvezetéssel keresi kenyerét.

A mi csoportunk sehogyan sem akarta elfogadni, mint embert. Egyébként itt döbbentem rá, hogy nyelvünk milyen gazdag, milyen változatosan lehet kifejezni magyarul azt a fogalmat, hogy buta, ügye- fogyott, vagy...

De amikor már kiéltük magunkat s a marhától a gügyéig, a hülyétől a süsüig mindent kipróbáltunk szegényen, akkor valaki csak úgy simán bevágta, hogy Leopold és ettől kezdve Leopold lett a fiú. Ez a cinizmus első percben érthetetlen volt számomra. Később megszoktam és igazodásképpen én is Monsieur Leopoldnak szólítottam őt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy meglehetősen torz külsejű lény volt a mi Leo- poldunk. Alacsony termet, lúdtalp, erősen sarokra lépő járás. Hatalmas orra állandóan a levegőben szimatolt, mintha a francia meteorológiai intézet bízta volna meg az idő kémlelésével. Haja rövid és csapzott, szeme nagy, amelyben egy nemzet szelleme és egyben enerváltsága tükröződött. Ruházata: állandóan poros, piszkos cipő, egy gyűrött nadrág és egy ócska, hatalmas, ' lógó, kötött pulóver — könyökig felgyűrve.

(

Hát igen, inkább hajóinasnak, mint a Sorbonne utolsó- 1 éves hallgatójának hitte volna az ember. S az ilyen kétbalkezes flótások tényleg úgy vannak az életben, hogy tudhatják bár Maria Antoinette - összes szobatitkát, ismerhet- * nek Murillótól Utrillóig min- . den festőt és képeiket, a gya- ;

csak nem is a híres, vagy hírhedt tereket, városrészeket, nem a piszkoszöld Szajnát, hanem az igazi Párizst. Azt, ami a lelkemben él, és majd egy hét tellett bele, míg rádöbbentem, hogy ismét „a Dunánál” állok, hogy gyerekes módon hajtok, keresek valamit, ami tulajdonképpen nincs, ami csupán lelkemben, a valóságnak délibábja.

Ekkor érdekes játékba kezdtem. Ott, a párizsi szállodánk szobájában elővettem a Tisztes úriházat, és olvasni kezdtem, immáron másodszor, és természetesen magyarul. A könyv segített! Nem a mai Párizst, hanem magamat értettem meg jobban. Ekkor és itt kapott el a gyermekkorból fel- ködlött érzés, ekkor és itt jött az a bizonyos önvallomás, a véges és végtelen viszonyításával.

Azt én Egerben is jól tudtam, s nem is kell talán kommunistának lenni, hogy tudjam: Bacsányi biztató jelszava már több mint fél évszázada a múlté. Nem, nem! Mi vigyázó szemünket nem Párizsra, de Moszkvára vetjük, még akkor is, ha építészeti stílusa nem ugyanaz, mint Párizsé!

Es mégis. Párizsnak varázsa van, úgy értem, hogy túl a valóságon, fogalmi varázsa is és, ha sohasem láttad, akkor is benned él a város. Lelkedben Párizst Balzac, Dumas, Hugo, Zo-, la, és Aragon plántálta. A kép, amelyet Adyvai, József Attilával, de Kuncz Aladár Fekete kolostorával is oly sikeresen, szépre festettek, tudatodban természetesen hasonlít Párizsra, de mégsem ugyanaz. A valóság itt is szürkébb, kopottabb. S csak miután lekoptak az álomképek, vagy talán szerencsés kézzel összegyúrtad azt a valósággal, nos, csak akkor kap meg a város, s vonz, sodor magával varázsa. S ha Bovarynéval, Gróf Monte Christo-val, vagy Qua- simodo-val, a toronyőrrel nem is találkoztál, azért a francia nép jobbik fele, a munkásosztály és a kisemberek utánozhatatlan mentalitásukkal gra- ciózus nagyvonalúságukkal megfogják, megejtik szívedet.

'Talán az idegenvezetőnk- kel kezdeném. Mindenki röhögte, gúnyolta a háta mögött és magyarul igen épüA mali népi együttes vendégszereplése az NDK-ban