Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-29 / 100. szám

I960, április 29., péntek NßPÜJSAG s Az egész telep összefogott Mit tesznek a petöfikúnyaiak a lakótelep szépítéséért ? HA A JVIATRA FELÖLI oldal­ról ereszkedünk le az éles ka­nyarokkal kígyózó úton, lilipu­ti cukor-városnak látjuk, mintha a meséből nőtt volna ki. Ősszel, amikor a Selypi Cu­korgyár már édes hókristá­lyokká dúsítja a cukorrépa le­vét, és az úsztatók vizét kien­gedi a mögötte elterülő rétre, hajlandó vagy elhinni, hogy innen a dombról a pesti Dunát látod, a vízben mártózó íényék a Duna-part villanyszemei és ahol állasz. az a Rózsadomb. Szemben veled az égő rubint- csillag, mintha az Országház karcsú tornyáról ragyogna fe­léd, pedig csak a Mátravidéki Erőmű vörös csillaga az, amit látsz. Ilyen ez a telep: Petőfibánya. Alig néhány éve még a desz­kából összeácsolt otromba ólak „fogadták’1 a telep szélén a vendéget. Gaz verte fel a dombok oldalát, kécskék és malacok túrták össze és rágtak meg a gyér bokrokat, fákat és a körülöttük burjánzó kóróerdót. Ha eső verte meg a szép. mo­dern épületek frissen vakolt falát, úttal an útón dagasztotta a gumicsizmába bújt láb a ci­pőt lerántó sarat. Az épületek előtt pedig troszka-, szemét- és hulladék-kupacok éktelenked­tek. Kár ezért a szép telepért! — hangzott el a sóhajtás a vendég ajkáról és ilyenkor szégyen­keztek a telep lakói. De még akkor hatalmas len­dülettel folyt az építkezés. A dombok oldalába vágott sebhe­lyekbe karcsú „gémek”, futó­szalagok. hordták a követ, a betont, a téglát. _ Kezeslábasba bújt építőmunkások húzták egyre magasabbra a piros tég­lafalakat. gépek zümmögő kó­rusa serénykedett a gyorsan növő emeletek körül, a földet pedig haragos morgású föld gyaluk egyengették, formálták. KÉT ÉVE FEJEZŐDÖTT BE a nagyarányú építkezés. Csak ezután kezdődött el a munka a telep csinosítására. A házak kö­zött frissen ívelő utak szalagja nyúlt el és a gépek által kikép­zett teraszokon a háztömbök lakói gyepet létesítettek, fákat ültettek. Verseny kezdődött el az egyes épületek között: me­lyik lesz szebb, tisztább a mun­ka ünnepére? Az utak mellól eltűntek az ólak is. Az asszonyok eleinte nem akartak ebbe belenyugod­ni, de ma már senki sincs, aki utólag legalább, nem látná en­nek az intézkedésnek a helyes­ségét. Az idén tavasszal pedig, el­kezdődött egy olyan munka, amely megmozgatott minden­kit: tegyük széppé május 1-re a telepet! A népfront elnöksége lakó­gyűlésen terjesztette elő a ,ja vaslatát. A tröszt igazgatósaga és a helyi tanácsszervek azon nal hozzájárulásukat adták a tervhez és gondoskodtak anya­gi fedezetről is. Útépítésre majdnem egymillió forint áll a rendelkezésre. Ebből befejezik az előző évben elkezdett utak végső burkolását és rendbehoz­zák a telep központjának úthá­lózatát. Félmillió forint érték­ben felújítanak 10 régebbi épü­letet. A Művelődési Ház kor­nyékének parkosítására 300 ezer forintot fordítanak. Ez a munka már befejezéshez köze­ledik. A játszótér kiépítése vap még hátra. A rózsagruppok kö­rül már üdezöld padok várjak a pihenni vágyót. Az utak mentén mosolygó-kék hulla­dékgyűjtő ládikák állnak, kar­csú lábakon. Az üzletház előtti téren most folyik a szökőkút szerelése. Itt a betonutat is ki kellett szélesíteni, hogy az au­tóforgalmat zavartalanná te­gyék. A Szállító és Szolgáltató Vál­lalat 12 munkást alkalmazott az utak és a parkok rendben tartására. Jóleső örömmel lát­ták a telep lakói, hogy meg­kezdték az utak söprését, nem bízzák ma már a kósza tavaszi szél játékos kedvére az útszeli hulladékok összegyűjtését. — Nincs mindenre pénzünk még ebben az évben — tájékoz­hävi?** tSíVan uaemvezetö- renH Most az alsó telep rendezését szeretnénk befejez- ÍZ,™6!1 ,ez a legelhanyagoltabb tesz. A felső telepnék biztosít- tuí a Ságokat, a díszbokro- kat a fakat és segítünk a ter­vezésben is. A telepet 10 lakó- Osztottuk be, így gzer- meg a „szépítési ver- Sf* • , ^minek eredményét !u -UL1_én tGsszük közzé. Az első három lakókörzetet díjaz- zuk majd. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy a telep la­kossága szívvel-lélekkel bekan- f^ott ebbe a mozgalomba: alegtiatalabbaktól kezdvé az idősebbekig. A KISZ-tagok tár­sadalmi munkában segédkéz- nek tervünk megvalósításában Szeretnénk, ha május 1-re a te-' lep olyan külsőt öltene, hogy a várható nagyszámú vendég­sereg elismerő csodálatát is el­nyerhetnénk. AHOGY A MUNKA FO­LYIK, erre bizton leh.et számí­tani, ez a mi véleményünk is. Mert meg kell mondanunk, hogy a telepen ma már a tisztaság a fő jellemvonás. Mindenütt bok­rok, fák és friss gyepszőnyeg üdítő látványa fogad. A rózsa­fák is sodorgatják már tégla­színű első levélkéiket. Van azonban még két dolog, ami megoldatlan, illetve ami­nek a megoldása sürgős len- ne Az egyik a közvilágítás. Es­tenként az utak mellett nagyon kevés villanykörte ég. Ezek is kevés fényt adnak. A sók lép­cső miatt ez a közvilágítás sante életveszélyes. Sokan tud­nának erről személyes „tapasz­talatok” alapján is nyilatkozni. Bár a tervben szerepel a főút­vonal neön-fényű megvilágítá­sa. nem szabad a többi útról sem megfeledkezni. Az a fény, ami az épületekből és a lép- csoházakból kiszűrődik, na­gyon kevés. Az ósdi fa-villany­oszlopok nemcsak a külső ké­pet rontják, de egy-két helyen Pont az útból ágaskodnak ki, s ezzel a közlekedést is akadá­lyozzak. A telep vízellátása sincs ma még biztosítva. Két éve kezd- tekel a vízmű építését. 7 és fél­millió forintot ruháztak be eb­be az építkezésbe, de elegendő víz még így js csak ermek az évnek a végére várható. Hogy mi ennek az oka? Egyes beren­dezéseket csak október végére szállít le a kivitelező vállalat, vannak olyan műszerék iá,ami- csak a következő évre iga- zoltak vissza. Ezek tehát „ob­jektív1 nehézségek, de a víz­hiányon ez nem segít, a telep lakóit nem nyugtatja meg. Csak azt tudjuk mondani: még egy kis türelem. Addig is vi­gyázzanak arra, hogy vízhiány kör ne hagyják nyitva a víz­csapokat. nehogy a váratlanul meginduló víz még több lakást öntsön el, ami elég gyakori „jelenség” a víztelen nyári hó­napokban. Még az autóbuszmegállóról kell elmondani annyit, hogy a jelenlegi rossz helyen van.Tud- ják ezt azok is. akik segíthet­nek ezen az állapoton. A tröszt már felajánlotta, hogy az új autóbuszmegálló épületéhez ad anyagöt, elvégzi a tervezést is, de vegye ki a részét ebből az építkezésből a községi tanács és a MÁVAUT is. Nos, már ott tartanak, hogy van 40 ezer fo­rint az építkezéshez, amit a Közlekedés- és Postaügyi Mi­nisztérium utalt ki. Csupán azt ném tudja a MÁVAUT és a községi tanács eldönteni, hogy melyiküké ez az összeg. Ügy gondoljuk, hogy ezt tisz­tázni, nem tarthat hónapokig. A Művelődési Ház előtti térsé­get fel kell szabadítani a zsú­folt autóbuszforgalom alól. ezt nemcsak a környék rendélteté­se kívánja így, hanem a biz­tonság is. Ha ezt a teret a terv szerint lebetonozzák, újabb nagy lépéssel jut közelebb a te­lep a sármentes közlekedéshez. Ez a megoldás már a Művelő­dési Ház miatt is fontos. EZ TÖRTÉNIK PETÖFIBA- NYÄN annak érdekében, hogy a telep ne csak messziről mm tasson szépet, hanem belülről is. Az a lelkesedés, ami a telep lakóiban tettekben nyilvánul meg, biztosítja ennek a szép, és immár nagyon szükségessé vált tervnek a végrehajtását is. Valamiről azonban ne feled­kezzenek meg azok, akik itt, Petőfibányán élnek. A virágo­kat, a tiszta utakat meg is kell őrizni. A gyerekek részére ját­szóterek, homokozók épülnek majd, erre nagy szükség van, tudja mindenki; de arra semmi szükség nincs, hogy a friss gye­pen labdázzanak a gyerekek és a papírt és egyéb hulladékot a gyűjtőládikák helyett az üz­letek környékén és az utak mentén szórják szét a fegyel­mezetlenek. Ügy gondoljuk, ha az úttörők elvállalnák a telep rendjének az őrzését, ez a szép és fiatal lakótelep mindig ilyen szép és fiatal maradna. Kiknek az érdeke ez?... G. Molnár Ferenc Ahol a levegőben nevelik a paradicsomot és az uborkát... A Moszkva környéki „Bje- lajaDacsa” szovhoz egyik üveg­házában különös látvány fo­gadja a látogatót. Körbefutó állványokon ládák sorakoznak, s a ládákból uborka és paradi­csom szára nyúlik kifelé. A szárakon zöldéi az uborka, pi- lősllk a paradicsóm. A ládák­ban azonban nincs se föld, se más egyéb anyag, amiben a nö­vények gyökerei megkapasz­kodhatnának. A ládák tetején nyílás van- ezen át engedték bé a növények gyökereit tartalmazó műanyag­hálókat. A hálók alá fúvókákat szereltek, amelyekhéz csöve­ken át jut el a tápanyag-oldat. A fúvókák automatikus relé segítségével minden 30 másod­percben tápanyagoldattal fecskendezik be a növények gyökereit. A paradicsom és az uborka ezzel az új termesztési mód­szerrel gazdag termést ad és jelentősen csökkenti a munka­ráfordítást: a melegházakban nem kell földet cserélni, ön­tözni, trágyázni, stb ... Egyébként az a véleményem, hogy igazuk van a nőknek, kik minden erőt és fáradsá­got latbavetnek a nemes moz­galomért: légy ma szebb mint tegnap, s légy holnap szebb, mint ma. így van ez rendjén, s akinek ezellen bár­minemű kifogása van, az nem. szereti a természet vi­rágszálait, s aki a virágot nem szereti, az csak rossz em­ber lehet: rossz ember véle­ménye meg kit érdekel! Egy dolog azonban elgondolkod­tató ebben a nemes küzde­lemben, s ez a goridolat nem­csak engem, de külön a sze­memet is bántja: nem min­denkor folyik ízléses fegyve­rekkel a nők küzdelme a szépségért. Ama mondás, amely sze­rint, amit nem ad meg a ter­mészet, megadja a festészet, valami egészen csodás új tar­talmat öltött és az ajkak bí­boráról felköltözött a fejek koronájára: a hajra. Szere­tem a piros ajkakat, de na­gyon idegesít a piros fej, már rég belenyugodtam a lila körmökbe, de sehogy sem tu­dok belenyugodni az ugyan­ilyen színű hajba, mint ahogy meghökkent és megzavar a zöld, a papagálysárga hajvi­selet is. Lehet, hogy konzervativiz­mussal vádolnak, lehet, hogy azt mondják, lépést kell tar­tani a korral, de nem tudom az atomkorszak miért jelent lila hajat, zöld csíkokkal, amelyhez a kárminpiros ajak, a fekete harisnyával úgy passzol, hogy az ember nem tudja: ornitológus-e, vagy biológus? Az is lehet, hogy e színorgia alkalmazása lehe­tőségének felfedezése vetek­szik a maghasadás megvaló­sításával, de én akkor is a maghasadás mellett szavazok, mert az legalább nem piros­ba oltott zöld és nem zöldbe oltott lila. En azt hiszem, hogy a jel­szó második részét nem sike­rült ezzel a fegyverrel meg­valósítani: csúnyább lett, mint tegnap volt, aki eme hajcsodákat hordja, de az is lehet, hogy csúnyább lett, mint egyáltalán valaha volt. Szeretem a színeket, festmé­nyen, plakáton, sőt, papagá- lyon is. De ezékkel nem kell csevegnem és végigsétálnom az utcán... Bízom benne, hogy nem sokáig várat magára a leges­legújabb női hajviselet di­vatja: marad a természetes szín! Egészen meglepő, újszerű lesz, én tudom! (egri) Egercsehi építkezések Mindig szeszélyes és kiszá­míthatatlan Volt a Villó-patak. Emberemlékezet óta a bánya­telep között kanyarog, az év legnagyobb részében pOshadt szagával bosszantotta a csehi bányászokat, de egy-egy nyári zápor után hirtelen megduz­zadt, kilépett a medréből és a lakások közé szemtelenkedett. Pár nappal ezelőtt építőmun­kások jöttek, modern gépeket hoztak magukkal és szabályoz­zák a rakoncátlankodó kis pata­kot. Szorgos munkávál mélyi-. tik a medret, hordják a földet. Államunk 2,8 millió forintót költ arra, hogy egészségesebb, és emberibb legyen a telep. Pár száz méterrel feljebb, a domboldalon új utcasorok, modern bányászlakások sora­koznak. Száznegyvenhárom már elkészült, 20 épül most és jövőre harmic lakást tervez­nek. Vizsgálgatom az épülő új házákat. Ügy látom, egészsé­ges, szép otthonók lesznek. Df járdát csak a főútvonalak mel­lett látok. Szóvá is teszem ezt az építésvezetőnek­— Mi csak azt csinálhatjuk, ami a tervekben és a megren­delésekben szerepel. Kétségte­len, hogy szükség lenne itt a járdára, mert nyakig érő lesz a sár... — válaszolja Vass Zol­tán. Belátjuk, vízvezetékes, összkomfortos lakásokat nem építhettek, mert így is baj van néha a vízellátással. De jó lenne, ha az építtető valaho­gyan „kiszorítaná” a járdák megépíttetését, addig, amíg itt van a vállalat. Anyag is akad­na, talán pénz is kerülne va­lahogy. — Ott, lejjebb, mi épül? Dávid Endre művezetőtől megtúdtam, hogy négytanter­mes iskola építését kezdték a Nógrád megyei Építőipari Vál­lalat emberei. Tehát ugyan­azon a területen két vállalat működik. A Borsod megyei Mélyépítő tavaly óta itt dolgo­zik, az idei 20 lakás építésével annyira előrehaladtak, hogy 30 embert most elbocsátottak, a másik vállalat meg Pétervásá- ráról naponként szállítja ide a munkásokat. Két építő vál­lalat, két felvonulási épület, dupla műszaki és adminisztrá­ciós létszám, naponkénti mun­kásszállítás! Hát ez sehogy se csökkentheti az önköltséget! Sem az egyik, sem a másik vállalatnál nem tudják, hogy miért kellett ezt így intézni, de tény, hogy nem egyedüli eset ez. Nagy a gyanúm, hogy egyetlen magyarázata van: a A HANGULAT EMELKE­DETT. Mi, a főnökség asztalánál ülve, már majdnem elfelejtettük, hogy mire fel koccintunk. A csoportvezető, aki a legjózanabb ember híré­ben állt, már bóbiskolt az asz­talnál, s ha felébredt, révete- gen mosolygott, öntudata láb- rakapott egy pillanatra, de nyelve nem oldódott meg. A főmérnök még mindig a mi­nisztériumi embernek magya­rázott arról, hogy az út ho­gyan is készülhetett el ilyen gyorsan. Lelkesedése engem is magával ragadott, noha egy­általán nem értettem az útépí­téshez, a jelentőségét sem tud­tam kellőképpen felmérni, de összpontosítottam figyelme­met, mint mindig, ha érdeklő­dési körömön kívül eső prob­lémáról volt szó. A miniszté­riumi ember azonban elnehe­zült fejjel, lankadó figyelem­mel hallgatott, s bólogatott. — Most lebontják majd a barakkot? — kérdeztem. — Persze... Olyanok va­gyunk, mint a vándormada­rak. Ha lejár az időnk, szed­jük a sátorfánkat, új helyre megyünk... — Mondja, ki az az ember ott az asztal végén? — mutat­tam fejemmel egy óriás ter­metű, fehér hajú férfira, aki komolyan, társaság nélkül ült érintetlen pohara mellett, s kezét marokra kulcsolva, az asztalon nyugtatta. Keze után ítélve, munkás­nak kellett lennie. Ilyen ke­rek, cserepes bőrrel körülvett körme csak annak lehet, aki kezével dolgozik. Tartásán, de főként arcán, különös, rossz hangulat ült. Nem bosszanko­két vállalatot az Építésügyi Minisztérium más-más igazga­tósága irányítja és meglehet, hogy az egyik nem tud a má­sik rendelkezéséről. Az egercsehi lakásépítkezé­sek is bizonyítják, hogy kellő körültekintés és helyi ismeret birtokában lehetőség nyílik az építkezések költségeinek csök­kentésére. Az organizációs ter- vek szerint 16 kilométer távol­ságból, Tarnaleleszről kellett volna a homokot ide szállítani. A miskolci vállalat építésve­zetőségének műszaki brigádja megállapította, hogy az épít­kezésektől pár méterre a lejt- aknáról, a meddő között jő minőségű homok jön ki. Meg­oldották annak gazdaságos fel­használását és ezzel több mint 400 ezer forintos megtakarítást értek el. Mi tagadás, korábban bőven akadt hiba az egercsehi épít­kezéseken is. Azt a másik vál­lalat követte el? Igaz, de így is, úgyis a mi zsebünk látta kárát, mert az állam, az mi vagyunk. A tények azt bizo­nyítják, hiba akad még most is, de ha szívvel és ésszel dol­gozunk, hamarosan legyőzzük azokat és biztonságosan ha­ladhatunk előre. F. h. SZEMES PIROSKA: az Alom dó kifejezés, inkább valami feneketlen szomorúság. — Az? Egyik munkásunk... — felelt a főmérnök, s látva, hogy a minisztériumi embert mások tartják szóval, azt in­dítványozta, menjünk át a ma­gányos munkáshoz. A HOSSZÚ BARAKK túl­**• só felében zene szólt, s táncolt a fiatalság. A villany- körtéket lampionnal vonták be, s ez nagyon furcsának tet­szett, mert egy sajátos világí­tást kapott a táncrész, a va­csorázó asztalok feletti körték nem engedték érvényesülni a lampionok érzelmes színeit. Átmentünk. Közrefogtuk az öreg kubikost. A főmérnök megkérdezte:'miért nem iszik. — Nem szoktam... Ritkán. Keveset. Nem zavarta, hogy mellé ül­tünk. Arckifejezése nem vál­tozott meg. — A legrégibb munkásunk — mondta a főmérnök, mint­egy bemutatva János bácsit. Csak azt nem tudom, miért ilyen komor mindig. Most pe­dig különösen. Már régen akartam kérdezni, de sohasem jutottam hozzá... Az öreg kubikos arcán meg­lepődést láttam, s úgy véltem, az nem a kérdésnek szól, ha­nem annak a ténynek, hogy ö maga valakit érdekelhet. — Talán a családban van valami baj, attól szokott az ember nagyon nekikeseredni... — Nincs családja ... — fe­lelt a főmérnök. — Nem is volt. Egy húga van, az szokott néha eljönni hozzá, ha nem esik messzire tőlük az építke­zés, ahol éppen vagyunk... Mi bántja, János bácsi? Az öreg kubikos megemelte a poharát, s minden zavar nél­kül húzott belőle. — Megint rosszat álmodtam. — No, de mindig rosszat ál­modik? — kérdezte barátian, vállára téve kezét a főmérnök. — Sokszor ... És ugyanazt... már több, mint négyven éve... ÍVI AGAMBAN MOSO­iTX LYOGTAM, mert arra gondoltam, valami ifjúkori, re­génye tért vissza álmában. Csak akkor kaptam fel a feje­met, amikor már belefogott az elbeszélésbe. — ... van egy álmom. Kint vagyok a fronton. Velünk, mármint a bajtársaimmal szemben az ellenség ... Tu­dom, hogy roham lesz. Még sohasem voltam addig szu­ronyrohamban, de el tudom képzelni, hogy milyen, érzem, hogy elhangzik majd egyszer a vezényszó, hogy „szuronyt szegezz, előre”, és borzasztó rossz rá várni. Már mennék, szaladnék, hogy túl legyek rajta. Messzire sík vidék, a gyönge dombtetőn bokrok. Mö­götte az ellenség. Eszembe jut. hogy ők is ugyanígy készül­nek. Szeretném valakitől meg­kérdezni: muszáj-e menni? Mi lenne, ha nem mennék? Ha elhangzanék ugyan a parancs* s én maradnék fekve, behúny- nám a szememet, hogy ne lás­sak semmit. Mert az is bor­zasztó, hogy látnom kell a többieket. És ki az ellenség? Nem ismerem. Nem láttam még, nem tudom elképzelni. Gonosz szörnyekre gondolok, alaktalan, katonaruhái; viselő, teljesen egyforma arcokra. Így vagyok képes csak megidézni magamnak. Már majdnem megfeledkeztem, mi előtt ál­lok, mikor elhangzik a pa­rancsszó. Én még nem akarom elhinni, de látom körülöttem a többieket, szuronyt szegezve rohannak, engem is elkap va­lami, és húz, mintha nem is én lennék, olyan könnyen ro­hanok. Ügy, mintha kergetné­nek, s azok elől kellene sza­ladnom, akik mögöttem van­nak. És látom, hogy az egy­forma arcú, torz ellenség jön velem szembe. A csapat elejé­től alaposan lemaradtam, pe­dig futottam én is. Tudom, hogy mit kell csinálni. Amit a többiek. Aztán látom, hogy nem az én bajtársaim tudják csak, hanem az ellenség is. Megrémülök, mert látok egy­másba futókat egyszerre föld­re dőlni. Most jön felém az el­lenség, tartja a szuronyát, én is tartom, a szemébe nézek és látom, hogy kitágul, megáll, leereszti a szuronyát és mond valamit. — Mit mondasz? Nemértem — felelek én. — Ne bántsuk egymást. hagyj élni, én nem tudlak té­ged megölni... Egyre hangosabban beszél, már üvölt, és én is üvöltök, mert hiszen nem értem a nyel­vét, csak a későbbi álmokban értettem meg ... Kiabál ve­lem, én is kiabálok, és egy­szer csak látom, hogy az arca olyan lesz, amilyennek én ro­ham előtt az ellenséget láttam* s a következő pillanatban fek­szik a földön, benne áll a szu­ronyom. Nyitva a szeme, rám néz, még akkor is könyörög, mond valamit és én segíteni akarok neki, kihúzom a szuro­nyomat, mire sóhajt egyet és elhallgat... János bácsiról folyt a verí­ték. Míg beszélt, kezével ját­szott is hozzá, arcán az elbe­szélés hangulatának érzései váltakoztak. Ahogy befejezte, kihúzott zsebéből egy kockás zsebkendőt, s először kezét, majd homlokát törölte meg. — Ezt álmodom mindig... Bólintottunk, majd áthoztuk poharainkat, s koccintottunk vele. Két pohár bor után mo­solygott. Nagyon rosszul állt neki. Ügy vettem észre, nem engedelmeskedik az arca. Nemsokára abba is hagyta a kísérletet. Szomorú lett újra, mint volt. JZ ESŐBB A FŐMÉRNÖK azt mondta nekem: — Borzasztó lehet ez a visz- szatérő álom ... Bólintottam. Árra gondol­tam: az álmokat el lehet fe­ledni. Csak a valóságot ném. Akkor sem, ha már csak álom­ban kísért...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom