Népújság, 1959. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
A E P O J 8 A G 1959. április 4., szombat b Ö) t napja meneteltünk már az országúton. Háromszáz éhes, agyonfáradt gyerek verte \a port és megkopott levente- sapkánk alól csörgött az izzadság. Jóformán csak éjszakánként álltunk meg valamelyik faluban, ahol holtfáradtan dűltünk el a szalmával bealjazott iskola padlóján. Az ágyúk tompán duhogtak a hátunk mögött és a háború szele felkavarta a lelkeket, Egy cingár birgeri-csizmás főhadnagy esténkint „lelkesítő” beszédeket tartott és az oroszokkal rémítgetett bennünket. — Emberek, magukra még számít a haza' — ordította furcsa orrhangon és lovagló korbácsával idegesen verte csizmája szárát .. Emberek? Micsoda emberek lehettünk mi, akik a hazulról hozott pokróc alatt minden este megsirattuk az édesanyánkat? Másnap reggelre öten inegszöktek és még aznap agyonlőttek egy hevesi gyereket közülünk. — Hazaárulóóók! — ordította a cingár főhadnagy és szinte tajtékzott dühében. Két nap múlva harmadrhagammal egy szalmakazalban ébredtem. Szökevények voltunk, akikre vadásztak a németek és a kakastollas tábori csendőrök. Este az éhség bekergetett minket egy falucskába. Óvatosan lopakodtunk a házhoz és halkan megkopogtattuk az ablakot. Egy negyven körüli,'sovány, vézna asszony nyitott ajtót és riadtan tekintett ránk. — Kit. keresnek? — kérdezte. éhány perc múlva már ott ültünk az asztal körül. Kenyeret, friss házi kenyeret ettünk és meleg kecsketejet ittunk, miközben az asszony könnyes szemmel leste, figyelte minden mozdulatunkat. — Csak Dorka néninek szólítsatok — biztatott, és beszélni kezdett: , — Az uram katona, szegény, elvitte tőlünk a háború... ki tudja, mi van vele? Itt vagyunk árván — és a rózsaszín ^dunnák felé nézett. — A legnagyobb fiúnk tizenhat esztendős, elhurcolták őt is, mint leventét, de az a jő Isten majdcsak hazasegítí... sovány, vékonypénzű szegénykém. Kondás volt az uraságnál, de mióta az apja ittha- gvott minket, mondhatnám, ő a kenyérkeresőnk. Egy szöszke hajú leányka felsírt a dunna alatt. — Cs... csuu... esuu — tente, tente, — babúsgatta, altatgatta Dorka néni és lejjebb csavarta a rossz szagú petróleumlámpát. — Itt a Jancsi fekszik, a búbos mellett — mondta suttogva. — Mindig dicséri a tanító úf, azt mondja, olyan esze van, mint a borotva. Kár, hogy nem járathatom iskolába rendesen. Majzáth tekintetes úr birkáit őrzi szegénykém, korán nyakába vette ő is az életet... Megaztán, minek is? Úgyse bírnánk taníttatni, nem akad itt a szegénynek oártfogója!... Van még egy hétéves fiam, a Feri. Ha látnátok, milyen eleven, tűzről pattant gyerek, szakasztott, mint az apja Volt gyerekkorában ... mért ismertem már akkor is. Mindig megette a birsalmámat a táskámból. - Egy halvány mosoly futott Dorka néni Dorka néni arcán az emlékezésre, aztán tovább folytatta: — A legkisebb, ez a kékszemű angyal, akkor született éppen, amikor megjött az uram behívója. Még nem is ismeri az apját a lelkem... De mit is beszélek annyit, hiszen ti fáradtak vagytok, pihennetek kell. — mondta jóságosán és végigsimogatta megszakadt, poros ruhánkat. — Hátha az én Pistámat is gondjaiba veszi valaki — rebegte csendesen és megint csak elöntötte szemeit a könny, Dorka néni összeszedte a maradékot, letörölte az asztalt, aztán felénk hajolva, mondta: — Azt mondják, nem tart már soká. Máma elhurcolkodott a faluból a méltóságos báró úr intézője is... úgy mondják, elment a gazdája után .. futnak, szaladnak. ^ z éjszakát a padláson töltöttük. Kimerültén aludtunk reggelig és felőlünk akár a fejünket is leüthette volna az ellenség. — Nagyon elpihentetek, gyermekeim — köszöntött ránk Dorka néni. — Most tnár sehová se mehettek estig és legjobb, ha itt, a padláson várjátok be a szürkületet. Egy kis kenyeret, sült krumplit hozok majd, ne féljetek ... egyebem nincs, de ezt igazán Szívesen adom. Délfelé már egészen közeiről kerepelt a gépfegyver. Egy óra felé hatalmasat robbánt valami és a kastély kiugróját .szétvágta egy akna. Lehurcolkodtunk a padlásról és elhúzódtunk a kertben. Félóra múlva éktelen lövöldözés kezdődött a falun kívül és fejünk fölött fütyülve röpködtek a golyók. Mire leszállt az este, a falut elfoglalták a szovjet csapatok és a Gilice-dombról lőtték a németek állásait. Az éjszaka békésen telt el és örömmel nyugtáztuk, hogy rólunk különösebben nem vesznek tudomást és most már szabadon jártunk-keltünk a ház körül. Néhány nap múlva elindulhattunk hazafelé. Elbúcsúztunk Dorka nénitől. Jól megnéztük még egyszer a szalmafedeles kis faluszéli házat, ahol Dorka néni eldugott minket, enni adott és ahol szerencsésen átszaladt fejünk fölött a háború. Szovjet teherkocsikon, gyalog, szekéren tettük meg az utat hazáig és amikor hazaértem, gyűrött zubbonyomról az utolsó porszemet is lecsókolta anyám. ★ rJMzennégy hosszú esztendő telt el azóta. A múlt hetekben valahogy arra vetődtem, Dorka néniék faluja felé. Gondoltam, meglátogatom őket. Egyenesen a falu vége felé vettem az irányt, arra, ahol Dorka néniék szalmafedeles házikója állt akkoriban. Csupa, csupa új ház mindenfelé, és sehol se találtam az F elszabadultunk FODOR JÓZSEF: r/ ». — AHotoro A nyár-nőben nézd a kőtörőt. Ruhája letéve a földre; Csillog a kő, s lángol, mint üti És szökken a szikra belőle. Amott meg az új ház helye, im, Négyszögéivé, mérve alapban: Víg gerendákká omlik a fa, Bánya bőg, szikla-tábla robban. Rajta, föl! Harsánj, ős bányáméi} Mintha az éj Istene mormog, Válj, sziklatábla, ormótlan új, És illeszkedjenek a sarkok: S hol nem Illenék, kőtörő, vágd Vad göcsörtjét, zagyva récéit, Füstölve s nyögve kongasson a Görcs: zúzhat is az, aki épít! Villanj a légben, bárd, kalapács, S míg éllel levágsz, mint a villám Hasadj kő, széppé,'Iránt a tükör S mint lágy gyümölcsnek magja, nyílván De rengjen a fold, s nyögjön a lég Ahogy szerszámoddal levágod: Mutassa: ész, terv illeszti, bár Erő épít itt új világot GELLERT OSZKÁR; S&y-őkm* Egyik otthonom leomlott Budán. Fölépül majd. ami ma puszta rom. Másik otthonom pesti egy szobám, Benne könyveim, íróasztalom. V harmadik e százhúsz négyszögöl. Gyümölcsösében nyári üzemem: Ha olykor költő — mondhatnék gyötör, E soroksári kertből üzenem. Egy kis Duna-ág erre is folyik. A házban egykor egy nyilas lakott. Idelátni Csepel kéményeit, S a Gelierten az emlékoszlopot. Egyik otthonom a szülőhaza,, De túl a Dunán s kéklő hegyeken A második a földteke maga, S a harmadik: a világegyetem. Úrrá lettem az őskáosz ködén, Az istenekkel vagyok egykorú. Kétmilliárd társammal leszek 6n Győztes fölötted, atomháború! apró bogárhátú házikót. Megszólítottam <a®r embert. — Mondja már. kedves bátyám, hol is lakik?... — Akkor jutott eszembe, hogy én bizony a vezetéknevét nem is tudom... — Hol lakik „Dorka” néni? ' \ , — Ott feljebb vagy tíz házzal, — magja- rázta az ember, — vaskerítés van az udvaruk előtt. — Tizennégy esztendeje jártam erre, akkor még a legszélső ház volt a faluban — mondtam hitetlenkedve, de az ember csak biztatott: — Akkor az volt, de azóta mar épült vagy százötven új ház a falúban, aztán a falu vége se ott van, mint ezek előtt... Dorka néni éppen az udvaron Üldogált és szakajtóval a kezében hívta a szép hófehér, bóbitás galambokat. — Tubu ... tubuuu . tubukám... és azok egyszerre ellepték az udvart. \f egálltam a kapu előtt. Dorka néni-L rámnézett, észrevette, hogy eppen ide jönnék, letette hát a szakajtót a folyosóra, leseperte kötényét és a kapu felé indult.. Nem ismert meg. Nézett, nézett csak rám idegenül. — Dorka néni! Kedves Dorka néni,- hát nem ismer meg? — kérdeztem, — és ekkor Dorka néni egyszerre összecsapta kezeit. — Szent Isten! Hát ugy-e maga az a fiú... az egyik a három közül, aki a háború , alatt... Sokáig, nagyon sokáig beszélgettünk Délben hazajött a gazda is. Tóth Mátyás, az 0 j Barázda Termelőszövetkezet elnöke. Poha- razgatás közben azután esztendőket „beszéltünk meg". :— Matyi, a legnagyobb fiú, bányász lett, hazajött ő is néhány nap után, ahogy maguk elmentek, — újságolta Dorka néni. A Jancsi, — tudja, akinek olyan jó esze volt már gyerekkorában is, — most mérnök. Ügy írt haza a múltkor: „Dárga, aranyos Édesanyám!" — Valami nagy terven dolgozik most, azt mondják, szeretik az üzemben, * munkások is. j s Aztán a Feris nagy betyár Feri ..5 az apja fia, ő most katona... Látná csak Hülyén... a repülőknél szolgál. Egy lányunk férjhez ment, már csak a legkisebb van itt« hon. — Gyere csak elő, Verőn ka, — kiáltott Tóth bácsi. — Tizenötéves már a lelkem, a legjobb kertészek egyike a szövetkezetben, — dicsekedett apja és megsimogatta kis lánya szép, barna haját. restére járt. Búcsúzni kellett Dorka né- niéktől. Amikor kikísértek, szóvá tett tem a piroscserepes házat, az új vaskerítést; — Bizony, lelkem, minden megváltozott itt tizennégy esztendő alatt, — mondta. —•> Minden... minden. Mi megöregedtünk. & gyerekek megnőttek. A szalmazsúpos házikó rég nincs már, a kastélyból iskola lett. — így van ez jól, — mondta Tóth Ma» tyás és megigazította Dorka néni vállán a lecsúszott kendőt.,« Szaiay István A szikrázó napsütésben, az épület sarka tövében, guggolva, ülve három gyerek kártyázik. Römikártyával: zsírt. Nem pénzre, csak nevetésre. Az egyik fején éktelen szuty- kos sapka, különben mindhárom ruhája, ha nem is éppen elegáns, de rendes, tiszta, nyilván a sapka inkább valamiféle tradíciót, jelent a gyerek fején, mintsem a ruházkodásra jellemző állapotot. A háromból kettővel később bent találkoztam az irodában, a sapkás nem áll kötélnek, ami a beszélgetést illeti. Az iroda a lőrinci József Attila Ifjúsági otthoné, a két gyerek az otthon lakója. Ülök velük szemben, s régi lelenctörténetek jutnak eszembe, még inkább. régi újságcikkek hamis érzelgőssége, s ebben az érzelgősségben is akaratlan önleleplezése. Most is egyéni tragédiák hordozói ezek a gyerekek, csak most már egyéni tragédiáké, s nem egy társadalom kortünetei, most is „intézetben” laknak, de mennyire más körülmények között. Nem arról van szó. hogy ez az otthon valamiféle kacsalábon forgó várkastély, hogy az itt élő gyerekek régi fogalommal élve holmi máriagyere- kek... De zömükben minden bizonnyal egész emberek lesznek, 18 éves koruk után, szakmával a kézben, fegyelemre, közösségre, öntudatra nevelve _ Nem lelkileg és fizikailag megtaposottak kerülnek ki innen, hogy az élet és a társadalom vaddá nevelt rétege tovább tapossa őket... Csavarogtam a városban — Mészáros László vagyok — mutatkozik be jól nevelten a Balassagyarmatról idekerült értelmes arcú, kerek képű kis parasztlegényke... — Tetszik tudni, csavarogtam a városban, s behozott a rendőrség. — És miért csavarogtál, hát nem vagy te már kisfiú? összehúzza egy kicsit a szemét. töpreng, hogy őszinte legyen-e egy vadidegen emberrel szemben. Aztán dönt: — Tetszik tudni, kanászok voltak a szüleim, mindig velük kellett lennem. Nem engedtek iskolába, kettőt jártam csak, s nem tudok se írni, se olvasni, pedig 16 éves vagyok már... Meg vertek is otthon ... Mindig teszi hozzá nyomatékkai... — Ajaj, engem is — sóhajt fel a kellemesnek aligha mondható emléktől a hosszúra nőtt, vékony Kuglics István. Mi ketten jöttünk el ám hazulról ... Bementünk a bátyámmal a tanácshoz, hogy minket állandóan vernek otthon, mea enni se adnak, csak dolgoztatnak ... Se iskola, se barát, se evés — fejtegeti nagy komolyan — hát milyen otthon Ketten, — az, mivé lettünk volna? Nem igaz? Akaratlanul^ is bólintok: valóban, ilyen körülmények között, mivé lett volna a két gyerek... A vagányok megt épnek Beszélgetünk még erről, arról, a gyerekek mind őszintébbek. Kuglics már a betegségét panaszolja, merthogy súlyos izületi gyulladást kaoott. úgy kellett hordani még a tisztességes helyre is. A szíve is gyenge, mindig pihennie kell, de most már azért egészen jól érzi magát. Különben is jó hely ez, megvan a koszt, aki dolgozik, annak pénze is akad, a gyerekekkel is ki lehet jönni, csak... — Csak, tetszik tudni, van itt néhány vagány — szól közbe a kis Mészáros. Azok néha csuda dolgokat csinálnak, s ha szól az ember, hát, megtépik ezek a vagányok ... Árulko- dás itt nincs ... Pedig előfordul, hogy bejönnek ide részegen, s az is elég, hogy kisebb az ember, már verik .. Engem is kiosztottak egyszer. — Én még megúsztam — nevet megelégedetten Kuglics — inkább elhúzódom... — hallgat egy ideig, aztán kicsúnegyvenből szik a száján. — Tetszik tudni, az a baj, hogy lányok nincsenek ... Ebben a korban az ember már unatkozik lányok nélkül... Elnevetem magam, Kuglics elvörösdik... — Ne tessék félreérteni, nem úgy gondoltam én.. Csak a lányok olyan kedvesek ... — Lányok, lányok — legyint Mészáros — ráérünk mi arra még. Nem igaz? Nem nyilatkozom, igaz, hogy nem is nagyon várják erre a választ. Szó esik még arról, hogy egyikük géplakatos, a másik esztergályos szeretne lenni, de ahhoz bizony tanulni kellene. A községben indult volna általános iskolai oktatás a magunkforma számára, de kevés volt a jelentkező, nem lett belőle semmi... meghogy most már egyre jobb az otthonba, saját konyhájuk is lesz, van televízió, lehet dolgozni is... jaj, csak szakmát kaphassanak a kezükbe! Ezzel a szakma utáni sóhaj- ial búcsúzunk, s rövid idő múlva újra járja a kártya a fal tövében. Negyven gyerek otthona Halmos János nevelő — ő van most csak itthon — szér m rendre beszámol az iskola életéről, inkább egv kicsit a számok, tények, mint az érzelmek nyelvén. Szavain látszik, hogy szereti hivatását, megérti azí a sok, sok egyéni tragédiát, amely idejuttatja, s végeredményben jó helyre juttatja az otthon jelenlegi lakóit. — Negyven gyerek otthona ez, s jól megvagyunk. Igaz, valóban van néh'ány vagány, olyan nehéz fiúk ezek, akik talán valahogy így akarják megmutatni, hogy voltaképpen ők már férfiak. Egy-kettő azonban javíthatatlan a mi eszközeinkkel, szívesen vennénk, ha állami nevelőintézetbe vinnék őket. Rossz hatással vannak a többiekre... Elmondja azt is, hogy itt minden gyereknek saját „pénzügyi kartotékja” van. Ruhát, lakást kapnak az államtól, dolgoznak üzemben, állami gazdaságban, a pénzt beadják az irodának... Ha kell valamire pénz, kapnak, abból fizetik a kosztot (keveset fizetnek érte) s mikor elmúltak 18 évesek, elhagyják az otthont, pénzt visznek magukkal. A falakon kimutatások, onnan olvassa Halmos János, hogy például Partéig Mihály 1000 forint készpénzt vitt magával — az üzemi legényszállásra mert rögtön munkát és szállást kapott. — Nem elkallódott emberek ezek, kérem... Csak a hely szűk már itt, nem is korszerű Valamikor az uradalmi intézőé volt, hát neki egymagának elég lehetett a hat szoba, konyha. De bizony nekünk már kevés... Reméliük, ezen is segítenek — teszi hozzá bizakodóan... Szárnak az évek A közelmúltban e sorok írója beszámolt a mónosbéli gyermekotthon négy-ötévé^ lakóinak életéről... Szállnak az évek. a négy-ötévesekből 14— 15 évesek lesznek: de mi lesz velük? Ez az írás erre próbált válasz-1 adni. Számos ilyen ifjúsági otthon van szerte az országban, túl a Fóti Gyermekvároson. Szebb. jobo. korszerűbb. hol az egész társadalom neveli azokat, akiket az élet magára hagyott, akikért mindenki felelős, aki már felelős lehet a h. nap, az ország sorsáért. Nem kacsalábon forgó vár- kastélvban jártam — mondtam már. De otthonban amely, ha nem is a szülői há'» de nem i le'encház: '-“kés. nyugodt életet, munkát emberséget ad az egyéni traPA^iák hordv tolnak... Hogv ne érezzék, hogy örökre elfeledjék tragédiájukat. Gyurkó Géza
