Népújság, 1958. december (13. évfolyam, 267-289. szám)
1958-12-24 / 285. szám
8 MÉPCJSAG 1958. december fass KÖLTŐK ÉS VERSEK !■■■ ANTALFY ISTVÁN: Mostoha karácsony Hiába volt akkor karácsony, nem volt fenyőfa, angyalének, ha lett volna egy szem sült krumplink, lett volna ünnepesti étek ... Nem gyújtott gyertyát a karácsony, nem hozott eget-földet össze, de tébolyult szívem cafatját annál jobban földhöz kötözte. Nyomorult koldusnál szegényebb szegények voltunk: átkozottak, nekünk azon az éjszakán az angyalok csak könnyeket hoztak. Hiába volt akkor karácsony, nem volt fenyőfa, angyalének, csak keserű szívünk legalján remélt ünnepek tüze égett... FORGÁCS KÁROLY: SZERDA ESTE Ma már ki tudom mondánk Holnapután visz a vonat És újra érzem ajkamon Régi-új csókodat; Tudom: te is ezt gondolod Most, míg Lacit lefekteted. Kívánod a hofaaputánt: Az érkezésemet; Tudom: vársz rám a peronon, Borulsz, ha késik a vonat, De felragyog szemed, ha már Látod az arcomat. Tudom: várod a feketét, Mit együtt kavargatunk: A múlt hét minden percéről Mindent elsuttogunk: VARKAS ANDRÄS: A sirályokhoz! Mint megszokott, Jó állomáshelyen, Fehérhasú konok sirályt*, Csapdostak a Duna fölött; Megettetek üt és töméntelen Veszély homálya gőzölög — És én falatokat dobálok Nektek, derék és hős sirály«*! íratlan törvény indult bennetek, Repülni át a nagy világot, Időben új napok felé — Elhívja testeteket a meleg, Le délre, s lesztek semmivé, Mégis falatokat dobálok: Legyen erőtök, jő sirályok! Elmondom: bennem is törvény kering, Tegnapból vágyódom holnapok tíj oldalára, csak azért, Hogy sorsomat betöltsem szív szerint, Mert egyszer valaki megért — Szívem helyett morzsát dobálok Nektek, szegény s gazdag sirályok! VSRENCZY JÓZSEF: Fel a magasba .. • Egekbe törő büszke csúcsok Kristálykarokkal hová húztok, A ködös végtelenbe fel. Akár innen is leszédülhetek, Mégiscsak egyre, mégis megyek: A hófödte fehér csúcs felé. Ezer veszély, ezer gát fékez sikamlós, szörnyű meredély ez Mégis megyek. Sietni itt most nem tanácsos Felszerelésem is hiányos Ilyen nagy útra. Azért én mégis megpróbálom Kristályos, fehér, messzi álom Hogy elérjelek. Tudom sokan csak mosolyognak Lehet, hogy nem sokáig fognak Ezen nevetni ők. Van aki mégis nyomomba kutat Rőffel méricskéli a megtett utat Szegény ember: Még most csak egészen lenn haladok, Az ösvényt keresem, amit a nagyok Előttem már mélyre tapostok. A néma fenség fehérlő fényben Int és nem lehet visszatérnem Csak mindig előre fel. Hívnak kristályos, messzi csúcsok S bárha ezerszer visszacsúszok Üjra csak, újra felfelé; Szikrázó havas, tiszta álmok, Hiszem, hogy nem sokáig vártok S egyszer felérek én. SASS ERVIN: &z£*tUni Kócos vagy néha: de úgy tetszel nekem! Ne szólj! Igazat mondok, de nem is igazság az, amit a szép szerelem a csendes-viharos öröm kiált velem: nem igazság, több annál, ezerszer több. Ha rámnevetsz, az betölt egy percet, ha csókod adqd, betölt egy pillanatot, de ha ölelsz, s meghalok benned: akkor tudom, hogy nem kívánhatok többet, szebbet; De ezt elmondani te sem tudod. Igaz? Ha én mondanám, azt te is ónod. Minek hát annyi szó? No, gyere kedves, legyünk némák, süketek, s egy drága csók lesz a legszebb szó, a legszebb üzenet.,« Csend;.i S a szemedben boldog könny rezeg. PATAKY DEZSŐ: Örökkévaló várakozás Délután... megnyúltak az árnyak. A csönd, a csönd megalvadt. Várlak. I Az egekre kacagva nézek. Derült szívemben ott a Képed. Nézd csak, mily gyámolatian állok! Eléd jöttem. Verset, virágot Hoztam. Becéző csitri szókat Szép mosolygósat. Haragosat. Repülj felém már! Nézlek! Várlak! Szürkeségén a délutánnak Kincset gyűjtöttem kedves, össze. Tiéd lesz mind! Aggódom: Jössz-e? Hozod-e roppant Piros virágát mosolyodnak? Hozod-e lázát kis szivednek — Elsuttogod majd, mért szeretlek? Hozod-e kezed karcsú rajzát? — Én megcsókolom lányos arcát... Nézem a széi-cibálta rongyot: Ezernyi felhő-porontyot. Mär órák óta itt bolyongok Fényes sínek között... Megjössz-e majd? Kedvem kihajt! Megjössz-e mond? Ó, én, bolond !... Vonatok jönnek, elrobognak. „Talán, talán, talán csak holnap!” — Dübörgik rám a kerekek Kacagnak, Iám, hogy szeretek! Hegyek mögött lehull a Nap — Eltűnnek mind a sugarak. Jaj, hol maradt? Jaj, hol maradt? ... Zenél a sin pöfögve jön egy délceg, táltos mozdony. Megállnak mind a kerekek, kiszállnak: férfi, asszony. Nézek a vaskos kerekekre. Ágaskodom arcod keresve. ' Nem vagy sehol! — De itt az este. Oszlop mögül lesködöm, bújva. A szél hajam szemembe fújja... Búsullak. Fájlak. S ekkor gyorsan Szívem zsarátja Iángralobban, Mert két meleg kéz hull szememre... — ólellek sírva és nevetve! SZÁLÁT ISTVÁN: JCmwjL'ití «// H armadnapja havazott megállás nélkül. A [ fenyvesben térdig ért a hó és ; vastagon meglepte az ágakat. 1 Fehér volt az egész világ és a ; hópelyhek bolondos kedvükén kergetőt játszottak a fák I fölött. Az öreg kerülő ott állt a ; nagy hóesésben a fenyves szé- ; lén és mozdulatlanul leste, bá- I múlta a csupafehér világot. — ; Ilyen időben aztán legyen okos >az ember, — dörmögte csak ; úgy magának és nem vette ; észre, hogy már belőle is hó- I embert csinált az idő. Figyelte. ; hallgatta a csöndet, de csak a > hópelyhek suhogtak a levegő- I ben. Ez a legveszélyesebb idő- ! szak, — gondolta, — így két I nappal karácsony előtt, amikor I fenyőfát akar az egész világ. ; Tíz hold fenyves van a keze ; alatt, tíz hold karácsonyfa, [amit őriznie kell, hisz egyet- [ len fejszecsapás és máris meg- [ lophatják az erdőt... Megfor- [ dúlt, visszanézett, de már nyo- I mait is belepte a hó és úgy I állt ott a fenyves szélén, mint> ha az égből cseppent volna ide ; a fenyőfák közé. Tudta, hogy [nyomozni nem lehet, így csak ; a fák koronáját figyelte, nem > mozdul-e meg valamelyik? De >a fenyők mozdulatlanul álltak [és csak gallyaik hajlottak meg ; a vastag hó alatt. Esteledett. Az öreg kerülő ; belefáradt az ácsorgásba és »egyszerre fázni, vacogni kez- ;dett. Hatalmas bajuszán jéggé ; fagyott a lehelet és reszketett [ az egész ember. Lassan elő- ! kotorta pipáját, aztán gémbe- íredett ujjaival rátömött. A füst i illatos volt és meleg, átjárta I egész belsejét és jól eső bizser- ; gést érzett egész testében. A havazás nem akart szűnni. Az öreg belátta, [ hogy a térdig érő hóban nem [ bírná bejárni az erdőt, így [ megfordult és elindult házikó- ! ja felé. Alig lépett néhányat, > amikor észrevette, hogy egy ■ nyúl mászik át a gödrön és > csak húzza, vonszolja elcsigá- : zott testét. — No, most megdöglesz! — I gondolta, aztán lekapta vállá• ról a rozsdás csövű sörétest és Irálőtt a nyúlra. A lövés bele- ; hasított a levegőbe és egy- [ szerre büdös, puskaporszagú [ lett a fenyves. A nyúl tehetet- [ lenül vergődött néhány másod- [ percig, majd szétlőtt fejjel ki> nyújtózkodott a havon. Az öreg I biztonság kedvéért még vagy ■ kétszer tarkón vágta, majd lá- ; bával szétkaparta a véres ha- [ vat. — Megdöglöttél... — mond- I ta elégedetten, aztán füleinél > fogva vonszolni kezdte. A házikó hideg volt és baI rátságtalan. Egy rozzant x-lábú I asztal, egy öreg szék, dikó, • meg egy dobkályha volt min- 1 den, ami ide tartozott. A sa- «rokba dobta a nyulat, néhány ; fenyőtobozzal tüzet gyújtott, [ amitől fojtós, gyantaszagú lett [ a levegő. Fáradtnak érezte ma- [ gát és fázott kegyetlenül. Vé- I signyújtózott a rozzant dikón ! és meglepték a gondolatok... Eszébe jutott gyermekkora, j amikor pásztor volt egy ta> nyán. Látta a gazdáját, hallotta > szidalmait, éktelen káromko- [dását, ...aztán újabb emlékek ; jöttek. Temető, koporsó és benne az anyja fekszik, ő meg [meztelen lábaival ott tapsikol > a halottas menetben a koporsó I után... Eszébe jutott legény- ; kora, felesége és az a négy apiró sírdomb a temetőben... a [ tüdőbaj! A kínzó gondolatok álomba ! kergették, de ma az álom is ; nagyon kegyetlen volt. Qolyó süvített, gránát robbant és cafatokba [tépett emberek vérétől volt [piros a föld. Most egy hatal- Imas ütés... sötétség, sok-sok lapró, fényes csillag... aztán [éktelenül a fülébe ordítja va> laki: — Háború! — Újból otthon van már, aztán sötét árny következik. — Mi ez? — Igen. Ez itt a börtön... Érti uram? Nem bírtam magamon uralkodni, aztán visszaadtam gazdámnak a pofont... Jönnek a kakastollasok, csattog a derékszíj. — Tiszthelyettes úr, ne bántson!... Ez a nagy fehérség, ez a kórház. Itt, itt majdnem sikerült meghalnia, de egy fiatal, kékszemű orvos visszarántotta a másvilágról... áldja, vagy verje meg érte az Isten... Fáj, nagyon fáj valami és most, most egy gonosz fekete szörnyeteg szétszakítja mellén az ingét és kitépi a szivét... * Valaki verni kezdte az ajtót. — Hé! Áron bácsi! Nyissa ki! Lopják a fenyvest. Az öreg felriadt, aztán a borzalmas álmoktól bódultán az ajtóhoz tá- molygott, és félretolta a reteszt. A kisbíró állt a küszöbön. Olyan volt, mint egy hóember. Lámpája megvilágította a parányi faházat, amikor belépett — Minek jöttél? — mordult a legényre az öreg, aztán feleletet se várva újra éleszteni indult a tüzet. — A tanácstól üzenik, hogy holnap délután ballagjon be az iskolába egy szép karácsonyfával. — Csak ezért másztam ki ebbe a hasig érő hóba. — Hát ha parancs, akkor parancs — morogta az öreg rosszkedvűen. — Holnap karácsony van, aztán szép ünnepség lesz az iskolában —, kezdett volna be- szélgeni a legény, de az öreg olyan egykedvűen ült már az ágyon, mintha fából faragták volna. — Hej! Szép ünnep a karácsony, Áron bátyám — próbálkozott tavább a vendég. Ä ron bácsi leste egy jó darabig a pislákoló lámpát, aztán megszólalt. — Karácsony? Mi az, hogy karácsony? Egyik nap olyan, mint a másik... hanem mondom, ha parancs, hát parancs! Estére ott lesz a fenyő. Te meg, ha már kimásztál ide, fogd azt a dögöt, aztán, ha kell még hús, kijöhetsz hozzám... ha tudsz vigyázni a szádra... A demizsont meg el ne törd, amiben a bort hozod, a dohányt otthon ne felejtsd, mert máskor aztán nem lesz nyulacska a karácsonyodra! Érted? A legény bundája alá kapta a nyulat, aztán hazafelé indult. Elérkezett karácsony. Áron bácsi száz fát is megnézett, míg végül kiválasztotta a legjobban kedvére valót. Szép, sudár, formás fanyőcske volt. Kivágta, felvette a vállára, aztán elindult a falu felé. Mire az iskolához ért, egészen belepte a hó. Egy szemfüles gyerek észrevette az ablakon át — Itt a karácsonyfa, meghozták a karácsonyfát — kiabálta, majd pillanatok alatt az udvaron volt minden gyerek. Közrefogták Áron bácsit és vezették befelé egyenesen az osztályba. Az öreg kerülő régen látott együtt ennyi vidám, mosolygós arcú gyereket. Eleinte csak morgott nekik valamit a bajusza alatt, de később a tengernyi kérdésre mégiscsak mondani kellett valamit... — Tetszik tudni, nagyon szép karácsonyunk lesz az idén —, magyarázta egy szöszke kislány. — Tessék csak nézni ezt a sok-sok cukrot, ajándékot, ez mind a mieink. — Pásztorjáték is lesz — ugrott elő egy fürge fiúcska. Áron bácsi alig győzte figyelni, hallgatni a sok csacsogást, nézni a sok szép ajándékot... 1V/T egjött a tanító bácsi is. Kezet szorított az öreggel, aztán magával vitte. — Egy kis ..lélekmelegitő’' — tette az asztalra a pálinkás üveget. Felesége süteménnyel kínálta, de Áron bácsi erős* szabadkozott. — Ezt mán igazán nem! Sohasem szoktam. Talán egyszer, valamikor régen... hanem inkább még egy pohánkával, ha nem veszik sértésnek. Koccintottak, Ekkor meg a tanító néni állt elő egy kéréssé!. öreg pásztor kellene a színdarabhoz. Igazi, nagy su- bás, fehér kucsmás, nagy bajuszos öreg. Mondani se kellene semmit, csak éppen ott kellene forgolódni a gyerekek között. Áron bácsi elértette a célzást, de csak fejét csóválta, aztán igy próbált okoskodni. — Hát kérem szépen, talán szólhatnék valakinek a faluban. — Nem! Nem! — Szabadkozott a tanító bácsi. Hanem ha megkérnénk Áron bácsit, bizonyára nem utasítaná vissza, megtenné a gyerekek kedvéért? — Az öreg fogadkozott, erősködött, de addig meddig, hogy mégiscsak engedett. Elvállalta a pásztorságot. A gyerekek ugráltak, tapsoltak örömükben, amikor Áron bácsi újból megjelent közöttük. öltöztették, igazgatták, végül még abba is beleegyezett. hogy szakállt ragasszanak neki. A karácsonyfa már a színpadon csillogott és gyülekeztek a szülők is. A függöny mögött nagy volt az izgalom. Az öreg leste, figyelte a kipirult arcú gyerekeket, aztán lassan lassan átragadt rá is az ünnepi hangulat. TI armadikat csengettek. u Felgördült a függöny. A gyönyörű karácsonyfán égtek a gyertyák és vakító szikrákkal labdáztak a csillagszórók. — Tapsolt, kacagott az egész nézőtér, az apróbbacskák még szájacskájukat is eltátot- ták. Hát még, amikor elkezdődött a pásztorjáték, és beballagott a színpadra az „igazi” öreg. — Ki az? Ki lehet? — találgatta mindenki. — Ilyen öreget nem ismerünk a falunkban. Hosszú bajsza, nagy szakálla, mint egy igazi pásztor... A pásztorjáték mesésen sikerült. — Ilyen szépet még sohasem láttunk — mondogatták még a felnőttek is. — Netem az öjed tetszett ledjobban — gügyögte egy apróság. Az ünnepség után kezdődött az ajándékosztás. Szép kis csomagot kapott mindenki. Áron bácsi megtömött tarisznyája is ott volt a sok-sok ajándék között... Mindenki hazament már, csak a szereplők, meg a tanító bácsi maradtak a színpadon. Megköszönték Áron bácsi fáradozásait, a szép karácsonyfát, aztán arra kérték, fogadja tőlük szívesen a kis ajándékot. Az öreg zavartan állt a színpadon, a karácsonyfa mellett. Montiam akart valamit, kétszer is nekikezdett, de a szavak... a szavak ma cserbenhagyták az öreg kerülőt. Csendben kezet szorított a tanító úrral, aztán megsimogatott néhány buksi fejet, majd tarisznyáját vállára vetve, elindult hazafelé. ^ gyerekek még integettek utána, de az öreg már nem nézett hátra, eltűnt a szemük elől a sűrű hóesésben. Az erdőben csend volt, csak Áron bácsi csizmái alatt ropogott a hr. A fenyők mozdulatlanul álltak és mé'ven meghajtották ágaikat a súlyos teher alatt. Az öreg kér;: megállt, megpihent egy kicsit a havas fenyők alatt, aztán visszagondolt az elmúlt napra, amikor annyi sok év után neki is volt karácsonya.
