Népújság, 1958. október (13. évfolyam, 213-239. szám)
1958-10-12 / 223. szám
6 NÉPtJSAG 1958. október 12.. rasárn*» ............ KÖLTŐK MO LNÁR BÉLA: Körötökön kívül A szürke ősz alatt A Hold, az ég maradt, meg ez a nagy szivein; nincs házam, se földem s kitől örököljem; ne bántson senki sem! Mint titeket a Föld éltet, ringat, betölt: i engem a csillagok; bő termésem érik a GÖncöl-szekérig, s ablakomig ragyog Körötökön kívül mi terem, betérül, asztagomra hordom; teheneim éjnek rétjén legelésznek s habos tejük iszom. Nézek, messze látok, csillag- s Hold-kilátók állványán őrködöm: így élhet az, akit a fény nem öl, vakít, — túl a szürke ködön. FORGÁCS KÁROLY: Kötélpálya építők Ma vidám fiúk vagyunk mi! öregek é- ostnlok! Fütvülve ugorjuk át hajnalhasadáskor a legényszálló-ablakot s megyünk fel az ösvényen a hegyre. A harmatos temetőn egy-két ugrás az út még és fent vagyunk a hegytetőn. Nemcsak mi fütyörészünk, fütyülnek a rigók is; madárcsicsergés, harmat, meleg napsugaraknak tartjuk oda friss arcunk bársony simogatásra.. • Elértük már a sátort, előttünk fekszik már holt emberként elterülve, drótkötelekbe fűzve a harmincöt tonnás óriás feszítőállomás.' Mindenki kész dologra, ittá. mindenki jól megfogja a dolog végét. Csörlők sora áll, mint az ágyúk a fronton. Alig várjuk, hogy induljon a munka! Vezényszó harsan: rajta! és huszonnégy kéz rátapad a csörlőhaj tókarra. Forog a dob és pittyeg a fogaskerék nyelve, (Valaki mintha zongorázna a hangokat fülelve.) a drótkötél feszül, egy diófaág reccsenve földre dűl, csikorog a fékdob, recsegnek a talpak, s gyöngyözik huszonnégy homlok, mert mindnyájan akarnak.:. A drótkötél már oly feszes, hogy muzsikál, ha mozdul, a csörlő már alig forog, már száraz huszonnégy torok, huszonnégy mell piheg, liheg, feszült a perc és az ideg. . S az oszlopfej felsírva emelkedik a magasba . t. Az izmok mind feszülnek, a szél most hegedülhet, döröghet, felhő zúghat; a csörlőn egy fordulat j tíz centivel emeli feljebb a földtől oszlopunkat. Az ölomlábú percek lassítva menetelnek.:. A brigád vezető szava messzire hangzón harsan: • ..Egyenletesen, lassan!” S a harmincméteres oszlop az erőszaknak enged, búcsút mond a fekhelynek és emelkedik feljebb, egyre csak feljebb, feljebb... A kötelek, szintje ferdül, a csörlő-kerék nyelve muzsikál győzelemről: gyorsul a pittyegése, nem, a hallott súly mégse az erősebb, de az ember1 A huszonnégy kar izma feszülése már mintha lazulna. Fogcsikorgás helyett győztes mosolygás derül szemen és ajkon s mire suhan az alkony: áll a feszítő oszlop Szétterpesztett négy lábról hetykén néz le a hegyre, a cserfákra, bükkfákra, a Vegyikombinátra és messzebb: a Sajóra. ■ • ÉS VERSEK Hím SASS MARTON: Piros pipacs Piros pipacs volt a szád. Csók a bimbó rajta. Leszakítom, mielőtt a szél messze hajtja. Piros pipacs virágzik a nagy úton végig. Miért, hogy ez a kis pipacs kellett nekem mégis? Piros pipacs, pompázó, szerénységben ékes. Ha nem is vagy szikrázó, nekem mégis édes. PAPP MIKLÓS: Hajnal a Kékesen Ébred az erdő s álmos ágain felcihelódő, lassú szél motoz, s szundi levél-szemekbe néznek nedves-friss harmat-ablakok, a zöld füvön parányi sajkák: virágok ringnak szerteszét és testük már pirulva várja bogár-testecskék csöpp neszét. s hunyorgó, lompos lombokon egy mókus pihés, kövér farka, mint egér után a macska, surranva úgy oson: ezer kis zaj! s a völgybe lenn, az úton friss autó szalad: s a pihent tájon lassan szétfolyik az óriás-tojás sárgája: a Nap. MOLNÁR JENŐ: Autóbuszon Dédapámat ökrösszekér rázta erre, kátyús úton, valaha; tűnődött, hogy ki húz nagyobb jármot: busa ökre, avagy önmaga? De régen volt! Emlékét figyelem: szól-e múltból hozzám üzenet? Zúg a motor, fürgébb lett a táj is: itt bizony hiába fülelek. Szava szétfolyt, ő meg porrá mállót! Más a táj is, frissül, fiatal: villanypózrmk drótjai közt tán zsong még valami fájó, régi dal.:. Ki hallgatja? A fák, egy vén varjú, az ember a motorra figyel. Sebes bárkánk lyukat fúr az éjbe nagy reflektor-fény-s2errteivel; '• •• • Éjszakában pihennek a falvak, de pikkelyes bennük a sötét. »• *"► piros szívként világít sok ablak: melegíti az utas szívét. , I ARKAS ANDRÁS: A kőművesekről Mint a szabó, ha szövetje kiválik az átlagosakból. Legjava lelkületét viszi szép munkája sorára, Épp így a kőművesek, ha a Líceum ormozatánál Ülnek az állványokra szabott pallón verebekhez Illő módon a reggeli fényben, a falra a maltert Csapkodják, simogatják, és a barokk vonalakban ünnepi dísz újul a falon, hogy a századok óta őrt álló, nemes épület egyre ragyogja a szent célt: Mindig az emberi szellem, a mű meg a hit, £ a szabadság Röppen a hohiap elébe. A századok egyvelegében Pusztul az aljas-alantas, amíg fennen magasodnak Épületek, szobrok, népek, meg az emberi jellem. Mérnökök egykori álmai büszkén egybefonódnak Mindennel, mit a mostan] ember két keze formál. Századok élnek a kőművesek meg a mérnöki munka Gránit-alapján, Semmi különbség nincs, sohasem volt Messzi idő s a jelen közt: mindig a munka terelte Szeles utakra a bízó, szellemes emberiséget. BÖRZSÖNYI SÁNDOR: Naplemente A Nap, e vén pásztor áll csak egyre, Botjára dőlve, elöregedve. Laba alatt már égnek az erdők, S körülötte távol gyapjas, lila felhők Legelnek a széles aranymezőn szétterülve. A felhők peremén túl halaványan Narancsvirágok kelnek az ég tavában, S a pásztor körül fiatal lánykák Sugárból szőtt finom táncukat járják ő meg csak mosolyog, a vén kujon, S pödri bajuszát, látom, tudom, Amint egyet lép lefelé Piros garádicson a hegy mögé', S onnét tekint még kerekre Domborult szemmel keletre, A kéken hunyó messzi csodákra, S az éjre, kinek szárnyai tárva Lengenek már ki a csillagok alatt Várakozó lomha homályból.-H. BART A LAJOS: Mire megvirradt... RECSEGVE NYÍLT * barakk ! ajtaja, aztán a rozsdás pánton billegett. Az őr a küszöbön állt ► mozdulatlanul, mint egy szo• bor. Olajozott, zöld sisakján ► csillogott a holdfény. Felkattintotta a kezében tarJ tott fókuszos lámpa kapcsolóját. A fénycsík arcról arcra ; ugrott. — Tíz óra!... Ki akar lat- ! rinára?! Csend volt a felelet. Távol- ! ról egy csikó nyerített bele az ► éjszakába. A fehérből ű német 1 idegesen hintázott a talpán, ► aztán becsapta az ajtót. A zár vétszer kattant, megint elmúlt ► egy nap. Ezerkilencszáznegy- ; vennégv, december tizenhat. Huszonketten feküdtek a ; kétemeletes priccsen. Nyolc ! asszony, öt gyerek és kilenc ; férfi. A legtöbben már aludtak. ! Mint ólomsúly, rájuk nehezedett a fáradtság. Sándor bácsi ! felfelé nézett az üres szürkeségbe, mormolt és az akácossal körülvett Duna-parti fa• lura gondolt. Maga elé kép- ; zelte a verandás házat, meg a ; kis szatócsüzletet, amelynek ; bejárata fölött megrezdült a ► csengő, ha valaki érkezett. Bajomé jobbkezén az egyik uj- : iát dörzsölte, a hitvesi karika► gyűrűt délután eladta egy ke- ! nyárért. A csontvékony Sukert ! átölelte a felesége vállát és a ! mellét kezdte simogatni. Mind► két oldalról szorosan mellet- ; tűk feküdtek a többiek. Így ► csak ennyiből állt a kegyetlen ► szeretkezés. Tudták, ez sem ; tarthat sokáig. Mert viszik ; őket tovább," másik táborba, ; ahol nem találkozhat többé ! férj a feleséggel. A felső priccsen a sarokban ! mosolygó arcú, fekete szemű I gyerek feküdt. Arcát a barakk ! falához nyomta és az egyik ► szemével kilesett a deszkák ► résein. Az éjkék eget aranyszínű csillagok díszítették. A ► kiflialakú ezüst hold vékony ► felhőfátyollal takarózott. A mellette fekvő nagytestű ►Öregember halkan rászólt: — Aludj már, Gyurikám! A gyerek megrezdült. OdaJbújt nagyapja oldalához és 5 nyakáig húzta a szúrós pokrócot. — Mesélj, nagypapi — kérlelte az öreget, s megsimogat► ta petyhüdt karját. AZ ÖREG UJJAIVAL beletúrt a gyerek hajába, felé for- ►dult és suttogva hozzákezdett ► a meséhez: — Egyszer, nagyon jégen, élt egy kisfiú és Gyuri► kának hívták... — A gyerek ; hálásan pislogott. — Ez a Gyu- í rika minden este kijárt az ud- ! varra és nézte a nagy, vörös ! napot. Egészen addig nézte, ímíg egyszer elhatározta, hogy ► útra kél és felkutatja, hová í megy a nap aludni. Reggel tarisznyát kötött az oldalára, fiznom ennivalót rakott bele és Jelindult. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön keresztül, ponto► san arra, amerre a nap. Mire ; leszállt az est... — Hirtelen ► köhögni kezdett és a tüdejéből ► feltörő sárga kőport egy ►rongyba köpte. Kint nyikorgó léptek kop- [pantak. Az őr a barakkhoz í ért. Megállt. Komótosan elő- ! kotorászta a dózniját és rá- ! gyújtott egy cigarettára. Te► kintete végigsíklott a barakk- ! soron. Az egyforma, fehérre , meszelt faházak mögött acél- >szürke kőhegyek magasodtak. Ujjahegyére illesztette a ci- ! garettavéget és felpöckölte a ► feje fölé. A parázs vörös csí► kot húzott a levegőben. Ki► köpte bagószínű nyálát és elindult vissza, a hátsó udvar ► felé. Az istálló előtt benyúlt a ►zsebébe, hogy a kiszűrődő hal► vány fénynél mégegvszer elolvassa felesége levelét. Alig ^hajtotta szét a papírlapot, az ! istállóból rászólt egy mély ►hang: — Ki az? — Az őr. — Maga az, Ludwig . .. Jöjjön be! A láger-führer állt előtte. ► Combját csapkodva, vigyor► gott: — Bezárta a tetveseket? Fejük fölött a mestergeren► dán kormos viharlámpa lógott. ! Előttük a hosszú cementfolyo- !són szétterített szalma, mint ! szálkás aranvszőnyeg csillo► gott. A láger-führer belekarolt a vigyázzba merevedett németbe és húzta maga után: — Mutatok valamit, ilyet még úgysem látott... FIATAL. JÓALLÁSÜ csikó topogott a jászol elrtt. Gyenge, tejszínú kukoricát habzsolt. A lépések zajára hátrakapta fejét és nagy szemével a két egyenruhásra bámult, — Na, egyél még, padkám... Egyél szépen. — Végigpaskolta oldalát a láger-führer, aztán a tekintetével a csikóra mutatva, megkérdezte: — Na, mit szól hozzá? ... Gyönyörű egy példány, mi? — Gyönyörű ... gyönyörű... — mosolyt erőltetett az őr. A láger-führernek ennyi is elég volt: \ — Azt meghiszem — pislogott és egyenesre húzta a derekát. — Olyan lovat nevelek ebből, hogy megirigyli az egész világ ... Tegnap vettem, nem is jött sokba. Négy arany- gvűrűt adtam érte. Megérte? Mi? Az őr csak nézett maga elé és a felesége levelére gondolt. Halkan dünnyögte: — Megérte. A láger-führer felemelt egy cső kukoricát és a csikó orra elé tartotta. — Nem kell már, te buta?... Na jó, aludj akkor... — az őr felé fordult. — Menjünk, hadd aludjon, — vissza-visszanézett, úgy ment ki az Istállóból. Az őr elfordította arcát és nevetett. — Bolond ez, szerelmes egy csikóba. — gondolta, aztán le- tlsztelgett és ment a barakkok felé. Mint sűrű vizsugár, úgy ömlött szét a reggeli napfény. Az udvar füves részét ezüst ruhával takarta a csillogó harmat. A barakksor végén, karját széttárva, nagyot ásított az őr. Puskája megbillent a vállán. Aztán hirtelen ajtó csapódott, és egy lompostestű német, szeméből a csipát dörzsölgetve, elordította magát: — Sorakozó ...! Rongyos és foltösruhás emberek imbolyogtak ki a barakkokból. A nagytestű öregember egyik kezével az ingét gombolta, a másik kezével meg az unokáját vonszolta maga után. Az udvar közepén megállt és előre, a messzeségbe mutatott: — Nézd, prücsök, most kel a nap. A GYEREK ÁLMOSÁN emelte fel a fejét és hunyorgott, tátott szájjal bámulta az ég alját. Megtelt az udvar simára borotvált németekkel. Egymást túlharsogva, kiabálták: — Beállni!... Gyorsan!... Gyorsan ...! Az egyik oldalra lökte az öreget: — Gyerünk, gyerünk! Izmaikat megfeszítve, álltak a sorban. Megkezdődött a létszámellenőrzés. Az ügyeletes embertől emberig lépett és mindig koppant egyet a csizmája. — Egy-kettő-három... Tíz... huszonöt... Ötvenöt... Száz... Az istállóból prüszkölő csikó ugrott ki az udvarra. Kötőfékjénél fogva a láger-führert rángatta maga után. Aztán hirtelen megtorpant és fújtatott. A láger-führer két karjával átfogta a fejét, homlokát a ló nyakához dörzsölte és csitította: — Na ... na ... Nem szabad ilyen vadnak lenni a gazdához ... Nem ám ... A csikó látszólag hallgatott rá. Egykedvűen topogott. Az első sorban álló Gyurika kitágult pupillákkal figyelte. Már nem hallotta az ügyeletes monoton, morgó hangját, csak a lovat nézte. Vágyat érzett, hogy odaszaladjon, arcát a csikó selymes oldalához dörzsölje és megpaskolja a hátát. Csak nézte a kecsesen topogó csikót. Mindig ilyenre vágyott. Az apja egyszer otthon meg is ígérte, hogy majd vesz neki és kis kocsit is kap hozzá. Kilépett a sorból. Oda akart szaladni... Csak egy pillanatra, megtapogatni az oldalát. A nagyapja rántotta vissza. Elindult a menet. Csoszogott a sok fatalpú cipő. A hosszú sor a kőbánya felé húzódott. A gyerek hátra-hátrapillantott a csikóra és nagyon fájt a szíve. A NAP MAR ELBÚJT a hegyek mögé, mire visszaértek. Arcukra a kőpor és az izzadtság sárga álarcot ragasztott. Az udvaron, mint a megvadult állatok, ugrottak szét és egymást lökdösve, rohantak a vizeshordókhoz, hogy fejüket belenyomják. Csak Gyurika állt mozdulatlanul a nagy, go- molygó emberárban. Lökték, megingott, de csak állt, mintha kőből lenne. A csikó ott ficánkolt egyedül a barakksor végén. Lassan, topogva elindult ... Aztán gyorsabban, egyre vadabbul kalapált a lába, s szeme, mint igazgyöngy, csillogott. Lihegve rácsapott a ló oldalára, p>edig csak meg akarta simogatni. A ló nyerítve nagyot ugrott. Dübörgött a patája az udvaron, A gyerek gondtalanul szaladt utána. Vágtatott, mint a játékos csikók. A kerítésnél megtorpant a ló, Gyurika is megállt és kezét előretartva, hívogatni kezdte: — Gyere, paci... gyere, gyere... A csikó, nyakát előre tartva, bambán nézte a drótkerítést. Aztán hirtelen, mint a forgószél, megperdült és rohanni kezdett. A gyerek felkacagott és szaladt utána. A láger-führer kilépett az istállóajtón. Elborult a tekintete, ahogy meglátta a lovat kergető gyereket. A csikó a sok nyargalástól megzavarodva, nekiment a kerítésnek, nyakát felsebezte a szögesdrót. A láger-führer, kezével a levegőben kapálva, rohant a gyerek felé. Hangja keresztülhasított az udvaron: — Átkozott! A gyerek rémülten állt, úgy járt a melle, mint egy fújtató. A mosakodó emberek felegyenesedtek, szemük rémülten nézett előre. A láger-führer öklével a gyerek arcára csapott. Gyurka megtántorodotf, de állt tovább dacosan, kis álla előreugrott. A szélesté- nyerú német kezével átfogta a karját és húzta maga után, mint egy rongybabát. - '-v'Becsapódott az istálló ajtajajp Az udvaron mozdulatlan csend lett. Aztán jajgatás süvített végig a barakksoron, egyre sűrűbben, egyre vésztjóslóbban. A gyerek nagyapja könnyes szemmel állt, aztán totyogva elindult az istálló felé. Az emberek tekintetükkel kísérték. AZ AJTÓNYIKORGASRA hátrakapta a fejét a láger- führer, hosszú szőke haja a szemébe ugrott, Ráordított az öregre: — Mit akarsz, te rongy? — Gyerek még ... gyerek ,.. — könyörgött meghunyászkodva az öreg. Arcán csattant a korbács. Vérhurka pattant ki a szeme alatt. A gyerek előtte feküdt a cementpadlón, feje alatt az aranyszínű szalmát átitatta a vér. Nehéz, szürke levegő rakódott az emberekre. Esteledett. Az öreg ember az unokája mellett ült a priccsen, a barakk lakói szótlanul álltak egymás mellett. Ludwig, a tegnap esti őr, ordítva rontott a barakkba: — Lefeküdni!... Gyorsan! Gyorsan! — aztán hirtelen a zsebébe nyúlt és a legközelebb álló férfi kezébe nyomta a két aszpirint. — \ gyereknek ... Más nekem nincs — mondta halkan, és eltűnt. Kis idő múlva megmozdult a gyerek, alig hallhatóan suttogta: — Mesélj, nagy papi... Lassan hömpölyögtek a szavak: — Egyszer, nagyon-na- gyon régen élt egy kisfiú, és Gyurikának hívták. Ez a Gyurika minden este kiállt az udvarra és nézte a nagy, vörös napot. Egészen addig nézte, míg egyszer elhatározta, hogy útrakél és felkutatja, hová megy a nap aludni... — az öreg hirtelen elhallgatott. A gyerek feje élettelenül félrebillent. Nagy, fekete szeme üvegesen nézte a barakk falát. MIRE MEG VIRRADT, nagyapja vitte ki az udvarra, lefektette a párától gyöngyöző földre és egy fehér inggel betakarta. Az istálló előtt a csikó topogott, bársonyos szőrét csillogtatta a nap. Mellette állt a láger-führer és mosolyogva, az állat nyakszirtjén a karcolás helyét simogatta.
