Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)
1958-09-28 / 211. szám
NÉPÚJSÁG 195S. szcpt. 28., vasárnap PATAKY DEZSŐ: Szeptemberi vers Szeptember. A nap fehér, tiszta, fényes. . \z ősz csak nyári bús emlékezet. Szellő suhan a haldokló levélhez. Ak ég, mint szoknyák fodra, úgy remeg. Füvek sápadtan, némán állanak $ csak álmodják a földi életet. A folyó lassan tanul őszi neszt. Kacéran nézdeli magát a domb, ■ Csábít a dúsnedvű szőlőgerezd. Egy városka pihen a völgyben, alant. Vakítva ég az izzó macskakő És fülembe sír egy hangos vészharang. Halott á nyár? Hódoljunk mind az ősznek! Kinn a mezőn már vetne*k, munka forr, A pajkos napsugarai# kergetőznek S nyomukban édesen csorog a bor... FERENCZY JÖZSEF: Őszi est A szürke házakra az éj Rátette sötét, nagy kezét. S valami furcsa, lila, mély Arnyú szín ömlött szerteszét. S valahogy titkon, csendben, szépen, Idegen, új hang zúgott a szélben. Tiszta, szép álmokról mesélt. Utána valahol ütött egy óra, S erre még sűrűbb lett a csend. Majd itt-ott egy utcafordulóra Vörhenyes lámpafény mereng. S nem messze, ott, a kertek alján A kis patak kanyargós partján, A hold is sárgán feldereng. És alszanak már az emberek, A füvek, a fák, a sáros utcák, Mert az eső halkan csepereg. Az útját már jól megtanulták, A sötétben is hogy kell leesni, ' S 'a bádogesatorna elkesergi Permetező bús, halk dalát. KOLTOK ES VERSEK MOLNÄR JENŐ: Feleség fele ég Bajban méretünk meg: mennyire igaz! Feleség — felé ég: mekkora vigasz! Fele üde forrás, fele napsugár: fele gond, fele könny, mi a szívre száll. Szárnyas az idő és eltöpörödünk, de ragyog a lélek, fénybe öltözünk: néha sok a gond, csak felhőket seper, de enyhít a szív. a jóságos kehely: megfakul a hang és nem zeng messzire, ráhajtjuk fülünket egymás szívire; megtöri a bőrt a kora szarkaláb, de a lélek egyre tisztább* és simább. Nézlek ... ami múlik, sose keresem: szebb vagy, drágább vagy, mint egykor, Kedvesem! MOLNÁR GÉZA: Nekem az is nagy öröm Nekem az is nagy öröm, ha látok, Egy kék ég felé törő házfalat, — S arra gondolok, sok boldog család Rak majd új fészket e fedél alatt. Nekem öröm, ha két sorral is több Az égre szökő vörös téglasor, S dédelgetve siklik végig szemem — A már felépült lakóházakon. Valami boldog büszkeség fog cl, Hazám, épülő arcodnak láttán, — S dologra kész valahány fiadnak, Egyszívként lüktető dobbanásán. Milliónyi hű munkásod épít, — A Néped — magának szépít most már, S látni kell a kész házakra nézve, Milyen erő is a Munkásosztály. Tőlük jöttem el s ma verset írok, E versem is egy téglasor talán, Felhőkbe húzva, a magasha tör, Hazam épülő vöroskő falán. ANTALFY ISTVÁN: Uj OHZ Ma már nyakkendőt is kötöttem, s behajtottam az ablakom. Aztán ... mélázva eltűnődtem egy rozsdabarna mondaton. Nem értettem meg még egészen, mintha először hallanám. Úgy ismételgettem magamban, hátha érthetőbb lesz talán ... Majd hirtelen, mint kinn a fecskék cikkázása ... villant belém a valóság, hogy újra ősz van, és hullt levél a fák tövén.... PAPP M1KLÖS: A vers születése (RÉSZI,ET EGY 8 SZONETTBŐL ÁLLŐ CIKLUSBÓL) A lelkem tűzhányó volt, föld-öreg, s láva-emlékes magma-életem kialudt; s csak nagynéha nehezen billentettem ki egy-két rossz követ s most tűz feszít: a bamba fém-tömeg kristályait láng-korbáccsal verem, szakítva zúg a esóvás ős-elem, fortyog a kráter-üst s az érc-szövet rongyként reped szét, s az izzó láva kidagad a vulkán homlokára, lezúdul a boldog fergeteg s öröm-gázok ujjongnak az égre ,.. és ottmarad üres anyja, ... a hegy végigperzselten és összeégve. Vissza a% életbe... 1938-AT ÍRTAK AKKOR.. Borongás őszi délután volt A nap fehér korongja bágyadtan, erőtlenül sápadozott az égen. A pusztulást lehelték, az elmúlást kopogták iá1 ba alatt a rakpart macskakövei. Sápadt, lelógó fejjel bas- tatott. Gondolt egyet, még utoljára megnézi Budát. Tántorogva haladt ót az Erzsébet-hídon. A jólöltözött úriasszonyok fintorogva néztek utána. Ö csak ment, ment kopott, rongyos ruhájában, szívében erős keserűséggel. Már -három éve, hogy a munkanélküliek ke- nyértelen életét éli. Nem talált munkát sehol. Miért is hagyta el faluját? A város csillogása bolondította, az új ismeretlen lehetőségek délibábja csábította el hazulról. Éles fájdalom nyilait gyomrába. Ki tudja, mikor volt valami rendes falat a szájában. Rikkancs rohant el mellette, újságot lobogtatva, kiabálva: — Óriási szenzáció!... A Függetlenség, itt a Függetlenség... Hulla a Dunában! Ön- gyilkosság a Váci úton! Keserű érzéssel gondolt a holnapra, amikor majd őróla is így kiáltozzák a rikkancsok. Budára ért. Lement a Du- napartra. Megállt á víz előtt. Nézte a fényes, szürke folyót. Milyen hideg lehet most a vize! Beleborzongott a gon- ' dolatba. Ugyan hány óra lehet? Gondolataiból éktelen kiáltozás lármája riasztotta fel. Fiatal, rongyosruhójú, koszos, rosszképü suhancok közeledtek feléje a parton. Kis kócos kutyát hoztak ma'gukkai. Az utcáról szedték fel valahol. A sápadt férfi kedvetlen pillantást vetett rájuk. Ezeket is éppen most tudta idehozni az ördög? Nem baj, megvárja, amíg elkotródnak innen Nem sürgős a dolga. A másvilágra pillanatonként indul a vonat. A SUHANCOK AZONBAN NEM MOZDULTAK, nem akartak elmenni. Azzal szórakoztak, hogy a mocskos jíís kuvaszt nyakánál fogva behn- jítettók a vízbe, aztán megvárták. amíg kiúszott a partra, s újra belelökték. Vinnyogott, sírt szegény jószág. Ok meg jóízűeket mulattak kínos küszködésén, ijedt, könyörgő szemén, amint kapálózva, úszás közben reménykedve leste, hogy most talán majd kiengedik a partra. Fogytán volt szegény kis állat ereje. A suhancok fogadtak, hogy már tíz percig sem bírja, elsüllyed. És a nyomorult állat újra meg újra, vízberepült. A sápadt férfi egy ideig némán nézte a játékot és saját életére gondolt. Neki is ilyen kutya-élete van. A kis kutya fájdalmasan felvonított, köhögve, szívbe- markoló félelemmel, Az-életé- ért vergődött. Nem volt több ereje, nyelte a vizet. Ä férfi nem bírta tovább nézni a kegyetlen játékot. Mérges düh fogta el, ragaszkodást érzett az élethez. Hatalmas ugrásokkal rohant a suhancok felé. Szétütött közöttük, szétkergette őket. A kis kutyát a folyó árja már-már elragadta. A férfi vízbevetette magát. Utana úszott és kihozta a partra. Nem érezte a jeges víz hidegségét. Csak amikor ott állt -a parton, csepegő ruhában, akkor eszmélt rá, hogy mit csinált. Megsimogatta a didergő, hálásan szűkölő kutyát és bosz- szúsan mormogta: — Hát most aztán vissza- ugorjak a vízbe veled együtt? De már tudta, hogy nem fogja megtenni. Gyávaság volna megfutni az élet elől. Élni és harcolni fog... Felkeresi barátait, az elvtársakat. Gulyás, akit a szakszervezetből, meg a Vörös Segélyből ismer, mindig hívta közéjük. Tudták, hogy micsoda ember. Talán most sem fogják visszautasítani. És a didergő ember, karján a vizes, remegő kutyával, elindult vissza az életbe. Félórás bolyongás után így sötétbarna tölgyfaajtón zörgetett. KÉT HÉT MÚLVA VÖRÖS CSILLAGOT meszelt a Váci utcai kirakatüvegekre és röplapokat szórt a Nemzeti előtt... Mert a tölgyfaajtó mögött, ahová bekopogtatott, a kommunista párt egyik sejtje élt, dolgozott, készülődött, az elvtársak ültek, munkás barátai, akik vártak rá, visszaadták hitét, élete igazságát, küszködése értelmét, célját, akaratát. És ő sötét utcákon bújva, nagy világos kirakatok előtt vigyázva, mindenütt harcolt és élt a pártért. Örökre a pártnak ajánlotta életét. Nem akart többé öngyilkos lenni..: — pataky — Szeptember végi hangulat Biborszínú ruhát öltött az Eged, meg a Várhegy, a sötétzöld tölgyes oldalak most szömörcétől piroslanak. Az erdő fokozatosan bar- nul, elkezdődik az elhaló lombok tündért színjátéka, amilyent a világ egyetlen festője sem volna képes vászonra vinni. A város végén is sárgállik már a fű, benne hófehér libák nagy szárnycsattogással és gágogással örülnek az őszi verőfénynek. Az egyik apró ház udvarán tarka gyermekcsapat üli körül a szilvaíz-főzőt, buzgón hordják tüzelőnek a kukoricaszárat. Az udvar végében vetkőzik a nagy eperfa, ágai csakúgy rikítanak a kukoricacsövektől, ráaggatták, ami az eresz alatt nem fér el. A pusztuló kertekben fürge cinkék dalolnak, most nyílik az utolsó kerti virág, az őszirózsa, meg a krizanténum. A muskátlit, meg a rozmaringot már kiszedték a földből és telerakták velük a kis ablakokat. így kívánja a nép hagyományos tisztessége. S ha majd szüret után lagzit tartanak, rozmaring-ággal megy a násznép az esküvőre. Kinn, a határban mély csend ül az őszi tájon, amarra hátrább kékesszürke fátyol leng, fényes pókháló-szálakkal van átszőve a levegő. Egy-két lepke nagy csapongással játszik a rét felett, amelyen kiújult a kakukfű és illatos zsálya virít. A nap benéz a völgyekbe, szökik a köd, meg fényesednek a fűszálak. A szőlőhegyen szedők éneke hangzik, szüretelnek. Az úton dús szőlőfürtökkel rakott szekerek jönnek-mennek, kádak dübörögnek tompán. Egri hangok ezek! A keresztútnál a kerülő rátámaszkodik a fokosára és nem hisz — mint mi — a szeptember végi napsütésben. — Szent Mihá’ napja után bármerrő fú a szél, hideg a’! Jó vóna, ha az ember is be- búhatna a föd alá, akar az ürge, aki Kisasszonykor becsinálja a lyukát, oszt ki se gyón tavaszig... Az Egedhez közeledve, kékesszürke sziklákat, sötétzöld tölgyek közt pirosán égő szömörce-bokrokat látunk, köztük csipke-, kökény-, fa- gyalbokrok cinóber és hamvaskék bogyói érnek. Az olajzöld mohák között árva- lányhajszálak lengenek. Kevesen tudják, hogy valamikor erre vezetett a honfoglalás útja, Az Eged oldalában és arra feljebb, az ostorost völgyben, lovas-temetkezési helyeket találtak. Béla király névtelen jegyzője szerint erre nyomult előre Árpád fejedelem seregének jobbszárnya, a Mátra vidékének elfoglalására. S az Eger-patak partján azt a halmot, amelyen a vezérnek ^álláshelyet csináltak — Szinha- lomnak (ma Szihalom) nevezték... A Nagy-Eged oldalát most friss ültetésű szőlők foglalják el, aztán a noszvaji erdőbe torkollik az út. Nyugat felől könnyű szél támad, s hullani kezdenek az elsárgult, megpirosodott falevelek. Vadlúd-csapat száll el a fák felett, nagy gágogással, s két gombaszedő egri asszony, — meghallva őket, beszélgetni kezd. — Elmegyen a madár más országba, ahol meleget tanál. Nem marad egyeb az erdőn, csak a Harkány, meg a feketerigó. — Eccer meg a felnémeti pap asszongya a bírónak: „Hajcsa be kend a párbért, mer másként a deresre hú- zatom”. Aszongya erre a bíró: „A fecske el szók menni, a veréb meg itt szók maradni.” Hogy a pap nem értette mingyá, megmagyarázta oszt a bíró: ,,Má’ amióta én bíró vagyok, három pelébános is elment innen, én meg mem- maradtam. Hát engem nem házat le a főtisztelendő úr...” Leülnek egy verőoldalba és friss cipót vesznek elő a kosárból. Az egyik forgatja, nézi a fényes-barnára sült cipót és megszólal: — Hun kezdik meg a kenyeret? _ ? — A hun van. A hun nincs, ott nem kezdhetyik meg.. Emelkedett hangulatban ballagunk tovább, míg végre utunk végállomására érünk: ; előbukkan Noszvaj, szőlöhe- gyek és erdőségek közé foglaltan. A falu feletti hegyoldalban borházak fehérlenek. Valamikor sok bor termett ezen a vidéken... Most minden ház egy-egy gyümölcsöskert. gondosan tisztogatott fákkal. A nosz- vajiak látják el az egri piacot a legszebb gyümölcsökkel. Visszafordulunk az úton. Ránk szállt az est már. Az erdőn ijesztő neszek kelnek, hideg szél támad a hegyhátak felöl... Az enyészet szelleme jár a természetben... SOMODY JÖZSEF FAZEKAS ISTVÁN: Kuilékiíl Bármerre járj a halk, u messze réteken, avar között, vagy éjjel, sápadt hold alatt Feléd röppen szavam, hogy mindig hordtalak, s féltve őriztem hajad barna ördögét,' huncut szemed kis mécse volt akaratom, úgy vágyva hordtalak regényes nagy álmaimban. mint harmatcseppbe könny a szűzi tisztaság Mj vc.lt bú szállt, az öröm villant vágyaimon, s elringatott a párnák álom játék-tengerén. Mellettem vagy ma is a szép tested vetett árnyéka úgy pihen, mint két fehér -galamb, a hallgatag éjbe féltve összesimulnak, és híva, kacaj csendül, színezüst harang a hangod, mely szívemhez mór megérkezett. Nagy utakon jött, haladt a vágy, e cifra élet, , mely színezett apró, tarka fergeteggcl, mely párt köttet halk szívemmel, és váll frigyet, s porban is elsirat tán, ha egyszer elpihentem. «,> * KESKENY ILONA: A tarkanyi barátrótnó! Csobban a víz, a csermely csordul Fut kacagón, a rétnek fordul Hosszú pariján merre a szem lát Sudáran égfelé nőttek a fák És vízre hajolva, — mint ifjú lányka, — természetadta szirom ruhában nefelejcs nézi magát. Az erdő melyén, halk szűzi csendben Száz kis bogár siet neszezve. Fák lombjai közt hallik madárdal S fejükről levett barna kalappal A kandi gombák üdvözölnek. Ha mindezt látod, hallod, érzed, Éltűnik messze a zajos élet, / Körül ölel a nagy természet S békéről suttog teneked, igr : FARKAS ANDRÄS versei: Mint hullt kalász .., Almommal átszövöm hajad. Fejed szelíden és aránylón Pihen az ujjaim alatt, Mint hullt kalász az esti tarlón. Egyetlen tincsed sem szabad, Rabom lett mind-mind-mind! Bevallom, Ujjam közt úgy marad hajad, Mint hullt kalász az esti tarlón. Fejed itt nyugszik mellemen, Mint megtalált nap szűz korongja, Amit már nem kell értenem, Mert este száll rá elborongva, S percünket kéri súgva-gyarlón, Mint hullt kalászt a tiszta tarlón, 0 ír* A lány csak állt. csak áUl... A lány csak állt, csak állt a szélben És hangja nem szólt, hogy beszéljen. Száját elhúzta szép mosolyra, S huncut ráncot vetett az orra. Szemét, ha látnám újra, bárhol. Megismerném szűz csillagáról, Hosszú haja sötét keretbe Formázta arcát, csak lebegve — Miért is mondom őt el újra. Mikor a szél már messzefú.jta, S a rút idő mindent lepárol, S nincs szó a lepkék iiímporárói? Oly jó így ábrándozva, bölcsen A bimbót látni a gyümölcsben, A színeket a szürkeségben, Hogy ami volt. mind újra égj—
