Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)
1958-08-24 / 181. szám
6 NÉPÜJSAG lO-'R. augusztus 24.. vasárnap PAPP MIKLÓS: Rettegem bátor vízió KÖLTŐK ÉS VERSEK ANTALFY ISTVÁN: Ha csak rád nézek is... Tavasz van... az okos erdőt járom s a víz babonáz: félj, mert úgy lehet, hogy holnap már nem oltod szomjadat, s fülembe súg a reszkedt föld: „remegj. nézd: a kerítő, hazug tavasz ravasz-friss virágot hint eléd, hogy pihenj a leány-fű ölébe s dalold lenge-könnyű énekét: ne higgy neki, mert szörnyű gaztett készül élet-szaggató, s a szép fölött most másért küzdj, mert dúlt szemek mögé egy tébolyult fantom költözött: és hidegen, mint a fagy, agya vad gépeket szül s tömegsírba’ számol, a pusztulás az álma és a tűz, mert rom lesz minden, s hogyha nem vigyázol, egyszerre majd feldördül az ég, széthullnak mind a meglelt csillagok, megszakadnak ős-törzsű tölgyek, vérbesűrűtnek rőt folyó-habok, veszett-vágtába szédült sziklák lezúdulnak és meredt házak széthullanak, mint viharba szórt mag. pozdorjává törnek a gátak, szétrohannak az együtt-sínek, megveszett mozdony földnek szalad, forgács lesz a kisgyerek-bölcső és sírboltként az otthon-falak rázúdulnak s a megcsavart fák imádkozó karját a vihar sejtekre tépi, fölbillen a tér és véres csonkokat összekavar, s lekapja a Mont-Everesztet és a súlyúit, robusztus éket kavargó gyárak roncsába veri, s atomokra mennek a gépek, őrült markában reccsennek szivek, kínba fetreng a dűlt viliág, és a rémes, megvadult éjből menekülnek a molekulák, szertesikoltó ember-szavak őriilt-pörgettyűs, kifosztott éjbe hullnak be, mint széttépett levél a tagló-halott, üres semmiségbe, szétesnek mind a bolygó-pályák, koporsóját veri a halott, , s a vér-vizek rianó kínban > megőszülnek ...” nem akarok > halált és nem is lesz, ha a hit > feltüzel most szivedből: és kezem kezedért nyúl: akard, hogy a föld i a szeretet bolygója legyen! ? BÖRZSÖNYI SÁNDOR: i Hiszek a haladásban \ Korholhatják százak s ezrek, S Oc milliók vágya mégis benne él! > A sáros magban alszik a virág, i S a szín, az Illat, > S a szénben rejtezik a hő... Kinek fáj. hogy forog a kerék? / A kutya nem érti s marja. < Az irigy eltakarja \ Arcát, hogy míg karja J Bont. s szája morog í Avult igéket, > Szemét ne bántsa > A fény, mely visszavág j> Az új világ; > Pereméről... > Nékem ez erőm s hitem. > Hogy ami lejárt: menthetetlen. < S bár lépteink gyarlók s tétovák. fgy haladunk majd mégis tovább! < fAZEKAS ISTVÁN: < Most múlt éjfél,.» Egymás alá rajzó sorok előtt fut a toliam, 5 na, mi az? Bökkenő és a toll megáll... í Ne játszi Most múlt éjfél, még írni akarok. < A falon fejem árnyéka játszik a fénnyel > zilált e szétkúszált hajam. Az a dolga, ketyegjen az óra < Te meg toliam, s kezem gyerünk tovább! j Reccsen a szék, megosztja fáradságom, i ha félnék, az ülne ajkamon. < — Csend — ó, te átkozott óra! — < Miért ketyegsz, miért kiáltod a múló ! [perceket? < Álom. Alvás. Tündér. Játék. Gondolat. ! Csend. — Rábukik fejem az asztalra... J Alszik a test, áll a toll és betű. < Alszom a csendbe, pármám a tiszta papír.. J PATAKY DEZSŐ: ÉVA Engedd, hogy néha, néha lássalak Behunyt szememmel bájos árny-alak, Hogy gondolatban érintsem kezed, S bárhová mássz, én is kövesselek! Ügy kívánlak! Engedd, hogy nézzelek, Ha elémlop a röpke képzelet. Ügy várom, ki nem mondható szavakkal — Hogy piciny ajkad majd egyszer meg[vigasztal! BELLA LÁSZLÓ: Egy könnyéképp Ez az egyetlen igaz vallomás, Bánat patakja, öröm csermeje. Szikrázó hajnal — langyos nyári éj, Őszinte báj, testetlen, hangtalan Forró, finom lelki megújhodás Ragyogó mívű drágagyöngy — egy könnycsepp. Nem mondanám és nem mondtam: ne sírj. Akartam látni arcodat igaznak, S a lelkedet, mit furfangos varázs Finom pózokkal birtokol, igazgat. A Nőt akartam érezni, a nőt, Ki sírni tud, mert fáj, hogy megrabolták. Ki fél, hogy újra lesz egy pillanat. És el kell hagyni a nagy vágyak ormát. A Nőt, aki tékozló, szertelen — Forró ajkából lávát önt pazarlón És megleli kifosztott önmagát. És sírni tud a vágy kaszálta tarlón. Már mindegy volt. hogy miért kívántalak. Szerettelek-e. vagy tán még szeretlek; Mit bánom én, hogy átkozol, gyűlölsz, Más nem vagyok, csak szánalmas eretnek. Egy könnycsepp volt, a lelked egy parányi Atomja csak — megható és igaz volt. A barna éj, a lelketlen világ Sötét színébe egy piciny igaz folt. A vágy csupán másik vágyat kíván. Vad szenvedélyt, mit álmodhatsz igaznak. Az emlékedből nem ez jött velem, Ilyen emléket más nő éppúgy adhat... Egy könnycsepp volt, egy égő női könny. Az arcodon gördült forró ezüstje Köszönöm ezt a könnyet, köszönöm Mert idchullt a Iclkcmbe — a tűzbe. FARKAS ANDRÁS: Éjszaka fehér cipóval A holdat, ezt a friss — fehér cipót Odalopják az ég kék abroszára, Körül apró felhők száz gyertyaszára Őrt áll és én velük világítok. A kép m egeit a mélységes titok Nagy szájat tát a perc kis mosolyára, És én, az apród, csepp morzsára várva Hajnalt keresnek, reggelt áhítok, Mert ilyen csendben, ilyen bűvöletben, Mikor szerelmi étvágy istenes Gazdája rejti arcát ismeretlen, Mikor a jó cipó-szag nem ereszt. Csak kérdezem: Mi lenne itt a fontos, Mivel az cg s a föld egyformán bolondoz? MOLNÁR GÉZA: Mosolyodat magammal hoztam... Nagy riadt füttyel, fáradt dohogással, Ragadott el Tőled tegnap a világ, Még láttam, amint élénk lobogással, A nyári zöldből kivillant kék ruhád. Eltakarni készült fátylával a távol, Majd kupolát vont közénk a végtelen, Egy kép maradt meg... arcod mosolyából, Mit magammal hoztam s hordom szívemen. Csupa ellentétes pólusú az élet, Emberek születnek, emberek meghalnak, Egymásra találnak... búcsúznak..; rohannak Míg figyelem a tűnő messzeséget, Zöld nyár, a társam, itt rohan velem, S a sínen csattogva Hozzád fut a szívem. Ha csak rád nézek is, ha csak látlak téged, szebben ragyog a nap, máris szebb az élet. Ha csak rád gondolok, s arcodat idézem, könnyebb lesz a gond is, s melegebb a vérem. Ha Te reám nézel, sötét, nagy szemeddel, ez a fényes mélység soha nem ereszt el. S ha csak egy szót szólsz is, csak egyetlenegyet, és azt nekem mondod: soha nem eresztlek! VALLÓ EMIL: I<>nek valami ismeretlenről Mikor villan fel szemed sugara? Kire, merre? én soha nem tudhatom. Csillan-e játékos ragyogása, ' ha mosolyod rejtőzik az ajkadon, vagy legörbül egy pityergő ívben olykor, ha bánat ér, és a könnyeid pilládon rezzenve tétováznak: csak sejtem őket, hogy láthatom, ne hidd! Két babonás szép szemedről miért énekelnék verset néked? Hiába! Babonás ragyogásuk fényeit, mondd, édesem, csak egyszer is, ki látta? Titok ez nekem, soha nem láttam, a pillantásod barna-e, vagy kék-e? ha benne az erdő színe játszik, vagy rá villan az égbolt derűs kékje. GYURKÓ GÉZA: Az ember és a kutya A kutya ott ül a kapu ' előtt. Fejét feltárva, ismeretlen illatok után szaglászik, ismeretlen, de bizsergő szagok libbennek el fényes orra előtt, hogy nyüszítős sóhajt enged ki sovány horpaszából. A kutya sovány és lompos, faját senki se tudná megismerni. Valamelyik őse talán farkas lehetett, de az is lehet, hogy komondor. Szeme riadt, mint a mindig menekülő őzeké, és füle sok csata mindent eláruló dokumentuma. Nem idős, fogai fehérek és hegyesek, izmai ruganyosak és képesek tízkilométereket röpíteni gazdájukat át szántóföldeken és erdőkön, sivító gyerekek, libáikat féltő asszonyok, birodalmukat féltő, gazdájukat hűségesen szolgáló, ebek gyűrűjén keresztül is. A kutya ott ül a kapu előtt. Valahonnan jött, ki tudja, ki tartja számon, hogy egy lon- cos, kóbor kutya honnan jön, ott van a ház körül, dédelgetik az ölebeket, csontot vetnek a házőrzőnek, örvet kötnek a vadászni tudónak, de mit törődnek a gazdátlan jószággal. Az nem is kutya, csak eb. Nagyot és keserveset ásít, hogy ínye hátrahúzódik és beleremeg az egész teste. Aztán feláll s lassú ügető léptekkel elindul végig az utcán. A farkát maga alá húzza és szemével, amely mély és barna, mint az erdők sötétje és nedves, mint az opál, mindent lát és mindent megfigyel. Mint valami filozófus. Az élet tette azzá. Már csak álmaiban, riadt és rövid álmaiban réved fel kölyökkora meleg vacka, anyja öle, olyankor halkan vinnyog, mélyeket szusszant, aztán saját viny- nyogásától felriad, hogy újra mellső lábaira ejtse a fejét a bokor alatt. Uél és remeg. Ellensége az egész világ és szolgája az egész világnak. Belerúgnak és követ dobnak hozzá, egyszer már fel is akasztották az útszélen játszó gyerekek, akikhez őszinte szívvel, vi- gyorgó ínnyel közeledett. A hurok lecsúszott a nyakából, s ő őrült rémülettel, a gyerekektől kergetve menekült hosszú kilométereken keresztül. Kapott tojást, amely a tűz minden kínját bocsátotta a szájára és simogatást, de a kéz viszkető port szórt szőre alá. Most ott üget az út közepén, rengeteget tanulva és rengeteget tapasztalva, nem bízva semmiben és senkiben, éhesen és szomjasan, titokzatos szagok után szimatolva, s valami megnevezhetetlen után sóvárogva, amit egy kutya ugyan megfogalmazni nem tud, de amitől elsimulnának a felborzolt szőrök a testén, elernyed- nének mindig menekülésre kész izmai, megtelne örökké éhes gyomra, s amitől aludni lehetne mind a két szemével is. — Psszt..; pszt... gyere ide... na — hall egy hangot a háta mögött. Megtorpan és fülét félrecsapva hátranéz. Alacsony, idősebb emberke áll az út mentén. A kutya nézi és hátrál. Ha most az ember megmozdul, már vágtat is, olda- lozva, hogy hátra is lásson, de előre is, nehogy csandába szaladjon. De az ember áll és mosolyog és int... — Gyere ide kiskutyám — hallja a csendes, megnyugtató hangot és látja a kezet is, amely int és amely üres. Üres, de talán éppen ezért nem oly ijesztő. A kéz semmit se akar adni, semmit se Ígér, csak hív és a kutya nézi a kezet, a- melynek mozdulatai szinte hipnotikus erővel hatnak rá. Mégse mozdul, csak elernyed- nek izmai, nem érzi ösztönével a menekülés vad és fé- kezhetetlen vágyát. Aztán lassan, óvatosan, inkább csak kísérletképpen megcsóválja a farkát. Nem a kitörő öröm szélsebes üdvözlete ez, inkább csak valami finom mozdulat, hogy látlak és figyellek, nem félek tőled, de... — Hát gyere már ide, te lompos... Mit félsz, nem bántalak — mpndja az ember és még mindig nem mozdul. — Ahogy ott áll a járda szélén, mozdulatlanul, kezével intve, halk szavakat mondva, amelynek értelmét csak sejti, mintsem érti a kutya, valahogy olyan most számára, mint a hűvös víz, amelynek nem lehet ellenállni. Két-három lépést tesz, de óvatosan, hogy futhasson, menekülhessen az ember legkisebb mozdulatára is. A z ember úgy látszik, tudja, mire gondolhat ez a lompos szőrű, csupa gubanc kutya, mert csak áll és hív, hangja simogat, mint a réten a selymes fű, mint a tavaszi szél, amely bebújik a legloncsosabb szőr alá is, hogy megsimogassa a csontra száradó bőrt. —"Né" félj... nem bántalak..: Na gyere, hadd markoljam meg a pofád..; A kutya lassan lépeget, ínye meg-megremeg és orra sípolva szívja be a levegőt. Az ember szaga megnyugtató, kicsit fanyar, de barátságos és nyugalmat, meghittséget áraszt magából ez a szag. Megáll az ember előtt vagy két lépésre. Fejét félretartja és nézik egymást: a kékszemű ember s a barnaszemú kutya. Az ember előrehajol, a kutya hátrál, de csak egy kicsit, s aztán boldogan, nagyon boldogan szusz- szánt egyet. Durva, kemény és mégis simogató ujjak kapaszkodnak a pofájába, a füle alatt, barátságosan megrázzák a fejét, hogy belerándul az egész teste és mégse fáj, és mégse fél és mégis olyan nagyon jő. — Na látod, te ostoba... Mit féltél... Ilyen nagy dögnek nem szabad félni... Hú, de sovány vagy kutyám, téged se tarthattak jó koszton... Mi? — guggol az ember a kutya előtt. S a kutya felhúzza az ínyét, nevet teli pofával, füleit hátracsapva, fejét jól belesüly- lyesztve a keményen markoló emberi tenyérbe. A szemét is behunyja, nem akar látni és érezni semmit. Csak az ember kezét. Most agyonüthetnék, most felakaszthatnák. Ez az ember akaszthatná fel, s még életének utolsó fellobbe- nó fényével is szeretetbe és hálába öltöztetné, erre az em bérré már soha nem tudna haragudni, soha nem tudna előle elmenekülni, ez az ember betöltötte egész lényét, minden idegét. — Na gyere... éppen ilyen kutya kell nekem... Legfeljebb elzavar vagy kétszer a gazda- asszonyod, de oda se nézz, — harmadszorra ottmaradunk... Igaz, Bodri? — indul ez az ember anélkül, hogy hátranézne. S Bodri, aki végre kutya lett, feltartott farokkal, öntudatosan kocog a gazdája után, meg-megmorogja a kóbor ebeket, amelyekkel útközben találkoznak. Mennek az utcán, elől az ember, utána a kutya, mennek hazafelé. Ma megcsókollak, évődő kedvvel, lobbannak-e felém vágyódó tüzek? Mindezt én soha meg nem tudhatom, miattad te..., te undok... — napszemüveg! MOLNÁR JENŐ: Almomban minden kék tolt Almomban minden kék volt, kéken fénylett az égbolt, kék volt a föld, a víz, a tűz, kék a patak s partján a fűz, kék az erdő, a karcsú őzek és kéken kergetöztek a nyulak és a mókusok, a kalász kéken suttogott... Kéken szálltak a madarak, a kékárnyékú fák alatt kéken iilt a fáradt vándor. Kék méh vitt a kék virágból kék mézet a kék kaptárba, kék volt a pillangó szárnya. A mindenséget nagy kékség lepte be, de nem volt olyan szép, mint Lollym két szeme. FORGÁCS KAROLY: HAJH A L Hogy tűnt az éj, a Nap kihívta szívem az eszmélő erdőre, a zöld lombok közé bevitte, hogy telecsókolja hús Csókkal az ajkam s a tegnapok könnyét lemossa szűz harmattal, daliak — Mert dal zengett fel a nagy erdőn. — A hajnal mosolya: a hárfa ezer arany húrja ragyogva feszült a fák fölött a légben, epedő, vágyó szívvel várva a dalt, mit kipengetnek rajta. És jöttek a Napsugár-lányok, keblükön pihegett az éj még, de hajukon a reggel fénye szikrázva, fellobogva égett, ujjúkon pezsgett már a nóta» — S megpendültek a húrok sorba: nimfák ébredtek harmat-ágyból, méz folyt az ajkukról s szívükben piros virágok nyíltak. Hozták felém, szívem elé a mézet s feldíszítették koszorúkkal s a sok-sok tűzpiros virágot s feldíszítették tűzpiros koszorúkkal egyszerű szívem sápadt arcát» l VARSÁNYI PÉTER: Szeptember! búcsúzáé Szöszke hajadból meséket font a szél. és lengő szálain ezer tünde fény cikkant az őszi, rozsdás reggelen. Ábrándjaimból így formállak téged, mint képzelet a titkos messzeséget» — Lásd, a pillanat bennem végtelen. — A kívénhedt nyár utolsót kacagott, míg elnyelték a hulló, sárga lombok. — Könny fátyolozta be a két szeoum. — Engedd, hadd legyen enyém lelked titka! Ne menj, ne tűnj a semmiségbe vissza! Nézd, a vén Dunán habot ölel a hab — Jöjj, Éva, versemnek örök Asszonya vagy!
