Új Úton, 1957. február (12. évfolyam, 10-17. szám)

1957-02-14 / 13. szám

1957. február 14. csütörtök ÜJ ÜTŐN 5 A MAGABIZTOS EMBEREK j — EZ MUTATJA legjobban, milyen a hangulat nálunk — tartja a karbidlámpát a sur­rogva siető gumiszalag fölé Horváth István mérnök, egy- személyben a gyöngyösi XII- es akna munkástanácsának el­nöke, a helybeli pártszervezet intézőbizottságának tagja. Több beosztása nincs. S a lám­pa fényében, mint valami pa­tak, ott remeg a gumiszalagon a barni lignit. Úgy nyargal ki­felé a napvilágra, mintha va­lami fontos és mulaszthatatlan küldetésbe menne... Néhány héttel ezelőtt még alig-alig járt ez a gumisza­lag, néhány héttel ezelőtt egy kéz is elég volt, hogy meg­számolja, hány vagon is a bá­nya széntermelése. Ma éppen húsz kéz volna erre szüksé­ges. S mindez szinte hetek alatt. Bemáth Viktor, az akna üzemvezető főmérnöke a mun­kástanácsra, a munkástanács a műszaki vezetésre, mindketten a pártszervezetre, az meg vi­szont... ne is folytassuk: egyik -se akarja vállalni a „felelős­séget”, egymaga ezért az ered­ményért. S az a néhány óra, amit ott töltöttünk a bányában, arról "győzött meg bennünket, hogy nem is szerénység ez részük­ről, hanem az igazsághoz való ragaszkodás. így hárman, együttes erővel lehetett elérni a napi 100 vagonos szénter­melést, így hárman, együttes erővel lehetett csak biztosíta­ni azt a fegyelmet, amely nél­kül nemhogy termelés, de egy­szerűen bánya sincs. ] AZT MONDJA DUDÁS ISTVÁN szakvezető aknász; — Minket segít csak igazán a munkástanács... Ha itt nincs fegyelem, akkor nincs terme­lés... A fegyelmet pedig egy­magám én nem tudom megte­remteni, sőt, szembekerülnék jónéhány emberrel... — Mi a fegyelem mellett ál­lunk és fogunk is állni min­dig — szól közbe Horváth, miközben rágyújt egy ciga­rettára. Dudás arcán látszik a meg­elégedettség, hogy ilyen szé­pen egyetértenek, s arra is bó­logat, amit most Horváth mond, a földönülve, hátát ne­kitámasztva egy támfának... — Négy vagon szén... ennyi volt a napi termelés. Bejöttek hétfőn dolgozni, de valaki va­sárnap elvágta a kábelt, órá­kig kellett kínlódni, míg meg­indulhatott úgy, ahogy a mun­ka... Vita, lógás, falopás, azt hitték itt egyesek, hogy meg­szűnt a világ, megszűnt a rendes munka. Hát ez így nem mehet tovább, összedugtuk a fejünket és megállapodtunk abban, hogy mindent a fegye­lemre, ez az első. Munkásta­nácstag lenn a bányában, nem adhat semmiféle utasítást, — csak a felügyelet... Mondja el majd fenn, ami az oldalát nyomta... Együtt adtuk ki, s adjuk ki ma is az intézkedé­seket a műszaki vezetéssel. S az együttdolgozás meghozta az eredményt... — ... meg a bér — szól közbe Dudás. Valóban a bérezés nagy len­dítőerő volt a bányászok mun­kájához. Bartha József vájár társaival éppen egy légvága­tot falaz, kiemelt órabérrel dolgozik, mert nehéz és veszé­lyes a munka, meg fontos is. Ö mondja el társai helyett is, hogy az új szakmánybér, az komoly dolog, nincs, és nem is lehet már ok panaszra, becsü­lettel megfizetik a bányászt. — De ne sajnálja senki tő­lünk — tartja fel az ujját —, mert ez olyan munka, hogy fel se méri, aki még nem pró­bálta... j BARTHA IS tagja a mun­kástanács elnökségének, s a bérről erre fordítva a szót, megerősíti, hegy a bányában elsősorban a példamutatással vezetnek a tanács tagjai. Itt lenn nincs helye a vitának, itt végre kell hajtani az uta­sításokat, mert emberéletről van szó. Jó munkások mind a tanácstagok, van is hát becsü­letük munkájuk után is tár­saik előtt... S amerre csak járunk a föld alatt, kommunisták és nem kommunisták elismeréssel beszélnek a munkástanácsról. Nincs fennakadás semmiben, van anyag, jól szervezett a munka, van fegyelem, van jó bér, s ennek nyomán van: jó hangulat. — Nem kell attól tartani, hogy nem lesz munkahely, — magyarázza Horváth az egyik fronton, ahol a robbantás mi­att éppen félrehúzódva várnak az emberek. Bemáth nagyon kényes arra, hogy legyen tar­talékfront... a munkástanács nemkülönben... Állandóan fo­lyik a feltárás. Lesz szén, raj­tunk nem múlik. Mire kiérünk a bányából, megérkeznek a buszok a dél- utános műszakra leszállókkal. Miskei László vájár, ugyan­csak tagja az intéző bizottság­nak, az irodába fordul be — Bemáthtal, a főmérnökkel volna valami beszéde. Ö mond­ja el, hogy a pártnak van be­csülete és tekintélye már az üzemben, a következő tag­gyűlésen is tíz jelentkező fel­vételéről dönt majd a tagság. — Már arra is vigyáznunk kell, nehogy olyanok is jöjje­nek, akikre, mondjuk meg ő- szintén — nem számítunk, mint pártagokra — teszi hoz­zá. j BERKA JÓZSEF tanácstag, aki ugyancsak most jött be az irodába, s akivel vagy jó hó­napja komoly vitánk volt bi­zalmatlansága miatt, félhalkan megjegyzi: — ...mert valaki egy hónap­pal ezelőtt nem látott tisztán, azért azt most ne dobjuk el... Nem folytatja, mert a fő­mérnök most ráér egy pilla­natra, hát vele beszél ő is, Miskei is. Aztán „Jó szeren­csét” bökik meg a bányász­sapkát, s fordulnak is ki az ajtón. Bemáth Viktor rákö­nyököl az asztalra és úgy néz utánuk. — Nem vagyok beképzelt, de azok után, ami itt volt, hát most minden nagyon jól megy — figyel fel ránk is. — Csak az önköltség, azzal van baj. A munkástanáccsal is azon ta­nakodunk, hogyan tudjuk mi­nél lejjebb csökkenteni a szén kitermelési árát... De nem fé­lek, itt sem lesz baj — legyint magabiztosan s ez a magabiz» tosság, amely annyira jellem­zője itt mindenkinek, akivel csak beszéltünk, megnyugtató valami. J MAGABIZTOS emberek dol­goznak itt a bányában — ma­gabiztosak, mert együttes erő­vel dolgoznak — mert van terv előttük, erő bennük, e tervek megvalósítására is. Valóban, a gyöngyösi bányászokon nem múlik majd, hogy mind több szén jusson az ipar, a lakos­ság számára. S mi bízunk bennük. (gy...ó) Néhány szó a sztrájkjogról... Még fülembe csengenek a- zok a szavak, melyeket a no­vemberi, decemberi céltalan sztrájkok megszűnésével a gyárak, üzemek munkástaná­csai és sok megtévesztett dol­gozója mondott. Ezek a sza­vak így hangzottak: „felvettük a munkát, de csak a sztrájkjog fenntartása mellett. Ha a kor­mány nem teljesíti követelése­inket, újra sztrájkba lépünk”. Ma már mindenki tudja, hogy a múlt év végi sztrájkok mi­lyen károkat okoztak a nép­gazdaságnak, az egész népnek. E meggondolatlan sztrájkok miatt került népgazdaságunk a csőd szélére és most emiatt szenved késedelmet a jogos kö­vetelések teljesítése. A sztrájkról tudni kell, hogy éles fegyver a dolgozók kezé­ben. Ezt a fegyvert azonban okosan kell használni, mégpe­dig úgy, hogy annak éle ne a munkások létbiztonságát fe­nyegesse. Márpedig nálunk ez így történt. A hosszú, esztelen sztrájk a munkásosztály hatal­mát tette kockára. Legalább egy évre meghosszabbította a teljes gazdasági kibontakozást. Ezen el lehet gondolkozni, hogy a munkásosztálynak — adott viszonyaink között — érdemes-e ezt a veszedelmes fegyvert saját maga ellen for­dítani? Nem! Nem érdemes. Dehát akkor mivel védekez­zünk, hadakozzunk, ha ezt a fegyvert is lábhoz tesszük, — teszik fel a kérdést? Mondjuk ki nyíltan. A sztrákjog ott ér­vényesül, ott lehet vele hada­kozni, fenyegetni, ahol a hata­lom a kapitalisták kezében van, ahol nem a munkásoké, nem az egész népé. hanem a tőkéseké a gyár, a bánya, az üzem. A kapitalista országok­ban kizsákmányolok és kizsák­mányoltak vannak. Ezekben az országokban a munkások igen rosszul tennék, ha nem élné­nek a sztrájk jogával. E fegy­ver használatával ugyanis gaz­dasági és politikai engedmé­nyeket tudnak kicsikarni a tő­késektől, vagy a kormánytól, mely szintén a tőkések kép­viselője. Ezekben az országok­ban tehát az egységes sztrájk, a munkásszoiidaritás — a szak- szervezetek vezetésével — több korlátozott demokratikus jog vagy emberségesebb mun­ka és életkörülmény megadá­sára kényszerítheti a hatal­mat gyakorló kisebbséget. A tőkés országokban tehát szük­ségszerű, hasznos a sztrájkjog és annak használata is egyes esetekben. De nézzük, mi a helyzet ná­lunk és általában a szocializ­must építő országokban. Van-e értelme itt a szrájkjog fenn­tartásának,vagy annak hasz­nálatának? Az elmúlt hónapok tapasztalatai, a tények azt bi­zonyítják, hogy nincs. Mond­hatjuk azt is, hogy nálunk a sztrájk erkölcstelen dolog. Hogy miért? Nem nehéz rá­jönni, hacsak egy kicsit józa­nul gondolkodunk. Országunk­ban, mint már ismeretes — a gyárak, az üzemek, a bányák, a bankok nem a kizsákmányo- lóké, hanem a munkásoké, az egész népé. Nincsenek ki­zsákmányolok és kizsákmá­nyoltak. Ha sztrájkolunk, nem a tőkések profitját csökkent­jük, hanem az egész nép jöve­delmét, a nemzeti jövedelmet. Ha pedig az csökken, akkor csökken a munkások életszín­vonala is. Nem utolsó sorban az egész nemzet rovására megy. Ha kevesebb közfo­gyasztási cikket termelünk, felborítjuk a gazdasági egyen­súlyt, mert a kifizetett bérek mögött nincs arányos termelé­si érték ami pedig a pénz romlásához, inflációhoz vezet. Hogy annak pedig mi a követ­kezménye, azt nem kell kü­lön magyarázni. Sokan panaszkodnak, hogy a munkás—paraszt forradal­mi kormány — mely a dol­gozók igazi képviselője — ha­logatja a munkások jogos kö­veteléseinek teljesítését, a bérek gyors rendezését. Mind­ez azért van, mert a hosszú, céltalan sztrájkok alapjában rendítették meg gazdasági éle­tünket. Nem termeltünk és még ma sem termelünk any- nyit, mely saját szükséglete­inket kielégítené. A munká­sok és alkalmazottak, más­szóval a bérből és fizetésből élők reálbérét csak akkor le­het emelni, ha a hazai szük­ÉLETREKELT BÁBOK A múlt vasár­nap az egri já­rási kultúrház- ban a kicsik örömére életre- keltek a bábuk. A bábosok uj- jain a mesék­ből ismert ala­kok keltek élet­re, majd 400 gyermeket szó­rakoztatva, — kellemes va­sárnap délelőt­töt szerezve Kerekre nyílt szemmel nézi a műsort ez a kislány... S arra gondol, de jó volna, ha gyak­rabban is életre kelnének ezek a bábuk ségleten felül, hónapról hónap­ra többet, jobbat termelünk. Ebből pedig logikusan azt a következtetést lehet levonni, hogy a mi országunkban nem sztrájkokkal, hanem a terme­lés fokozásával, a nemzeti jö­vedelem emelésével lehet cél­jainkat elérni, az igazi jólétet megteremteni. Két út közt kell választa­nunk. Vagy felülünk az ellen­séges hírverésnek és a teljes pusztulásba rohanunk, vagy hallgatunk a józan észre, és összefogva az ország hazafias erőivel, közös erővel, kétkezi munkánkkal gyorsan megte­remtjük a jólét alapját, hely­reállítjuk népgazdaságunk egyensúlyát. Ehhez pedig az szükséges, hogy minden becsü­letes magyar nap mint nap helytálljon a maga területén. Most rajtunk a sor. Dolgoz­zunk becsülettel, segítsük hoz­zá a kormányt, hogy népgaz­daságunk helyreállítása után orvosolhassa mindazokat a jo­gos sérelmeket, melyeket a múlt években elmulasztottak. Ha erre meglesz a reális alap, meggyőződésem, hogy minden­féle figyelmeztetés, sztrájkkal való fenyegetés nélkül telje­síteni fogja a kormány, mely­nek tagjai felelősségük tuda­tában, a kapitalista restaurá­ciótól, a véres ellenforradalom beláthatatlan következménye­itől mentették meg az orszá­got, az egész magyar népet. KÉSZÉI ISTVÁN Hirdetmény A BM. Heves megyei Rendőr- kapitányságon belül — a koráb­ban is meglévő — Kérelmek, Pa­naszok és Bejelentések Irodája újból működik. Panasszal, vagy bejelentéssel bárki fordulhat sze­mélyesen, vagy írásban az irodá­hoz. Felek fogadási ideje: munkanapokon: 8.30- tól 17 óráig. Szombaton; 8.30- tól 13.30-ig. Címe; B. M. Heves megyei Rendőrkapitányság Kérelmek; Panaszok és Bejentések Irodája Eger, Szabadság tér 1—3 szám. 600 kilométeres új csatorna Befejeződtek Jugoszláviába» a Duna-Tisza-Duna főcsatorna építési munkálatainak előké­szítések A csatorna mintegy 600 kilométer hosszúságban szeli át a Bácskát és a Bánát egy részét. Az építési előirány­zat szerint havonta 7,5 kilomé­teres szakaszt építenek meg. A csatorna befejezése után, mint­egy 400 ezer hektárnyi dús bácskai föld válik Öntözhető* vé. Rendel az orvos... GYAKRAN NYÍLIK az orvosi rendelő ^ajtaja és Magduska, az asszisztensnő „tessék a következő”-jére egymásután jönnek a be­tegek, ki ilyen, ki olyan panasszal. Mind­nyájan láttuk már ezt, hisz voltunk bete­gek, csak akkor nem figyeltük meg annyira, félve néztük a fehér asztalt, a csillogó mű­szereket, a fehérköpenyes embert, kiben ok­talan rettegéssel tiszteltük — az „orvost”. Pedig így „külsőleg”, az egészséges ember szemével nézve egyszerűnek és természetes­nek tűnik az egész. Figyeljünk csak. így ren­del a füzesabonyi Egészségházban dr. Ha- ranghi Lajos körzeti orvos. — Doktor úr, nagyon fáj a fejem... itt... itt hasgat középen — panaszolja egy fiatal asszonyka és homlokára mutat, ahonnét eiőbb levette a vastag, meleg sálat. — Igen ám, kedves — tréfál az orvos — az egészség fontosabb a divatnál, régen így kötötték a kendőt, ni — és mutatja. — Saj­nos, így gyakori a homloküreg gyulladás, magának is ez a baja. Gyorsan receptet ír, tanácsokat ad, van egy-két megjegyzése az első világháborúról és a hósapkákról, aztán kész. Jön a követke­ző beteg. Fekete szemű kisfiút hoz gondosan betakargatva hátán egy fiatalasszony, majd leülteti a műtőágyra. A gyerek keservesen sír, nyugtatni próbálják, majd a „doktor bá­csi” barátsága jeléül gyógyszeres „csecse” dobozt ajándékoz neki. A kicsi fél, keze-lába jár, mikor a hideg „hallgató” hátához ér; az anyja azt magyarázza neki: „csak telefonál egy kicsit a bácsi”. De ő most nem hisz az anyjának sem. ösztönösen sejti a bajt, ösztö­nösen fél, pedig még nem érti, mit jelent: „hideget enni, inni nem szabad, ágyba kell fektetni”. Még akkor is erősen pisszeg mikor anyja újra hátára veszi és becsukódik mö­göttük a rendelő ajtaja. MOST EGY' sovány, elgyötört arcú öreg­asszony lép be, mégis mosolyogva köszönti az orvost. Régóta jár ide, epe megbetegedése van, most is arról baszél: — Jaj, doktor úr, olyan keserű a szám, mint a méreg. Igaz, hogy már nem mindig — használ az orvosság. — A diétát tartja-e? — Jaj, nagyon is tartom. — Mennyi szalonnát eszik naponta? — Dehogy eszek én szalonnát, egy szik- rányit sem, kedves. Örülök, hogy élek. — Nagyon jól van — mosolyodik el az orvos. — Most mit kíván? — Beutalást kérnék a szemészetre, szem­üveg kéne, mert nem látok már jól. Serceg a toll a papíron, pecsét aláírás és máris itt áll, kicsit félszegen, tanácstalan bi­zalommal az asztal előtt a kő vetkező beteg. Fiatalember még, vasutas, kicsit sápadt az arca, mozdulatlanul áll, csak kesztyűje ujját morzsolgatja. — Panasz ? _ , — Doktor úr, nem tudok aludni, van-e erre valami orvosság? — Hacsak nem szerelmes, akkor van. Al­tatót kéme? — Azt, ha lehet kapni. — Én mást mondok. Nem adok magának altatót, mert megszokja a szervezete, és így többet ártunk, mint használunk. Azt taná­csolom magának, korábban vacsorázzon, vala­mi könnyű ételt. Lefekvés előtt derékig mo­sakodjon meg' hideg vízben és dörzsölje há­tát meg a mellét, meglátja, kitűnően fog aludni. Két kisfiú következik, 11—12 évesek le­hetnek, iskolából kérezkedtek el a „betegek”. Egymásra nézegetnek, zavartan biztatják egymást, egy-egy alig látható kabátrándítás- sal: „mondd te előbb”. A csendet a doktor töri meg, aki jókedvűen nézi a két „ifi” küsz­ködését. — Na, fiatalurak, halljuk, halljuk, mi a panasz? — Nekem fáj a szemem, ha tanulok — szólal meg a szőke piszeorrú. — Igen, igen. És neked? — Nekem a szívem. — Ha tanulsz? — Ugratja az orvos. — Nem. Ha futok, vagy tornászok — restellkedik a fiú. Rövid vizsgálat következik, a szőke re­meg egy kicsit, sűrűn pislog, fülig piros; a másik igyekszik erőt venni izgalmán. Az or­vos diktál az asszisztensnőnek és máris kész a két recept. Az egyiken szemcseppeket, má­sikon „kanalas” orvosságot rendel. ÍGY MEGY ez egész délelőtt, jönnek- mennek az emberek. Fáj az oldala — nagyot emelt; lázas, kötésre jön, nincs étvágya, gyul­ladásos a mandulája, nem hall a fél-fülére, ideges, megdagadt a térde, kificamodott a csuklója... de ki győzné felsorolni mindazt, amiben az orvos segítségét kérik, csak egy nap is. És dr. Haranghi Lajos nagy kedvvel, szeretettel végzi mindezt. Pedig nem fiatal­ember már, több mint 30 éve viseli a fehér orvosi köpenyt, küzd a betegségekkel. De a legnagyobb betegséggel, az idővel szemben ő is csak ember és — tehetetlen. A háborúk, fogsága és küzdelme az életben már javarészt elvitte a haját. Dús szemöldökének és kicsi bajuszának fehérsége az elmúlt 62 évről ta­núskodik. Csak szemüvege mögött csillog még fiatalosan világoskék szeme. Néha zsör­tölődik, hisz sok a munkája, van úgy, hogy napi 20—30 kilométert is megtesz kerékpár­ral. Fárasztó ez egy idős embernek. Ilyen nagy körzethez, mint az övé, autó kellene. Még eddig nem jutott neki, az sem biztos: ezután jutni fog — tudja ezt ő is. De hátha... NÉHA FÁRADT, már a napi 12—13 órás munka után is, de hányszor van úgy, még beteghez hívják, éjszaka is, néha kétszer-há- romszor. Nem panaszkodik — orvos... És ha arra gondol, hogy a kis besenyőtelki falusi fiúból dr. Haranghi Lajos körzeti orvos lett, akit betegei szeretnek — nagyon elégedett az életével. HANKÖCZI SÁNDOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom