Heves megyei aprónyomtatványok 6/G
Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő Életképek a szép kék Duna mellől. Prózai mű 3 felvonásban. Fordította: Mészöly Dezső. Szereplők: Alfréd ...............................Helyey László Anya ....................................Molnár Piroska J ászai-díjas Nagyanya.........................Sándor Böske m. v. é rdemes művész Hierlinger.........................Kiss István V aléria...............................Olsavszky Éva Kossuth-díjas Oszkár...............................Koltai Róbert Jászai-díjas Ida . ...............................Csákányi Eszter H avlitsek.........................Simon Géza K apitány ..........................Kun Vilmos Marianne.........................Pogány Judit N agyságos asszony . . . Bálák Margit Tündérkirály....................Vajda László J ászai-díjas Henriett néni....................Kókai Mária M ásodik néni....................Szegő Zsuzsanna E rich ..............................Hunyadkürti István H elén ...............................Kari Györgyi Emma ...............................Czakó Klára Bárónő .........................Farkas Róza M ister ...............................Somogyi Géza Gyóntató atya....................Balogh Tamás K onferanszié .... Gőz István Gavallér .........................Hunyadkürti György L ány ...............................Imre Emma Továbbá: Cselényi Nóra, Dani Lajos, Basilides Barna, Serf Egyed, Simon Zoltán, Hunyadkürti Ilona, Galkó Bence Zene, eredeti források nyomán: Székely Iván Zenei vezető: Hevesi András Díszlet — jelmez: Pauer Gyula A rendező munkatársa: Pányoki László Rendezte: ASHER TAMAS Ödön von Horváth ÖDÖN VON HORVÁTH 1901-ben született Fiúméban. Apja magyar diplomata volt. Jórészt Budapesten nevelkedett, ott járt iskolába. Irodalmi munkásságára Ady Endre költészete gyakorolta a legnagyobb hatást. Első — bár tökéletes drámája, amelyet 1923-ban írt, Dózsa György parasztforradalmáról szól. A Férfiakat Szelistyének! című vígjátékát Mikszáth Kálmán regényének alapötletéből írta. A húszas évektől kezdve Németországban és Ausztriában élt, műveit német nyelven írta. ö maga, nem kevés iróniával, igy határozta meg nemzetiségét: „Tipikusan régi osztrák—magyar keverék vagyok.” Hitler hatalomra jutása után elhagyta Münchent, majd Bécset is. Emigrációja során, útban Anglia felé, Párizsba jutott, ahol véletlen baleset okozta korai halálát. A Mesél a bécsi erdő, amelyet 1930-ban írt, Kleist-díjat kapott, s ez leggyakrabban játszott darabja. Magyarországon először 1971- ben játszották, a Vígszínházban. ÖDÖN VON HORVÁTH ÍRÁSAIBÓL: „Szememre vetik, hogy túlságosan durva, undorító, ijesztő és cinikus vagyok, és még a számlámra írnak további jó néhány szolid tulajdonságot, és átsiklanak afölött, hogy nincs más törekvésem, mint olyannak festeni a világot, mint amilyen az — sajnos — a valóságban. A közönség egy részének ellenérzése valószínűleg azon alapszik, hogy ez a rész felismeri önmgát a színpadon megjelenő alakokban — és természetesen vannak emberek, akik nem tudnak önmagukon nevetni, és különösen nem saját többé-kevésbé tudatos, legbensőbb ösztönéletükön.” „Nem írok senki ellen, de mivel senki mellett sem írok, fennáll annak a lehetősége, hogy műveim azt a hatást keltik, mintha valaki ellen íródtak volna. Csak két dolog van, ami ellen írok: az ostobaság és a hazugság. És kettő, amiért kiállók: az értelem és az őszinteség.” o „Hogy miről beszél ezúttal a Bécsi Erdő, megmondja persze maga a darab, mégpedig eléggé kíméletlenül, az ismeretes Strauss-ke- ringő édesdeden csengő-bongó, ringató dallamai közepeit fokozva végül lúdbőrző iszonyatig a keserűséget. Aki Ödön von Horváth művészetének mosolygós báját és rejtett bor- zadályát, diszkrét iróniáját és kérlelhetetlen varázslattörő szándékait ismeri, nem lepődik meg az efféle finoman kiszámított kontraszthatásokon. Mert álarcot tép le minduntalan Horváth arcokról és társadalmi jelenségekről, kecses mozdulattal, de jobbára úgy, hogy a hús is vele szakad. „Demaskierung des Bewusstseins”:: így nevezte célját ő maga, vagyis az álarc eltávolításának a tudattól. Az eltávolítás művelete azonban minden várakozásnál ijesztőbbet fedett fel végül: nem is a tudat bukkant elő az álarc mögül legtöbbször, hanem csak helyén az űr, pontosabban ott is csak a látszat, az áltudat... Valóságos nyárspolgár-panoptikumot rendez be Horváth ebben a darabban a színpadon, különböző típusaiból a sajátságos emberfajnak, éppoly virtuóz módon idézve fel a viaszbáb kiállítások egyszerre borzongató és mosolyog- tató hatását, mint a nyárspolgáriság jellegzetes társadalmi-történeti-ízléstörténeti karakterjegyeinek változatait: a zoknitartótól a gramofonon nyekeregtetett Puccini-melódiát át az antiszemitizmusig.” (Walkó György)