Harangszó, 1944

1944-10-08 / 41. szám

180. HARANGSZÓ 1944. október 8. tem, hogy azok a reggeli órákban tartassanak. Szolgálatunk azonban még így is hézagossá vált s temp­lomaink látogatottsága meggyé­rült. Egyházunk nemzeti szolgálata áldozatos szolgálat. Több gyüleke­zetünk saját károsodása nélkül közvetlenül átszenvedte a bombá­zások borzalmait. Több helyen tö­megsír mellett imádkoztak lelki- pásztoraink. Evangélikus család­jaink gyásza megnövekedett. Anya­gi veszteségeiknél nagyobbnak érezték szeretteik elvesztését. Is­tenbe vetett hitüket azonban soha­sem temették a romok alá. Egy­házegyetemünk gyűjtési mozgal­mat indított a bombakárosultak javára. Gyülekezeteink már előze­tesen belekapcsolódtak a hasonló országos mozgalomba, ígv tehát az egyházi gyűjtésnek nem lesz na­gyobb eredménye. Bizonyos azon­ban, hogy híveink és gyülekeze­teink anyagi áldozata elkerül a nemzeti áldozatkészség oltárára. Egyes gyülekezeteink saját bom­bakárosult híveink felsegítésére külön áldozatokat is hoztak. Iskoláinkat sok helyen igénybe­vették. Középiskoláink és sok he­lyen népiskoláink munkája nehéz­ségekbe ütközött. Diákotthonunk megszokott munkája is korlátok közé szorul. Néhány gyülekezetünk harangját ajánlotta fel. Egyházunk nemzeti szolgálata munkaszolgálat. Lelkészeinken kí­vül tanítóink és tanáraink felaján­lották pihenési idejüket és munka­erejüket. Lelkészeink közül tábori leikészi szolgálatra behívatott 12 lelkész, közülük 5 harctéri szolgá­latot teljesít. Két hónapi katonai alapkiképzésre behívatott 4 paró- chus lelkész és 6 segédlelkész. Ta­náraink és tanítóink közül sokan rendes katonai szolgálatot teljesí­tenek. Helyettesítésük sokszor le-, küzdhetetlen nehézségeivel igye­kezünk megbirkózni. Nemzeti szolgálatunkhoz attól kérünk erőt, aki nemzetünket te­remtette, minket nemzetünk . tag­jaivá tett és bennünket a nemzet áldozatos szolgálására kötelezett. Iskolai hírek. A budapesti evangéli­kus fiúgimnázium tanévnyitója október 2-án, hétfőn délután volt. Katakombák népe. A hartaifik második szereíelvendégsége a kalocsai hadikórházban. A Kfírpó/ok ormán fellobogott a háború tüze s meg­indultak az erőteljes légitámadá­sok a vidéki városok ellen is — írja Túróczy püspök legutóbbi kör­levelében. —- Az előbbi egyházi vonatkozásban egyházkerületünket érinti legjobban s az utóbbiból is 'tekintélyesen szomorú részt kell kivennünk. Az ország határain dú­ló harcok előbb a kárpátaljai misz- szió, most pedig a székelyföldi misszió s az erdélyi egyházmegye munkáját érintik, a bombatáma­dások alkalmával pedig eddig a miskolci és szolnoki egyházközsé­günk szenvedett károkat. Miskol­con temetőnket dúlta fel és rava­talozó kápolnánkat rongálta meg a bombatámadás, Szolnokon pe- dik az augusztus 20-iki bombatá­madás alkalmával a templom előtti utcára és térre esett több bomba. A templom tetőzete, ajtajai, abla­kai és szószéke megsérültek. 'Más gyülekezetekben, ha maga az egy­házközség ingatlanaiban nem is szenvedett kárt, a hívek közül sze­dett áldozatokat a támadás. Öleljük át közbenjáró imádsá­gunkkal és támogató szeretetünk- kel a szenvedőket s midőn isten­tiszteleteinken a jelenvaló világ megpróbáltatásait visszük imádság­ban Isten elé, emlékezzünk meg mindig külön is egyházkerületünk szenvedő népéről, most különöseb­ben is Erdélyről. Szavunk talán ma nem ér el hozzájuk, de Istenhez el­ér s onnan áldásként leszáll reájuk. Szeptember 17-én reggel 6, órakor elindult Hartáról, az evangélikus Kultúr- ház előtti térről a második', szekértábor, hogy gazdagon megrakott tartalmával újból megvendégelhesse sebesült hősein­ket. A nemes cél- a község népének szí­vét felekezeti különbség nélkül újból megdobogtatta és minden család meg­ható áldozatkészséggel -sietett adakozni a szeretet oltárára. Kalocsára érkezve, reggel 8 órakor a református templomban Palotay Gyula ev. lelkész hirdette az igét: „Akár élünk, akár halunk, az úréi vagyunk!“ Utána Nagy László ref. tábori lelkésszel együt­tesen szolgálták ki a protestáns hívek részére az Ür szent vacsoráját. Fél 10 órakor a kórház udvarán egy­begyűlt katonák várták a. számukra tar­tandó istentisztelet kezdetét. Egyszer csak megszólalt a sziréna üvöltő hangja, majd a távolban ezüstösen felcsillanó halálmadarak serege tűnt fel a kéklő ég­bolton, a város felé közeledve. Rövid percek alatt levonultak a katonák dr. Murányi Károly százados, kórházparancs- nok rendelkezésére a kórház hatalmas, boltíves pincéjébe. Katonás gyorsasággal elkészült odalent az Ür terített asztala. Egyetlen kis villanykörte szűrte csak a világosságot, de hős honvédeink feszült figyelemmel hallgatták Palotay lelkész­nek Márk ev. 13. fejezete alapján tar­tott igehirdetését. Mint egykor a katakombák népe a pogányság és zsidóság üldöző hadjáratai idején, földalatti rejtekhelyeken tárta fel szívét az Ür előtt, úgy álltak itt' is a nedves pincefalakhoz támaszkodó se­besült hőseink, szomjas lélekkel várva az Ige üzenetére. — Felzengett az Ür dicsérete a kicsiny sereg ajkán, amíg a sűrű rajokban alacsonyan szálló ellen­séges gépek dübörgő motorjától meg- megreszkettek a boltozatos pincefalak. Az igehirdetés után Nagy László tábori lelkész az őskeresztyén egyház szeretet- vendégségére emlékeztető úrvacsorái be­széde után a lelkészek közös szolgálat­ban vendégelték meg az Ür asztalához járult sebesült bájtársak seregét. A tá­voli motorbúgást elnyomta a kikeltből szárnyaló ének: „Isten áldd meg a ma­gyart!“ A légiveszély még tartott, de a har- t.ai vendégek végigjárták az öt kórház minden betegszobáját dr. Szabóky .Jenő­ik kíséretében és gazdagon megajándé­kozták a közel 800 főnyi sebesültet és 100 főnyi ápoló személyzetet. Az utolsó kórházban Palotay lelkész még 5 súlyo­san sebesült, ágyban fekvő német baj­társnak osztott úrvacsorát, majd 6 lába­dozó magyar sebesült talált lelki m.eg- békülést a Krisztusban. A második • kalocsai sebesültlátogatás alkalmából Harta község népe bor- és gyümölcsvásárlás céljaira 2238 P 50 fil­lért adott össze. A pénzbeli gyűjtés munkáját Dollenstein Mártonné. Frits Kató, Meixner Krisztina, Oroszi Mária, a Move egyesület és az ev. kultúrház rendező bizottsága végezte. A szeretet- adományok gyűjtése és csomagolása, úgyszintén az adományok szétosztása a Move férfi- és női osztályának tagjai által történt. Kiosztásra került: 465 liter bor, több liter konyak, rum és likőr, 7400 drb cigaretta, dohány és gyufa, 210 kgr tejes-kenyér, 114 kgr fehérkenyér, 3000 drb édessütemény, 254 drb mákos- és almáskalács, 35, kgr szalonna és kol­bász, 1154 drb tojás, 750 kgr gyümölcs (alma, szilva), 40 kgr befőtt, 'lekvár, kompót, továbbá szőlő, dió, konzerv, vaj és zöldpaprika, a kórházi konyha részére 18 és fél kgr mák, végül 30 kgr könyv, újság és vallásos építő irat. „Ügy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cse­lekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!" (Máté 5: 16. v.) Az aradi hősök emlékműve. A menekültek támogatására segítő- szolgálatot szerveznek a leventék. Vitéz Béldy Alajos vezérezredes rendeletet adott ki, mely .szerint a leventék, ország­szerte étkcztctö-állomásokat állítanak feí, szállást biztosítanak, irányító és rendfenntartó szolgálatot végeznek. — Ugyanekkor dr. Kokas Eszter, a levente­leányok országos vezetője, a Lányok Ütja új számában intéz felhívást a le­venteleányokhoz, hogy országszerte kap­csolódjanak be a segítő munkába, fo­gadják be a _ menekülteket, gondoskod­janak a gyermekekről, szervezzék meg a vasúti segítőszolgálatot és adakozza­nak, hogy adhassunk a szűkölködőknek. (LHK.) Daloló éhség;.*) Elbeszélés. Irta: Sinka István. Egy teremtett lélek se élt Szalontán, aki úgy tudott volna kacagni, mint az én kis néném. Az egyik szomszédunk, egy nagy, hallgatag .tímár mondta is sokszor anyánknak:- Na, ez a gyerek tisztára áldás. Samu bácsi, a kis ócskás zsidó, aki sokat jajongott és szívettépő imákkal perelt az ő Jehovájával a szegénység miatt, erősítgette a tímár szavait.- Az .. . De, milyen áldás. Aztán Kósáné, Szekeresné, a két ke­nyérsütögető asszony! Ezek azt mond­ták, hogy több annál is... több az ál- ‘dásnál. Bodó, a szívbeteg vén kolom- pir-csősz valahányszor csak találkozott a kis nériémmel, mindig megáldotta. Ha dagadt lábán tapogatva jött estendén haza, benyitott hozzánk és így szólt: — Te jó kisjány vagy! Álgyon meg a jó Isten érte. Hát igen, híre volt az én kis néném- nek. Közelebbi s távolabbi szomszédaink valamennyien tudták, hogy amíg anyánk kemény munkában fárad és nap-nap után egyedül hagy minket, ő gondosko­dik rólunk: rólam, az öcsémről, meg a bátyámról. Én nyolc éves voltam akkor, az öcsém hat, a bátyám tíz, s ő, a kis néném, ti­zenhárom. *) Mutatvány Szíj Rezső szerkesz­tésében megjelent „Egy marék búza" c. elbeszélés-gyűjtemény bű!. A könyvet mindenkinek figyelmébe ajánljuk. Abban az időben sokszor előfordult az, hogy nem volt nekünk mit ennünk. A kis néném ilyenkor odavezetett ben­nünket a létrához s a létrátokon sorba ültetett minket és azt mondta: — Na, gyerekek, most kacagjunk! Ö kezdte mindig. Először lágyan és puhán, aztán mindig csengőbben. Mi elébb csak kuncogtunk, de a kis néném addig újrázta, míg a végén mindnyájan kacagtunk. Kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult bele. Ilyenkor átnézett a kerítésen a szo­morú tímár, másik felől a két sütögető asszony; az utcán a nénikék megálltak, csóválták a fejüket és kacagtak ők is. — Na hát, csuda ez a kisjány, — mondták — és megtelt a környék kaca­gással ... Ha Samu bácsi arra járt a kor­déval, olyankor megállította a vedlett szamarát az utcán és gyorsan az ajtón­kig jött, hogy ő is kacaghasson. S ami­kor így, együtt jól kikacagták magukat, boldogan néztek egymásra, s úgy szé- ledtek szét. Mindannyian ismertek min­ket, mindannyiójukhak nagy gond volt a kenyér és mindannyian tudták, hogy mi éhesek vagyunk. — Hiszen nem hagyja el őket az Is­ten — szóltak egymáshoz nagy hittel. Lassanként nemcsak a közeli, hanem a távolabbi szomszédok is összebarátkoz­tak. Ami kihűlt bennük, az egymás sze- retete: ott, a mi ajtónk előtt, a kis né­ném kacagása megint felmelegítette. És kezdték újra szeretni egymást. Néha megtörtént, hogy az egész dél­utánt átkacagtuk. Csak amikor már a kisöcsém kacagása zokogásba füllt, állot­tunk fel a létrafokáról és körülvettük. — Hát téged mi lelt, kis pulya? -- kérdeztük tőle egyenkint. — Nízzítek mán! — kacagta el újra magát a kisnéném. — Hát nem kicsur- ran a könnyem a nagy kacagástól! Ne­vettünk tehát mink is, tovább, csak a kisöcsém temette két tenyeribe az arcát, vézna kis sovány vállai meg-megrándul- tak a sírástól, úgy panaszkodott. — Éhes vagyok! Kenyérke kell!... Ilyenkor a kis néném előre hajolt, csenevész karját az öcsém nyakára fon­ta s a fülibe kacagott, de úgy ám, hogy szinte fulldoklott bele. Kacagott és kö­högött. — Te kis marha! — mondotta, mi­kor szóhoz jutott, — hát nem tudod, hogy azért kacagunk, hogy a kenyérke meghallja és előjöjjön? A kisöcsém reménykedett és újra el­kacagta magát. Valamelyikünk kitalálta, hogy ha nem jönne elő a kenyérke, mink megyünk utána és megkeressük. Azonnal le is szálltunk a létrafokáról és megindítottuk a hajszát az eltűnt ke­nyérke után. Elől a kisnéném ment s nagyokat szökött. Mi meg utána... S kacagtunk egyre és a szemünk kariká- zott. Felforgattunk minden tégladarabot, benéztünk minden sarokba, fel-alá az udvaron, le az üres kertbe; labodák alatt s mindenhol átkutattuk, ahol csak elfér- hetett egy szelet kenyér. — Nincs! nincs... Nincs kenyérke!-— nyöszörögte a kisöcsém. — Hopp, itt van! Hopp, ott van! — kacagott a kisnéném és futott. Szinte már nem is a földön jár, hanem a leve­gőben lebeg, úgy képzeltük. S egyszercsak, mikor már alig piheg- tünk a fáradtságtól, benyúlt a náderesz­be s kikapart onnan négy darabka ke­nyeret. Négy igazi, száraz, fekete darabkát. Úgy rejtette oda, hogy' napokon át ie- letört a kenyérporciójából egy kis részt és a nádereszben összegyűjtötte. Anyám­nak fel is tűnt, hogy a kisnéném sápad- tabb és erőtlenebb, mint szokott, s hogy jobban-jobban reszket a köhögésnél. — Mi van veled, Veruskám? — mondta-neki szomorúan. — De a kís- néném a nyakába ugrott s kacagott csi- lingelően, míg csak erőt nem vett rajta a fuldoklás. S ez így ment napokon át minden este: a kisnéném kacagott anyánknak ... Csak akkor nyöszörgőit néha-néha, mikor már lefeküdtünk. Sok­szor arra ébredtünk, hogy anyánk éjjel felkelt, törölgette a • kisnéném arcát s aztán nézte hosszan-hosszan és sírt... De ezek a dolgok legyenek csak az én emlékeim. Ott ahonnan hoztam őket, már nem kacag senki, nem cseng a Sa­mu bácsi szamarának a csengője se, s az emberek se szeretik már egymást... Igen: Mikor aztán megkerült a ke­nyérke, körbe ültünk az udvar közepire s a kisnéném ott apró falatokra tördelte a megkerült kenyeret. Lassan csinálta, hogy teljen az idő. Mi meg néztük cso­dálkozó, nagy szemekkel. Mikor már az utolsó darabka is falatokra volt tördelve, középre tette az egészet egy lapulevélre. Mi, ketten a bátyámmal, vártuk türel­mesen, csak a kisöcsém nem bírt magá­val. A szája szinte lázasan piros volt és reszketett. Sírt és kacagott egyszerre. A szomorú tímár portájáról átnyúlt a ke­rítésen egy lombos eperfa galy. A nagy kövér, fakó epreket már régen leráztuk róla, csak néhány zsendült szem tarkál- lott még a levelek közt. A kisnéném azt mondta napokkal azelőtt, hogy akkor ehetünk epret csak, ha lesz hozzá ke-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom