Harangszó, 1944

1944-09-17 / 38. szám

• .*w» Í * —- ' *'*•

168. ____________________j . • ' ' ‘ ’___________HARANGSZÓ____________________________________1944. szeptember 17.

M

ecgisranéítlöcIIic a mult.

által működésüket s^iftffe "holtpontra juttatta. Biztató jelek vannak arranézve, hogy, míg a népek állig fegyverben állnak egymással szemben, a hívők szívében ott él az egymásért való aggódás és a testvéri összeölelkezés utáni vágy.

Akármint végződjék is ez a háború, a régi világ helyén csak romhalmaz marad. Azon olyan új világ, amelyben igazán boldog emberiség él, csak akkor épülhet fel, ha építői Isten világának szánják azt. Megépítésében tehát az egyház döntő befolyásának kell érvényesülnie, hogy lakozhassék abban igazi istenfélelem, evangéliumi testvériség, irgalmas felebaráti szeretet, szociális igazság és Krisztus békessége.

Egyházunk, amely a letűnt századok folyamán az evangélium hirdetésével olyan üdvös hatást gyakorolt a magyar államélet alakulására, kell, hogy ezt a befolyást a jövőben is érvényesíthesse, amikor a háború pusztításai után új élet indul. Nem azzal, hogy beleártja magát a napi politikába, hanem az által, hogy hivatásához híven híveit az ige és a szentségek népévé neveli és Isten szavát hamisítatlanul szólaltatja meg, nem csupán a templomfalak között, de azokon kívül, a nemzet életében is.

Ennek az utóbbi kötelességteljesítésnek útjába jelenleg a háború sokszor akadályokat gördít s a háború törvényének kérlelhetetlen tilalmával találja magát szemben, az azonban a békeidők légkörében hatályát veszti. '

Sajnos

még mindig időszerű az ,,Isten a mi oltalmunk!“ című légiveszély idejére való imádságos könyvecskénk, mert még mindig szinte naponként riadóban élünk.

Ez a kis imádságos könyvecske Isten igéjében, énekekben és imádságokban nyújt vigasztalást. Rendelje meg mindenki!

Ára 50 fillér és a portó.

Egy ezredlelkész naplójából.

ív. .

Lélek és élet.

Általában — gyakran volt alkalmam ezt megállapítani —• tábori istentiszteleteink elmélyedőbbek voltak, mint az itthoniak. Több mint egy éy alatt mindössze egyszer, egyetlen egyszer tartottunk templomban istentiszteletet (pravoszláv templomban), máskor mindig szabadban, támponton, szobában s mégis úgy éreztük sokszor, több volt itt és így a lélek, mélységesebb a hit, mint különben megszokott keretek között. Miért? Mert a naponkénti életveszedelemben jobban éreztük az Isten közelségét s tapasztaltuk a samáriai asszonyhoz intézett jézusi mondásnak igazságát: az Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Nem a külső a döntő, hanem a lélek, a hit, a meggyőződés. Karácsonyi, húsvéti, de meg a pünkösdi úrvacsoraosztásunk is a lehető legegyszerűbb külsőségek, legszerényebb keretek között zajlott le (iskolafolyosón, ill. szobában) s mégis úgy érzem, sokaknak örökre emlékezetes marad, mert élet volt benne, lélek hatotta át. ,

S most ismét csak arra kell gondolnom, milyen nagyszerű lenne, ha itthon, a baj társak hazaérkezése után sem változna meg semmi ezen a téren. De gyakran keli szomorúan tapasztalni, hogy a fogadalmak semmivé válnak. Mikor beborul az ég, dörög, villámlik, mikor suhint a halál, olyan nagyon alázatos tud lenni az ember, még a legistentelenebb is előráncigálja lelke mélyén szunnyadó jóérzéseit, régen elfelejtett s csak foszlányokból álló gyermekkori imádságát s fogadkozik: ha most megmenekül, ha ebből a pokolból megszabadítja Isten,

A történelemtanításnál lélekbe markoló szokott lenni az az anyagközlés, hogy a keresztyén ősök az üldöztetések idején istentiszteleteiket s az úrvacsoraosztást katakombákban tartották.

A dunáninneni egyházkerületben ezt nemcsak tanultuk, hanem át is éltük...

1944. szeptember 1-ét írtak. Kerületi felügyelőiktatásha gyülekezett a nagykiterjedésű kis kerület színe-java balassagyarmati szép templomunk előterén. Ür- vacsoraosztás előzte meg a lélekemelő ünnepséget s bizony, amióta a köri papi úrvacsoráknak egyre növekvő akadállyal kell megküzdeniük, népszerűek ezek az úrvacsorák. Az óramutató jelezte, hogy a hívogató harang megkondulása percek kérdése.

Egyszercsak a kedves harangszó helyett f elüvöltött közvetlen-közeiből a légiveszélyt, majd riadót jelző sziréna. Az ideiglenes püspöklakás pincéje fogadta be az összegyülteket. A napfényről belépők álig láttak: két* szerény villany- körte adott gyér fényt, megvilágítva a inárványozásszerűen penészes falakat, a pince végében egy kis asztalon a feszüegész más életet fog folytatni, mint eddig. De ha ragyog a napsugár, elmúlt a vész, vihar, milyen sokszor semmivé válik a szép elhatározás is s marad minden a régiben. Ezek után vájjon hogyan merünk szükségünkben ismét segítségért folyamodni? Ha földi hatalmasságok hozzánk való jóságát, jóindulatát hálátlansággal viszonozzuk, nem igen számíthatunk ismét megértésre, sőt talán nekünk sincs bátorságunk azt kérni. Nos, Isten minden földi nagyságnál hatalmasabb s mégis árulásunk után természetesnek tartjuk újból a segítségét? Vigyázzunk! Az Ö hozzánkvaló hosszútűrése, elnézése sem végnélküli.

A hit hatalma.

De örvendetes jelenségekkel is találkoztam. Olyanokkal, akiknél az elhatározás nemcsak szó, ígéret maradt, hanem valóság lett. Akik érezték, hogy az evangélium valóban hatalom. Erő a gyengeségben, bátorítás a csüggedések között, vigasztalás a nyomorúságban.

Idegen földön, idegen népekkel kapcsolatban is tapasztalhattuk ezt. Sok helyen megfordultunk, hiszen útunk ismertebb állomáshelyei voltak: Tarnopol,

Vinnyica, Kiew, Lemberg, Przemysl, Csernyigow, Nyezsin, Brjanszk, Gomel, Minszk, Baranowicze, Lublin. Breszt- Litovsk, Shlobin, Bobrujszk, Rogacsev, Krakkó, Varsó, Kattowitz stb. De mindenütt akár nagy Oroszországban, akár Ukrajnában, Lengyelországban vagy Fehéroroszországban jártunk is, láthattuk, hogy milyen erű a hit. Azokon a részeken,; ahol egy nagy államhatalom évtizedeken keresztül arra törekedett, hogy kiöljön minden vallásos érzést a szívekből, különösen tapasztalhattuk ezt. Hiába volt minden! Csak egy szikra kellett, hogy az elfojtott tűz lángralobbunjon. Csak elnyomták, de kiirtani nem tudták

let, két lobogó gyertya fényétől megvilágítva ,..

Egyszer csak felhangzik az ének: „Uram, rosszul cselekedtem, földre sújt a bűntudat..Utána a püspök érces hangja tompa színezettel imádkozik ;— igét hirdet s felteszi a gyónó kérdéseket ... Az egybegyűltek imádkoznak. Igét hallgatnak, gyónnak s talán soha nem érzett alázatossággal veszik Krisztus testét és vérét.

Ez alatt a magyar légitért zsoldos bombázók hasították teljes rakománnyal, keresgetve a helyet, ahol halált oszthatnak. Imitt- amott, a hazában dörögtek az elhárítás ágyúi, kattogtak a fürge vadászok gépfegyveréi...

Az imádkozok nem tudtak semmiről semmit. Testüket az őskeresztyén világ katakombáiban sejtették — lelkűk buzgó imáikban, alázatos töredetmükben az Istent trónusán keresve — az égbe emelkedett. E percben nem lett volna nehéz meghalni.

Megismétlődik a múlt?

Szilárd Gyula.

a vallásos érzést, a hitet. Soha nem felejtem el tábori istentiszteleteinket, mikor könnyes szemmel vettek körül minket a polgári lakosok. Egyetlen egy szót nem értettek, de boldogok voltak, az arcuk ragyogott. Mintha most is látnám őket.

Pillanatképek.

S azután sorban jelennek meg előttem a többi képék. Utolsó küzdelmüket vívó bajtársak, szenvedő arcok, sebesült' hősök, némán sorakozó fakeresztek. Súlyos napok, nehéz órák, vidám percek. Sok-sok esemény, megannyi apró mozzanat. Ki tudná mind felsorolni. Látom a kis .Jolit, amint szokott módján, mosolyogva köszönt: „Szervusz, főhadnagy úr.” Rogacsevből, a Dnyeper partjáról vájjon hazavéZetett-e útja, ahova annyira vágyott? Látom a derék magyar katona- arcok sokaságát s hallom bizakodó szavukat: „Lesz ez még1 jobban is.“ — Látom szeretett ezredparancsnokomnak mosolygó arcát, hallom kedves búcsúszavait s elgondolkozom: Nehéz volt ez az elmúlt idő, tele veszéllyel, próbákkal s mégis szép. Semmiért nem adnám, nem cserélném.

Tizennégy hónap! Nagy idő s milyen gyorsan elszaladt. Azóta sok minden történt és sok minden meg is változott! Kedves, ismerős arcok maradtak el örökre tőlünk, idegen földön, csendes hősi temetőben vagy magános sírban. Pihenőhelyeik körül már nem a régi bajtársak járnak, egyszerű .fejfájukra már nem vihetnek virágot, csak gondolatban, az emlékezés szárnyain szállhatnak oda. De kívánságunk őszinte, igaz szívből Lkad: Hős magyar bajtársak, legyen nyugodalmas, háborítlan síri álmotok, legyen örökké áldott emléketek.

Kiss Jenő

tart. tábori lelkész, Győrság.

Nagy az Isten kegyelme.

Vészthozó szirénahangokra ébredtünk a múlt1 hetekben egyik késő éjjelen. Mire magunkhoz tértünk, már nappali fényárban úszott városunk. Fejünk felett hatalmas tömegben zúgtak a motorok. Itt sorakoztak fel pusztító munkájuk végzésére a közeli gyártelep elleni támadásukra a vészmadarak.

Szerencsére rendkívül nagy volt a telep őrtállóinak figyelme és mire az első bomba Lehullott, .mindenki a jól elkészített óvóhelyeken várta az elkövetkezendő eseményeket. Azután elkezdődött a rohamok sora. Egymásután dobták halálthozó bombáikat eltervezett céljaikra.

A gyártelepen nagyobb számban élnek híveink, köztük számosán a vezetők közül. Mindig az a közösség wolt, akiknek a számára sohasem hangzott el hiába a hívó szavunk. Istentiszteleteink látogatásában és az úrvacsorával élők között mindig a vezetők mentek elől jó.pélá- val. Meg is látszott ennek értékes nevelő hatása.' Igazi testvéri közösség tudott .ott kialakulni. Templomunk, imaházunk eddig még ott nem épülhetett-, de istentiszteleti helyül mindenkor rendelkezésünkre áll a gyártelep legszebb helyisége. 'Minden alkalomra úgy elkészítve, hogy a legszebben elkészített imaházunk sem kelthetne bensőségesebb áhítatot.-Természetesen fájó szívvel néztünk a telep felé, mikor észrevettük a feltörő lángokat és füstfelhőket. Lelki szemeim előtt azonnal egymás után vonultak el ott élő kedves csáládjaink képei. Nehéz órák voltak számomra, míg közibük jutva meggyőződhettem a valóságról. Miikor kiértem, nagyot dobbant a szívem a hírre, hogy ha- a telepen volt is pusztulás, a családi otthonok számukra lakhatatlanokká váltak, emberi életben úgyszólván alig volt áldozat. Mint ahogyan közöttük az megszokott kép, együtt ültek elveszített otthonaik előtt, új otthon felé készülve megmentett értékeikkel vezetők és munkáscsaládok. Mindenki csak azon fáradozott, hogy a másik számára mennél elviselhetőbbé tegye a megpróbáltatás nehéz óráit. Együtt vallhat- tuk, nagy az Isten kegyelme.

■ Szórványhiveink köz.ött másnap délelőtt, bár nem ilyen nagy arányban, a szomszédos gyártelepen ismétlődött meg a szomorú életsors.

Sajn;.:. csakhamar a szórványhíveink szomorú tletsorsa megismétlődött anyagyülekezetünkben is.

Isten áldott napja, vasárnap volt. Istentiszteleten voltunk, hálát akarva adni eddigi oltalmazó kegyelméért és könyörögni további megsegítéséért. — Hangzott az ének, majd utána a könyörgő imádság, amikor azonnal abba kellett hagyni istentiszteletünket, közeledvén újra az ellenséges vészmadarak serege. Ki-ki sietett otthonába, hogy szeretteivel együtt találja a megpróbáltatás nehéz órája. Azután zúgtak a gépek a fejünk felett. Nehezen vártuk a percek múlását és egyszer csak felhangzott a jel: baj nélkül elmúlt a veszély. Felbuzgótt a hála érzése a szívekben és ki-ki sietett vissza békés foglalkozása folytatására. Percek alatt hatalmas motorzúgás rezegtette meg a levegőt. Újra itt a vész. Megdöbbenve látjuk a kibontakozó képet, halljuk a fegyverek ropogását, majd bombák robbanását. Most a" mi városunkra került a sor. Köröttünk dúlt a vész, a mi családjaink remegték és könyörögtek Istenhez oltalomért. Aknáikkal elvégezték pusztító munkájukat.

A próbatétel óráját egy kisebb ember- csoporttal és családommal együtt éltük át. Ügy fogtuk egymás kezét, mint testvérek, mint gyermekek, akik Isten előtt állanak. A körülöttünk zúgó gépek irtózatos ropogással, dörrenéssel robbanó légiaknák és a felettünk remegő épület között csodálatos valóságként éreztük, hogy mérhetetlenül nagy az Isten kegyelme.

Amikor azután elcsendesedett a vész zaja, kimentem és megnéztem a híveimet. Csak igen csekély veszteség érte őket, élete is épségben maradt mindannyinak. A bombázott részen, csonkán maradt kémények hirdették, hogy itt valamikor egy család boldogan füstölgő tűzhelye állott. Másutt a temetőkripták összetört fedele hirdette a terrortámadás célját.

Ilyen élesen mutatta meg ezen a napon Isten itt, Komáromban, hogy milyen, az ö' kegyelme és az ember gyűlölete.

Az ember eljött sokszáz kilométerről megzavarni istentiszteleti áhítatot, bombával, halállal, pusztulással „megszentelni“ a vasárnapot. Az Isten pedig ugyanakkor a nagyobb veszélyben még csodálatosabb hatalommal mutatta meg az (5 kegyelmét gyermekei iránt. Ez a kegyelem pedig gyógyító balzsamával egyaránt kiáradt mindenkire, ifjúra és öregre egyaránt. Fadgyas Aladár.

Szükség nektek újonnan születnetek.