Harangszó, 1939
1939-06-04 / 23. szám
1939. jdnius 4. HAPANGSZÓ 185. Mert vannak sajnos emberek, akiknek semmit nem mond egy Bach-fugá- nak nyolcadokban és tizenhatodokban induló szűkszavú, keménygerincű főté- mája, míg mások meghatódottan és megilletődötten veszik tudomásul, hogy a nagy mester megindította egy zenei építkezés csodálatosan szövevényes munkáját és lélekben együtt emelkedve a kibontakozó művel, salakmentes, felszabadult, boldog könnyedség érzésével kapcsolódnak mindjobban a már szélesen elomló hangzuhatagba és a szűkszavúan induló fugából egy ember és sok ember Istent dicsőítő érzése lesz. De vannak olyanok is, akik ilyen távolságig és az elmélyült muzsikával ilyen kapcsolatig nem jutnak el. A múlt évben egy vidéki templom orgonájának felavatásán játszottam. Többek között Bach János Sebestyénnek C-dur tokká- táját tűztem műsorra. Az első részben csak jól a vége felé jönnek a zenei kifejlődés hatalmas, ünnepélyes, megrázó akkordjai, a műnek az eleje a tokkáták- nál szokásos erős mozgékonysággal, skálaszemekből nagy költészettel elgondolt finom vonalú építkezés, minden súlyosság nélkül. Már jó ideje játszottam, amikor a zsúfoltan körülöttem állók egyike kérdezi a másiktól: játszik-e már? Hallom játék közben, hogy a jó magyar azt feleli: nem, még csak tapogatja! Vannak hála Isten- emberek, akik Bach: Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen C-kantátából vett motívumnak híres Liszt Ferenc-féle orgonaátiratát jó előadásban hallva, szinte együtt élik át a zeneszerzővel és az előadóval az érzések óriási skáláját a csendes bánattól a kétségbeesés sikoltó vad fájdalmáig és ismét vannak, kik csak a technikát látják benne, a játék mesterségbeli részét. Mint az elmúlt évek egyik orgonahangversenye végén nyilatkozott a templomból kijövet egy közkatona, aki úgy ült a templomban, hogy jól láthatott játékközben, nagy elismeréssel mondta: nahát ez a pofa minden pénzt megért! Ez a városszéli kifejezés bár elismerésképen szólott, mégis legfőképen a városszéli kultúrát jelentheti az elgondolkodó embernek. Ezeket azért említettem, hogy kihangsúlyozzam a komoly zenének mélyebb jelentőségét. A következőkben csak a mély tartalommal telített muzsikáról lesz szó s csak azokról az emberekről történik említés, kik a protestáns egyházak gazdag lelkű zenei fáklyavivői voltak. A protestáns zene még legegyszerűbb megnyilvánulásában is mélységes tartalmú és nagy jelentőségű egyházi és nemzeti szempontból egyaránt. Aki csak felületesen gondol pl. a gyülekezeti énekléseinkre, azokra a dallamokra, amelyek templomainkban felhangzanak, lehet, hogy nem sokat vesz észre rajtuk. Talán csak azt, hogy egyiket jobban tudja, mint a másikat, az egyik magasabbra felmegy, a másik 5—6 hanggal is megél; egyik lelkesen, ünnepélyesen hangzó, a másik szomorú, temetési dallam. — A magasabbrendű, komplikált zenében műveltebb ember lelkében az a gondolat is megfordulhat, hogy a gyülekezeti ének zenéje a világ irdatlan nagy zenei termésének a legnaivabb megnyilatkozása. 4—6—8 soros dallam, amilyent közepes zeneszerzőink is tucatjával csinálhatnának, ha akarnának. A valóság ezzel szemben az, hogy koráit írni ma már talán nem is lehet, legalább is a mai kor nem látszik alkalmasnak hozzá. Lehet, hogy mai szerző ihletett pillanatban született szépen ívelő dallama külső formájában összehasonlítható a régi korállal, mint erre épen a győri Kirchner és a soproni Kapi Gyula egykét korálja szemléltető példa lehet, de a reformációval együtt született énekanyag annyira patinás, annyira nemes vonalú, annyira magában hordja és sugározza az ősi liturgia titokzatos mélységeit s a dallam maga is annyira maga az Egyház, hogy azt semmiféle komponáló művészettel elérni nem lehet, hacsak nem jön egy óriási küzdelmekkel teljes hősi korszaka az egyházainknak. A reformáció koráltermő kora a zene- történetnek egy Isten által rendelt külön korszaka, amely lezárult s amelynek ihletett levegőjét felidézni alig lehet. A protestáns egyházak reformációkorabeli dallamai tehát márványba vésett remekművek, amelyek nem hogy nem naivak, hanem szinte prédikálják az igét. Szinte csodálatos, hogy az Isten milyen lelket helyezett ezekbe a dallamokba. Benne van e dallamokban az evangéliomba vetett győzedelmes hit, a sötétségből való felszabadulás boldog öröme. S milyen csudálatos, segítőtársai voltak ez énekek a reformátoroknak! Meg van írva Lutherről és az első reformátorokról, hogy „a reformációt szinte beleénekelték a nép leikébe.“ (Raffay.) Ezekről az énekekről mondta Ravasz László püspök, hogy az egyházi ének épen annyira gyülekezeti imádság, mint hitvallás, sőt igehirdetés is. Mintahogy D. Kapi Béla püspök is így állítja fel a korái iránti követelményét: a korái az egyház leikéből szülessék, benne legyen az egyház hite s azok a hitéleti meglátások, érzelmek, meggyőződések és valóságtudatok lüktessenek benne, mint a mondatokba foglalt énekversekben. Hogy a nép gyorsan átvette ezeket a korái- és zsoltárdallamokat amelyeket ez az Istentől áldott reformátori kor termelt, azzal magyarázható, hogy ösztönösen megérezték bennök rejtett értékeiket. S mivel e korálok és zsoltárok mélységes lelki tartalmukat, mint minden igazi művészet, természetes és közvetlen, egyszerű eszközökkel tolmácsolták: ez közel állt hozzájuk. Mintahogy közel áll a nép leikéhez az a dal, amelyik évszázadokon át száll a zúgó erdők, aranykalászos rónák felett s mindig új és soha el nem fogyatkozó varázzsal zeng a fekete rög felett. Vannak magyar dalok, amelyek ha megütik az ember szívét, egy egész történelem, évszázadok tündéri meséje pereg le előttünk egy perc alatt. Olyan megnevezhetetlen, olyan fájdalmasan boldog érzés fogja el az embert, mikor rázendít egy ősi, nép-énekre. Mintha évszázadok minden titka ott zsongna a füle körül, mintha abból a fohászos magyar énekből messziről zengő bús tárogató szólna, csatazajos évek lovasseregeinek ezernyi ezüst patkója szikrázna s szilaj paripákon, mámoros magyarok ostromolnák a titokzatos jövendőt. (Folyt, köv.) Apró történetek. A legfőbb esxlcöx. „Ugyan micsoda eszköz segítségével szabadultál meg az ópiumszivás bilincseiből?” — kérdezi valaki egy kínaitól, ki régebben az ópiumszivás rabja volt. — „A két térdem segítségével” — felelt ő. A szegényekért mondott imádság. Egy gazdag földmíves a családi áhítatnál minden reggel a szegényekért imádkozott. De ha valaki azzal próbálkozott, hogy tőle kérjen segítséget, rendszerint azzal rázta le magáról a kérés teljesítését — nincs feleslegem. „Édesapám, tudja kend, hogy én azt kívánnám. bárcsak enyém lenne a maga gabonája.” —- „Aztán mit csinált.ál vele?” — kérdi az apa. — „Meghallgatnám a szegényekért mondott imádságát” — fűzte tovább a szót a gyermek. OrsxáQS&erte feltűnt szép kiállításával az az első gyakorlati finn-magyar nyelvtan, mely dr. Győrify Béla tollából ,,Tanuljunk finnül!” címen most hagyta el a Harangszó nyomdáját. Most végre van immár közérthető segédkönyv, amelyből bárki megtanulhatja a testvérnép nyelvét. A szép és értékes könyv ára 3 pengő. Megrendelhető a könyvke- reskdésekben és a Harangszó ki- adóhivatalában. A pénz előre küldendő. OLVASSUK A BIBLIÁT Krisztustól nyert kincseink. IV. Helyes Isten-ismeret. Junius 4. A kinyomozhatatlan Isten. Római 1. 11, 33—36. Vakmerő ember volnál, ha azt állítanád, hogy te már maradék nélkül és tökéletesen ismered az Istent. Lehet, hogy állandóan olvasod a Szentírást és ismered annak Istenről közölt felséges kijelentéseit. Lehet, hogy nagyszerű tapasztalataid vannak, melyek meggyőztek Isten világkormány- zásáról. De Isten-ismereted ezz ! még korántsem tökéletes. Isten gazdagsága sokkalta mélyebb, semmint földi szemekkel vagy értelemmel ki tudnád meríteni. Junius 5. Az elrejtőzködő Isten. Ézsaiás k. 45, 15—25. Isten eg; ik jellegzetes tulajdonsága, hogy avatatlan szemek elől elrejtőzik. Léte világít, mint a fénylő nap, de szemünk bele nem tekinthet (Berzsenyi). Most tükör által, homályosan látunk. Rész szerint van bennünk az ismeret (I. Kor. 13). De Isten gyermekei egyszer majd színről-színre látják az Urat. „Meg fogjuk öt látni, amint van.“ (I. Ján. 3, 2). Igaz az ének-
