Harangszó, 1934

1934-11-04 / 45. szám

362. HARANGSZÓ 1934 október 31. pedig ilyen feliratokat lehetett olvasni: Akár élünk, akár halunk, az Űréi vagyunk; Tudom, hogy az én megváltóm él és utol­jára az én sírom felett megáll; Itt várja Urát x. y. stb. * Élj úgy, hogy ha meghalsz, több is ma­radjon utánad, mint egy sírfelirat és egy gyászjelentés. Sunday Vilmos * Egy ajtó bezárul itt lenn a földön, egy ajtó kitárul ott fenn az égen — ez a halál. Gárdonyi Géza. Dr. Luther Márton utódai. Luther házasságából 3 fiú és 3 leány született. János, Márton, Pál, Erzsébet, Magdolna és Margit. Jánosból jogász lett, előkelő állami hivatalnok. Egyetlen leánygyermeke volt, aki szintén jogászhoz ment feleségül, de házassága gyermektelen volt. Egy má­sik felfogás szerint Luther Jánosnak fia is lett volna, Miklós, kinek utódjait 1860. körül találták volna meg Morvaország­ban. Ez azonban nem hiteles adat. Erzsébet nem élt egészen egy esz­tendőt. Magdolna nevű leánya 13 éves korá­ban halt meg. Az ő betegágyánál mon­dotta Luther: Tudod Atyám, hogy meny­nyire szeretem, de ha az akaratod az, hogy a Tied legyen, készséggel bele­nyugszom. A betegágyon fekvő leánya is azt felelte: Amint Isten akarja. Márton nevű fia theológiát végzett, de állandó gyengélkedése miatt állást nem vállalt. A wittenbergi polgármes­ter leányát vette feleségül, de házassá­gát Isten nem áldotta meg gyermekkel. Luther Pál az orvostudomány dok­tora lett. Előbb egyetemi tanár volt Jé­nában, majd később a szász választófe­jedelem udvari orvosa. Utódai ma is él­nek Németországban. Reformátorunk legfiatalabb gyerme­ke, Luther Margit, Poroszország egyik előkelő állami vezetőjéhez, Kuhnheim Györgyhöz ment feleségül 1555-ben. Családfája egészen máig ismeretes. Ugyancsak élnek a reformátor test­vérének, Luther Jakabnak utódai. Az ő leszármazottjai közül többen Mansfeld környékén éltek. 170 P. Hatvannak. Dunántúl földjén ... Százkilóméteres körzetben fekszik az én gyülekezetem: Hatvan. Hozzám tar­tozik Eger és Gyöngyös is, faluk is, ta­nyák is. Motorbiciklim mindennap ott berreg a hevesi rónán. Most azután messzi kerültem ettől a földtől, otthagy­tam a 16.000 lelkes kis városkát, ahol 300-an élünk, négytájról szakadt evan­gélikusok. Átjöttem Dunántúlra. Első állomá­som a dióhéjnagyságú kisközség: Barla- hida. Húz a kíváncsiság, nógat a Vágyó­dás megismerni a zúgó erdők evangéli­kusait. Csakugyan olyan nép ez, ami­lyennek Hatvanban beszélte el vándorló elődöm, Jakus Imre? Mindjárt megtu­dom! Már rég elhagytam az állomást, Zalaegerszeget, autóbuszom ott kapasz­kodik már a szerpentin úton. Köröttem tisztások, erdők. Úgy hajladoznak az őszi szélben a sárguló faóriások, mintha beszélnének. Csodálatos vidék, Dunántúl földje, köszöntlek téged! A bölcsőben __ O lyan ez a föld, mint a bölcső, elrin­gatja az embert. Engem is ringatni kez­dett. A házakból, a földekről torzonborz bajúszú, erős magyarok sietnek felém. Isten hozta tisztelendő úr! Imre bará­tommal körüljárjuk a határt. Nem nagy, az Alföldön egyetlen gazdának a lovai szántanak akkora földet, amekkora az egész határ. És a föld agyag, sárga, ne­héz agyag, még csak nem is porzik..., végül ott állunk a templomfalak mellett. Négy méter magasan dolgoznak a kőmí­vesek. Mennyi álom, mennyi beszéd a holt kövek között. Megkérdem az épí­tészt, mikor lesz kész a templom? „Nem tudom, kérem“ és mosolyog. „Nem tud­ja? Hogy lehet az?“ Nem ér rá felelni. Elszedik tőlem a mi templomunk tervrajzát. Ez igen, így beleegyezünk... Mert úgy nem egyesül­tünk volna ősze, ahogy a Harangszóban jött, oldalas toronnyal. A mi tisztelendő urunk is amellett kötött ki, de félreállí­tottuk. Ugv szép a torony, ha elöl nyúj­tózik. .Meglátja aztán, még találnak is ki hozzá sokat. „Találunk ki hozzá? Hogy gondolják ezt bácsikám?“ „Hát így ni — mutatott rá az öreg a torony elejére. — Ezt a kőoszlopot a ta­nító úr spekulálta ki, úgy-e szép lesz? Valami mindég kitalálódik, ez így van, — fordul hozzám az építész, — azért nem tudom, mikor lesz készen.“ „Most már értem.“ Odafordulok a, hívekhez, olyant ké­szülök mondani, hogy mindenki nyúljon a kalapja mellé: „Atyámfiái, a mi temp­lomunkat egyik leghíresebb evangélikus mérnökünk tervezte: Sándy Gyula, ehez nem lehet ám már semmit kitalálni!“ „Tisztelet néki; a miénket valami négy mérnök úr tervezte, mégis akad rajt nékünk igazítani való. Már tiszte­lendő úr olyan szénás szekér nincs, ami­re ne férne még egy szál, igaz-e?“ „Hát az igaz..., való igaz...“. Nézem a barla- hidai templomot és eszembe jut a miénk. Uram, olyan jó tudni, hogy hatalmas, erős Úr vagy és megépíted a miénket is. Az iskolában ... Már szól a harang. Volt egyszer Bar- lahidán egy jó öreg tanító, bizonyos Tu­lok Sámuel nevezetű —- nyugossza az Isten —az adományozta. Rajtunk a reverenda, indulunk az is­kola felé. Ha nem 200 lelkes gyülekezet­ben járnék, azt hinném, valami nagy nép közé tévedtem, olyan sokan vagyunk. Hanem a gyertyák jól leégtek, szól­tam az igéről, az én kis templomépítő gyülekezetemről és oszladozunk haza­felé. Hogy el ne felejtsem: nem tartottunk offertóriumot. Aik mit elszán, holnap hozza el az ifjúsági házba és majd át­vesszük... Az Isten nevében. Jönnek a bácsik. Ki talicskával, ki gyalogszerrel, Búzát hoztunk Tisztelen­dő úr, ha jó szívvel fogadná .. . Pénz is csörren itt-ott... Dehát ez ritka holló errefelé, mert rosszak a viszonyok... Tudja Tisztelendő uram, messzi a piac, kocsival 65 km-t döcögünk ódának meg vissza. A tejünk is csak 5 fillér, de e’ kis^ búzánk terem. Már mindegy a fekete ruhámnak, gyerünk segíteni. Egy kicsit városiasán kötögetem be a zsákokat, de engedik. A szemükből látom, úgyis újra kötözik az: egészet. De a gyerekek is jönnek ám: gyűlik a tojás is. Azon melegibe, ahogy a fé­szekből előhalászták ... Hadd épüljön a hatvani templom . .. Én pedig a városi, a pesti ember, aki csak könyvekből ismerem a magyar fa­lut, állok, nevetni is, sírni is szeretnék... Túl vagyunk a 150 P-n. Kicsiny a község, kicsiny a határ, szegény a nép. Az idén különösen. Nagy volt az „aszáj“. Barlahidán az egészben véve nincs eladó gabona. Nincs fölösleg, nincs bőség... csak a szívekben. De a szívek aztán olyan csordulásig vannak.. De olyan csordulásig ám, hogy szeret­nék magamhoz ölelni minden lelket. Hi­szen ez Péter halfogása, akinek szaka­dozott a hálója. Zsák telik zsák után, buzaszemek acélosak, olyanok, mint a fénylő acéltükrök.., Nézem, nézem őket soká és a szemem előtt megjelenik a templom: a hatvani! A zsákok egyre 'telnek, a pénzünk is fiadzik egyre, a ta­nító úr számít, aztán az örvendő lelkek nagy fényességével dobja el a szót: Túl vagyunk a 150 P-n. És még hoznak egy­re. Köröttem emberek állnak, lelkemre kötik hét nap óta ezredszer, hogy ha olyan helyen járok, ahol az ő Tisztelen­dő uruk is megfordult, okvetlen köszön­jem meg a jó „evangyélikus“ testvérek­nek, hogy olyan jó szívvel segítették őket. Mire kondul az estharang — Harangoznak. A gyűjtésnek — azaz nem is gyűjtésnek vége van már, olvas­suk az adományt. Bizony kerekszámot tesz ki: 170 pengőt... Hatvan... Hatvan... Hatvani evangé­likus testvéreim, innen ebből a nagy esöndességű, nagy szívű falúból reátok gondolok és azt üzenem néktek: bízza­tok. Azt üzenem néktek: „Annyi pénzt ád templomunkra az Or, amennyire épen szükségünk lesz. Ezért imádkozom, ezért imádkozzatok, ti is, ugy-e, kedves olva­sóim, ezért imádkoztok. Sztehló Gábor. Kétféle gazdag. A kicsi, de világhírű Cognac helység­ben öngyilkos lett a leggazdagabb konyak- gyáros, Tápon Sámuel, akinek hatalmas gyárán kívül nagy földbirtokai és gyö- nyörükastélyai vannak Franciaországban. Vagyonát több száz millióra becsülték és tudták róla, hogy betegesen zsugori. Tápon felakasztotta magát. Halála után végrendeletéből kiderült, hogy hagyatéka 120 millió frank. De kiderült az is, hogy gazdagságához mérten aránylag csekély 4 millió frank veszteség keserítette el any- nyira, hogy véget vetett életének. Keserve­sen panaszkodott emiatt, de egyben büsz­kén mondta ismerőseinek, hogy ez volt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom