Harangszó, 1921

1921-04-24 / 17. szám

132. HARANQSZO. If21. április 24. egy vádlottat, (Sztanykovszky Tibort) ha­lálra, eey másikat, (Hüttner Sándort) pedig tizenöt évi börtönre ítélt. Most a különít­mény polgári ta«jai vannak soron, akiket a vádirat Kéri Pál és társai címen foglalt össze. Az ügyészség a vádlottak sorában az első hellyel kétségkívül azért tisztelte meg ezt a romlott agyvelejű újságírót, mert fáradhatatlan előharcosa volt az országdúló destrukciónak, egyik leghangosabb főren­dezője a forradalomnak, aki nyíltan hirdette, hogy a forradalom csak Tisza István gróf halálával válhatik jogerőssé. Andrássy Gyula gróf a nemzeti föl­támadásról. A budapesti IV. választóke­rület keresztényszociálista pártja a budai Vigadóban kulturestet rendezett, melyen Andrássy Gyula gróf mondotta a díszbe­szédet. Gyenge vigaszunk — mondotta a többi között, — hogy függetlenek vagyunk, mert szövetséges szomszédtól nem függünk ugyan, de függünk az ellenségtől. Mai füg­getlenségünk lealázó rabság. Szerencsét­lenségünk egyedüli oka a saját erkölcsi fogyatkozásunk. A hazafias önfegyelmezés helyébe az aranyborjú imádása, az önzet­lenség helyébe az egoizmus és opportu­nizmus lépett. Az a generáció, melyet a hatalom bokolni tanított meg és udvaronc­nak nevelt, nem állotta meg a helyét az elkövetkezett rettenetes hónapokban. Még ma is megdöbbentő fásultság uralkodik a magyar lelkek tekintélyes sokaságán. Nem­csak azok fordultak el a nemzeti érdektől, akiket a háború tönkretett, akik a legtöbbet szenvedtek, hanem leginkább azok, akik meggazdagodtak, akiket nem érdekel egyéb, csak a züriki deviza, a valutapiac és a jó üzlet. Ha szegény hazánk helyzetén javítani akarunk, a tiszta nemzeti erkölcsöt kell régi fényében helyreállítanunk. Ne eléged­jünk meg jelszavakkal. Mindenki javítsa meg önmagát. Emelkedjünk ki a sülyedés- ből, legyünk büszke harcosai a hazafias és nemzeti iránynak, mert máskép elpusz­tul a nemzet. | Auguszta Viktória fi Röviden jelen- tettük, hoey Auguszta Viktória császárné elhunyt. Az elhunyt császárné a német birodalom első asszonya volt. Anya volt, német volt utolsó csepp véréig, lelke evan­gélikus végső megrezdüféséig, mint az egész császári család, mint gyermekei, akiket az anyatej, az anyai szív virágoztatott ki a német televényből kisarjadt elpusztíthatat­lan törzs pompás virágaivá. Hazájától mesz- sze az idegen Doornban állították föl a csá­szárné ravatalát, ám bizonyos, hogy az egész német nép levett kalappal, magába merülve rójja le kegyelete adóját a legelső német asszony emlékének, aki kétszer vesz­tette el hazáját. Hogy II. Vilmos olyan uralkodó tudott lenni, amilyennek az egész világ ismerte, elismerte és félte, abban igen nagy része volt Augusztának, a csöndes hitestársnak. A férfi akkor tudja erényeit és erejét ki- virágoztatni, ha igazi nő áll az oldalán. Ilyen volt Auguszta. Hitves volt, anya volt, no volt. Egyszerű, józanul okos, jó, egész férfinek egész asszonyfelesége, aki sohase politizált, hanem megértette és teljesítette az asszony igazi élethivatását, mely abban merült ki, hogy másokért élt. Kis család­jáért, a Hohenzollernekért és a másikért, a nagyért, mely — úgy kellett hinnie, — az előbbivel egy — a németségért. Ezt a hitét könyörtelenül tépte szét a háború vége. A háborús években tapasz­talt szenvedések a jótékonyság ezer formá­jában még közelebb hozták népéhez. Ám, akik a nép nevében tettek-vettek ellökték a kezet, mely oly sok sebet hegesztett, összeomlott a trón, az ország, a császár­nak idegenben kellett menedéket keresni s hitvese betegen követte. A nagy német birodalom ezer sebből vérzik. Minden búja, bánata, gondja, fájdalma, egész sorsa benne zokogott abban az asszonyi lélekben, amely a doorni park fái alatt teljesen összerop­panva, a tavasz egy hús reggelén kiégett. Harding üzenete a kongresszushoz. Harding elnök a kongresszushoz intézett üzenetében a következőket mondja: — Népek mostani szövetségében, amely a világot a maga hatalmi eszközeinek túl­súlyával akarja kormányozni, az Egyesült- Államok köztársaságának nincs helye. Ezt a megállapítást nem lehet félremagyarázni. Ez nem árulás az amerikai népnek azzal a jól megfontolt akaratnyilvánításával, a melyet a legutóbbi választásokon kifejezésre juttatott. Ha mi el is utasítjuk a népszö­vetséget, nem adjuk fel a reményt, hogy sikerülni fog a népek olyan egyesülését iétrehozni, amely elő akarja mozdítani a békét és amelyhez mi szívvel-lélekkel csat­lakozhatunk. MAGYAR GAZDA. A kukorica termelése. A talaj előkészítését követi a ve­tés. A többféle mód közül csak a legjobbat, a legcélszerűbbet említem: a géppel való vetést. A 13 soros géppel 3 sort vetünk. A korán érő fajtáknál a két szélső csövet elhagy­hatjuk helyette a 2-ik s a 12 ik vet. Későn érőknél jobb csak két sort vetni egyszerre, hogy a sorok közötti távolság 70—75 cm. legyen. Újabb kísérletek azt mutatták, hogy a sű­rűbb vetéssel nagyobb hozam érhető el. Az egyes sorokban a szálak kö­zelebb áljhatnak egymáshoz, mint a sorok közti távolság. A hidegebb talajban ne vessünk mélyen, csak 3 cm.-re, melegebb homokos talajban 7 cm.-re is vethetünk. Kikeléséhez sok meleg kell s ha mélyebben ve­tünk is, a homokos talajban még elég meleghez jut, hogy kikelhessen. Ha 8 — 9 napra kikel a kukorica, akkor melynek kemenesszentmártoni gyüle­kezetében lelkészkedett. Az egyház­megyének nem volt esperese, az egy­házkerületnek nem volt szuperinten­dense. Ezidőre esik tulajdonképpeni egyháztörténeti hivatása: elévülhetet­len érdeme, hogy a végpusztulástöl megmentette és új életre támasztotta a kemenesaljai egyházmegyét, mely­nek hosszú idő után 1695-ben első esperessé lett. Hatalmas, újjászervező munkáját egyházlátogatásaival kezdte meg. Az erről Írott rendszeres fel­jegyzései mai becses forrásul szolgál­nak kora egyháztörténetéhez. Keme- nesszentmártonba való meghivatása előtt lelkészkedett még: Nemeskéren, Devecserben, Kővágóörsön és végül Nemescsón. Itt érte utói a halál is: 1704-ben a szószéken szélhüdés érte s két évi betegeskedés után fejezte be áldásos életét. Külsejéről Miskey Ádám, nemesdömölki lelkész, esperes, aki még személyesen is ismerhette, írja értékes történeti munkájában: »Fejét és állát, miként a naziroknak, soha borotva nem érte.« (Payr S.: Egyháztört. Emlékek, I. 288 ). Az ő: Asbóth János fiai lehettek, de kétségtelen, családjabeli leszárma- zói voltak: Ádám és Gergely. Ádám, nemeskéri magyar ifjú, 1714-ben a soproni főiskola felsőbbosztálybeli növendéke, Lackner Kristóf soproni polgármester életrajzához a IV. latin diszertációt írta, melyet Fridelius, akkori rektor, Regensburgban nyom­tatásban is kiadott. (Payr S.: Negyed- flsz. Főisk. Sopron., 19.). Gergely, mint nemességszerző ne­vezetes. 1715. május 13-án, Laxen- burgban, III. Károly nemeslevelet adományoz Asbóth Gergely sopron- megyei, nemeskéri lakosnak, általa nejének: koroknay Erzsébetnek, és a tőle született fiainak: Istvánnak (magtalan hunyt el), Györgynek, Mi­hálynak (elesett a törők ellen), Já­nosnak és Benedeknek, aki 1725-ben Fejér-megyében hirdetteti ki nemes­ségét s utódai Veszprém-mefiyében élnek. A család főágát a fenti György fia: János (megh. 1751.) terjesztette tovább, kinek János-Gottfried és Já- nos-Mihály nevű gyermekeitől nap­jainkig szakadatlan a leszármazás. János-Mihály (1740—1813 ), Sop­ron városi tanácsos (neje: Kleinróth Regina, szül. 1756., meghalt 182!.), az u. n. „soproni ág“ alapítója. Gyermekei: Károly (1782 — 1844), csász. és kir. őrnagy és János-Mihály (1791 —1878), kinek Jaszeniczky Vil­ma nejétől született fia: Károly (1831 —1890.), m. kir. pénzügyi tanácsos gyermekeiben virágzik tovább ez az ág­János-Gottfried (1735 - 1784) pá­lyáját mint soproni lyceumi tanár kezdte, azután nagy őse: Asbóth Já­nos Örökében Nemescsón lelkészke­dett, honnét a kőszegi, végre a sop-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom