Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-08-01 / 4. szám
8 OKTÓBER 6 Sok nagy bánattal van teli a magyar múlt. Egy ilyen nemzeti fájdalmat jelent számunkra október 6,-a is, mely népünk gyásznapja. Végzetesen s jellegzetesen magyar dátum. Mert mi majdnem mindég a lét és nemlét kérdéseivel voltunk elfoglalva. Nemzeti múltúnkban az élet és halál nagy kockajátékát kellett végigjátszanunk, s elmondhatjuk, hogy valami megfoghatatlan végzetszerűség jellemzi történelmünket. Ha egy kicsit felépülve magunkhoz jöttünk, bekövetkezett a bukás, az ország eltiprása. Viszont legmélyebb elesettségünkből aránylag hamar lábra tudtunk állni s nyugodtan végezve munkánkat újra készen kellett állnunk a legrosszabbra is. Ez az a végzetes magyar sors, amit Ady is úgy átérzett e verssoraiban mikor azt mondja rólunk : Fátum és dal népe, ha voltak Sírok: te megbírtál a véggel, Búsultál, ütöttél, nótáztál S halsz és élsz : így rendelteték el. A sors csapásaira a magyar: keresztyéni alázattal vagy rezignált nyugalommal, időnként meg sötét kétségbeeséssel felelt. Mert mi nemcsak a fátum, de a vértanuk népe is vagyunk. Különösen az utolsó száz év alatt fizettünk sok véradót. E korszak első áldozatai voltak 104 évvel ezelőtt 1849 okt. 6-án azok a főtisztek, akik császári szolgálatból léptek át a honvédségbe. Az aradi tizenhárom vértanú. Ártatlan áldozatok, a magyar sors igazi mártírjai, akik halálukkal beigazolták, hogy veszélyes viszonyok közé helyezett hazánkban a Kárpátok medencéjében a kötelességteljesítés és hősies hazafiasság is tragikus végzethez juthat. Az utánuk jött nemzedék ép áldozatuk árán szabadabb életet élhetett, mint ők. Minket azonban, késői utódokat, ismét legázolt óriási tömegével, leigázott kancsukájával a sátáni eszmékkel azóta egészen megvadított és nagyszláv álmait változatlanul megőrző ugyanaz a nép, melynek közbelépése e tábornokok sorsát is megpecsételte. Mártírok nemzete vagyunk ma is, mert népünk pusztulása most sem fejeződött be a nyílt harcai. Sorsunk újabb vértanukat követel, minden eddiginél nagyobb számban és borzalmasabb körülmények között. Odahaza most idegenből jött vezetők társadalmunk szemetjéből toborzott csatlósokkal a hősök és vértanuk tiszteletét is ki akarják irtani a magyar telkekből. Lehet hatalmi szóval okt. 6-át eltiltani, de a szívek őrzik az irántuk való kegyeletet; az otthoniaké is bizonyára úgy, mint a miénkben mi itt, kik az Űr Isten nagy kegyelméből kikerülhettünk abból a szörnyű lelki és fizikai szenvedésből melyet ők viselnek. Megemlékezünk rólatok Aradi Tizenhármak! S veletek együtt gondolunk az elmúlt idők összes magyar vértanúira, s imádkozunk a még eljövendőkért, hogy helyén legyen a szivük s épségben maradjon a lelkűk. Kérjük az Istent, hogy ők is méltók lehessenek elődeikhez. Mert tudjuk, hogy még nincs vége a sornak. Talán mi is sorrakerülhetünk. S ezt vállalnunk kell s éreznünk azt, hogy a vértanuságból élet fakad, jobb és szebb, ha talán nem is nekünk, de az utánunk jövő nemzedékeknek; az életben maradt magyarságnak. Ez a magyar sors, ily elhagyatott, magáramaradt ezer hibájával, bajával küzködő nép a miénk. Mégis szeretjük s különösen, e magyar bánatnapon, a fájdalomban nagyon is átérezzük, hogy jó és balsorban, átöröklött szenvedésekben, álmokban, emlékekben, reményekben, kálvária-járásban, mi ehhez a néphez tartozunk, ez a mi fajtánk. A költővel együtt büszkén valljuk meg a világnak : Be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat... N. A.
