Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1882-08-19 / 33. szám

Veszprém, 1882.

II. évfolyam. — 33-ik szám.

Szombat, augusztus 19.

MEGYEI- S HELYI ERDEKÜ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre................................................6 frt — kr.

Fél évre

...............................................3 frt — kr.

Ne

gyedévre..........................................1 frt 50 kr.

Eg

yes példányok ára 15 kr., b kaphatók a kiadó-hivatalban.

MEGJELEN MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők.

Hirdetések

a kiadó-hivatalban, fogadtatnak el és jutányos árért közöltötnek.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között.

SZERKESZTŐSÉG:

Veszprém, horgos-utcza 105. az., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

mézirátolc vissza nena. adactnais.

A nemzet ünnepén.

(K. T.) A holnapi napot megünnepli az egész magyar nemzet. A Kárpátok völgyeiben a Duna-Tisza kies rónáin, Erdély bérezei közt, az adriai tenger partjain s mindenütt, hol magyar ég határolja a láthatárt, hálaimára nyílnak az ajkak — az első magyar király, Szent-Tstván ünnepén.

S méltán Szent István a magyarok első királya, egyszersmind a legnagyobb is volt. Ha Árpád fegyverrel hont szerzett népének, Szent István a Szeretet vallásának templomát épité föl, hogy Hittel, Keménynyel, Szeretettel szivében legyen erős, boldog, Istenáldott e nép.

A Szent István imáját meghallgatta az ég. A magyar nemzet a kereszténység apostolává Ion, s benne inkább, mint a föld bármely nemzete szivében fogamzott meg a szeretet tüze. A kereszténység mély, irthat- lan gyökeret vert itt; az Istenember világot megváltó igéi uralomra jutottak Árpád birodalmában, törvényben, erkölcsben, alkotmányban, s e vallásos ihlettségü maroknyi bajuolc nemzet századokon át födte testével egész Európát a pogányság fegyverei ellen.

Évezredes dicső múltjára híven betöltött keresztényvédői, apostoli hivatására, első Szent királyára méltán lehet büszke a magyar s midőn neki diszit oltárt, s Emlékének áldoz honfiúi kegyeletet — önmagát tiszteli meg a nép.

De gondoljon e szent napon arra is, hogy az Emberszeretet kötelességei változhatlanok, s azokat nemcsak a hadban — békében is s szünetlen teljesíteni tartozunk

Valóban! A magyar kereszténység e megváltói ünnepén számot kell vetnünk lelkiismeretünkkel. Mert a századokkal a szeretet tüze is kialvóban van szivünkből, hogy ismét a gyűlölet lángja emészsze.

Mézédes beszédű, vallási gyűlölettől eltelt álpróféták közöttünk is felgyújtották a vallási türelmetlenség tüzeit. Beszédük, ár- mánythintő szavuk tetszés a fülnek; a nemzet anyagi romlását a nép vallási türelmes- ségének rójják föl, s tanúi hirdetik, hogy ha e türelmességgel szakit a nemzet s kiűz, kipusztitja hazánkból nemkeresztény testvéreinket, — akkor ismét Kanaan tejjel-mézzel folyó földje lesz e hon.

S a nép inkább hisz a gyűlölet e szavainak, mert apáról-fiura; nemzedékről nemzedékre szíthatott az ellenszenv. Zsidó honfitársaink pedig ma ép olyanok, mint századokkal ezelőtt; ugyanazon hibákkal, fogyatkozásokkal s erényekkel. De a hibák még nem gyűlöletet provokáló bűnök, s oly lángeszű eleink, mint Széchenyi és Deák sem ítélték el, mig Kossuth egyenjogusittatásu- kat követelte.

Most sem volnának ők okai a nemzet anyagi pusztulásának, — mint századokon át nem voltak; ha ma is volna jó kormánya a népnek, s jó törvényei jó kezekben híven lelkiismerettel kezeltetnének. De fejétől büdösödik a hal, s hol a kormányok javítás helyett csak rontottak, ott bizony

mindig elégedetlen volt a nép, pusztult, romlott az ország.

így van ez nálunk is, s az általános romlás-szülte elégedetlen néprétegekben önkénytelen is felburjánzott az irigység — s a zsidógyülölet.

E szent nemzeti ünnepünkön, a szeretet vallásának behozója, szent István királyunk napján, midőn hálaimát mond ajkunk

/

az Égnek, hogy Hitet, Reményt, Szeretetet oltott szivünkbe, jusson eszünkbe ez a gondolat is.

A mi felizgatott gyűlölettől szított sziveinkbe vissza kell, hogy térjen a keresztényi türelem s az — Emberszeretet.

Mely kötelességeiben is örökkévaló, mint Mindnyájunk Atyja — az Isten.

A VIDÉKRŐL.

Balatonfüredi tárcza-levél.

1882. Augusztus 17.

A „magyar tenger“ pompás fürdője az idén is nagyban szépült; eszplarádját megliosszabbittatta e kies gyógyhely buzgó igazgatója 'Écsy László; a „kis-erdő“-ben az utak teljesen ujrakészültek; a rózsa-ágyak száma megszaporittatott stb., de a társadalmi élet nagyot hanyatlott az előző évekéihez képest. Aki visszaemlékezik az 1878-ki fürdőidényre (egy bájos gyermek akkor lépett világba), vagy az 1879-ikire (még szeptember elején is nagy, fényes társaság mulatott itt; vagy a következőre, (melynél a „Sav anyu viz“ vigabb évadot és számosabb vendéget nem bir fölmutatni) sőt még a tavalyira is (sajnáltuk, hogy a szép társaságból épp a legóhajtottab- bak hiányoztak), annak elkomorul kedélye, midőn az idei társaságra tekint. Persze! voltak és vannak az

idén is többen, akik összetartó köröket alkotnak; de a nagy többség oly elemekből áll, melyeknek összehozása még egy bűvésznek sem sikerülne.

Némely lapocska „saját, külön, magán tudósító“-ja azt vetette a két év előtti s a tavalyi Annából szemére, hogy arról mintegy száműzve volt a középosztály és azon mágnásnőink uralkodtak. No! az idén bezzeg nem volna ily vád hangoztatható; mert a minden előkelősége és vigsága daczára gyöngén látogatott Annabálon csupán egy mágnásnő tánczolt. Gyürky Alice grófnő, egy kedves, szép gyermek, egymagában képviselte társadalmi osztályát; hogy kitünően, arról csak egy nézet uralkodott.

De nemcsak a főrangú családok (Füred hü vendégei, özvegy Keglevich Gyula grófné családján kívül) vannak most Füredtől távol, hanem a honatyák is; úgy, hogy Jókai Móron, a nemzet nagy költőjén kívül, csupán pártunk egyik legrokonszenvesebb és nagytudományu tagja Halász Géza orvostudor, képviseli ma az országházat honunk e 1 s ő fürdőjében. A kúria teljes távolmaradása által tttndöklik; egyedüli képviselője, O s t ff y Pál királyi táblai biró volt, de már őt is elűzte a kedvezőtlen időjárás néhány nap előtt.

Az irodalmat júliusban S z i n y e y képviselte fiával; átutazó vendég volt akkor B a 11 a g i Géza tudor, aki mézesheteinek pár napját tölté itt. Most az „öreg ur“, Bállági Mór, nagyérdemű tudósunk, is itt volt két-három napig ifjabb fiával. Az előkelő miniszteri hivatalnokokat egykori szeretett tanárom s igazgatóm, G ö n c z y Pál miniszteri tanácsos, képviselte; pár napot töltött itt nejével. Költő még nem „szabadult* ide a folyó évadban; legalább „nyilvánosan“ nem volt látható.

A „titkos versfaragók“ kiáltó nyomait azonban magokon viselik az uszoda zárkáinak deszkafalai. Az egyik helyen „Felhő ur“ dicsőíti a „magyar tenger“ bájait; a másikon „Fecske ur“ hirdeti „urbi et orbi“ hogy ő „Száliká“-ba szerelmes; a harmadikon latin

TARCZA.

KOSSUTH LAJOS NE YEN APJA HA.

Mondod, hogy írjak dalt Kossuthról,

Mert nevenapja közeleg Csapjunk reklámot nagy nevének,

Hogy a nép ünnepelje meg.

Nevetséges! Hisz a magyar nép Magát a sast sem látja már,

S mi ránk hallgatna, verebekre ? ! Próbálnunk magába is kár.

Szegény Kossuth! Mintha csak látnám:

A mint lehajtja ősz fejét,

S a múlt, jelen, jövőnek képén Szomorúan néz szerteszét.

Tróntipró lába félig sírba,

Kétségbeesés ül homlokán,

Szivbánata felsír zokogva:

Szegény hazám, szegény hazám!

Oh! nemzetem! Hisz láttad öt te, Bíborfény közt mint szónokot,

S mint hadteremtő arkangyalt is .. .

Mi nagynak, hősnek tűnt fel ott.

De legnagyobb most, nézz tehát rá A száműzetés éjibe . . .

Legyen, legyen, Kossuth névnapija,

Egész országnak ünnepe !

Virágzáport, könyharmatot hát Utunkra édes szépeink.

Öröm lobogjon, szívben, arczon Mintha menyekzön volna mind.

Fiuk ! Kokárdát föl a mellre !

Czigány zendüljön most a vig.

Aranynedüt a szűz pohárba!

Igyunk ö érte hajnalig!

De nem! Félre a mézitallal,

Urömpohárba nem való!

Mit ér a dal s pohárcsengés ott,

Hol a kard hangja volna jó.

Es az a virág hamar hervad . . .

Hiszen mártyr síron fakadt,

S hejli! Hamis az az öröm könyje,

Hiszen, fájó szívből szakad.

Síron, mely boszut kér az égtől,

Szívből, mely ,jobb korért“ eped. . .

Keserű köny csorditja ím ki A színig töltött serleget.

Nem igy, nem így szeretnénk látni, Kossuth Lajost ünnepleni!

Szilaj, szép álom ragad messze,

A midtba, mely oly isteni.

Vándorszél sír-ri künn az utczán,

Miként ha lánczot tépne szét;

Mintha tüznyelvek, „Hurrah“ szállna A levegőben szanaszét. . .

Hejh ! Nemzetem! Ha súgni tudnék,

Hogy máshol meg ne értenék:

Be tudnék olyat súgni mostan,

Hogy m enny dör g ésnek beillenék.

Havi László.

A Csillomék mézes napjai.

(RAJZ.)

Irta: Mikszáth Kálmán.

Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, egész a malom-zűgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt; hogyne! hisz kétmágnás-familiekerült össze: az elhalt Csillomék Józsi fia Bodokrél és a majornoki Biró Já- nosék Anna leánya.

Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben Gilagóék bandája. A legutolsó kocsin a tulipántok ládákat hozták, meg az ágyat. A vőlegény ott lovagolt hóka lován a menyasszonya mellett.

Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi hires lova; pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. — Még pedig úgy megbotlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsuszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.

Leesett; az ügyetlen állat a hátulsó b o n t a lábával ráhágott a czifra pitykés dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás, megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.

A kis menyasszony csak nézte-nézte egy darabig, és mert mindenki nevetett: addig-addig csucsoritotta a száját ő is nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses és elpityeredett.

Józsi nem mert többé lóra ülni. Oda ültették a menyasszonyához a kocsiba, a ló pedig a saroglyához kötve, kevélyen hányta-vetette kendős fejét, mig bent a gyerekek érzékenyen zokogtak, a mi aztán lassan- kint csöndes, fuldokló pihegésbe ment át.

Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapos István, — a ki nagyobb pletyka a vászonnépnél is — gúnyosan nevették ezt a dolgot.

Hát még ezek is házas-emberek! Oh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu

kellene még, a másiknak papiros-sárkány, de nem feleség! Vagy ha már meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, a kinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri lány. Azzal jár jól valaki...

Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majorána; a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmarin-szál; össze is illenének talán valamikor, de most még — uram én istenem — mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után haza megy Biróné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, és magukra maradnak a nagy Csillom-portán ?

Hát bizony az lett belőlök, hogy egész nap csó- kolóztak, mint a turbékoló galambok, és mikor a zajos, lakodalmas nép elszállinkózott, még zajosabb lett a ház, az udvar az ő nevetésöktől s az ő ajtó-csapkodásaiktól.

Uzsonna-táján jutott eszökbe nagy ijedten, hogy még nem is ebédeltek.

— Annácska! No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell. Tudod-e, hogy még ma nem ettem ?

— Az ám, — mondja az hüledezve, — én sem, Józsi, én sem ettem.

— Mondjad csak, — kérdi aggodalmasan, — tudsz-e te főzni ?

A kis Anna gondolkozott; fehér homlokát asszo- nyosan ránczba szedte s a jobb kezét méltóságteljesen a csípőjére szoritá.

— Hát hogyne tudnék! — felelte vontatottan,—• és kisietett a konyhára. A Józsi meg a gazdaság után nézett addig a félóráig. Hanem biz abból két óra is lett, sőt a viczeispán ebédjét is megfőzhették volna addig, mig a kis Anna a czibere-levessel kínlódott s azt a csikós abrosszal terített asztalra behozta.

Belemeritette Józsi a kanalat mohó étvágygyal, de a mint megizlelte a levest, egyszerre csak rosszul lett tőle. Rettenetes ize volt annak az ételnek.

— Mit tettél? Megmérgeztél! —sziszegte Csillom Józsi, szörnyű torzképet vágva.

— Oh, én szerencsétlen ! Hát minek is vettél el ? Minek is vettél el ?

A legnagyobb ijedelemben voltak a piczinyek, a mikor éppen benyitott Kozmás Jánosné, és megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy a bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a fiatal menyecske s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a czi- bere-levest.

Hire is terjedt azonnal ennek a nagy szégyennek az egész faluban, és az lett a következése, hogy Koz- j

másnét meg kellett fogadni szakácsnénak. — Negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon, két kendő és egy pár nj csizma gyertyaszentelőkor.

Meg is érte volna Kozmásné ezt a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételeknek ; nem hiába, hogy a főtisztelendő esperesnek főzött hajadon korában — csak ne lett volna olyan nagyon goromba! Alig, hogy megmelegedett a Csillom-portán, nagy nyelvével és kardos modorával egészen kifogott az együgyii fiatalokon. Lassankint ő lett az ur a háznál s hol Józsit szidta, hol a menyecskét keserítette el annyira, hogy a gyerekek úgy féltek tőle, mint a mesebeli hétfejü sárkánytól. Pletykának, háborúnak és egyenetlenségnek volt ő a szitója; a faluba ő horta szét a különböző hirt s a mennyit vitt, annyit hozott, és az mindegyik vagy egy-egy tövis volt, vagy ő idomította át oly ügyessen tövissé, hogy a hova szúrta, az vérig hatott.

A gyerekek csak tűrték egyideig és lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy Kozmás néni szóba találjon velők ereszkedni. Hanem végre is a forradalom szelleme megszállotta az ö ártatlan sziveiket is, mert csurdoltig tele voltak keserűséggel Kozmás néni iránt.

— Te Józsi, hiszen az én anyámasszony, ha nem tetszik néki a cselédje, hát uti-kaput köt a talpára.

— Jól beszélsz, édes bogaram ! Úgy ám. Segíthetünk mi is a dolgon. Küldd el, édes Annácskám! ne kínozzon itt bennünket, mert én megszököm innen.

— Szökjünk meg együtt.

— De hova ?

— Az édes anyámhoz.

— De hát a gazdaság itthon ?

— Igaz, itt kell maradnunk, — mond Anna elkomolyodva. — De hát akkor mit tegyünk?

— Csabd el Kozmásnét!

— Én ? Hogy én ?

— Igenis, te! Az ilyesmi mindig az asszony dolga.

— Az asszony dolga ? Jól van hát. Holnap elküldöm.

De azért másnap is, harmadnap is ott maradt Kozmásné és pattogott, lármázott, mintha az egész világot el akarná nyelni nagy kevélységében. Ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta.

— Hát igy küldötted el Kozmásnét ? No, hiszen szép gazdasszonv vagy!...

Annácska megint sírva fakadt s oda borult a Józsi nyakába, és behunyván szemeit, szelíden rebegte:

— Ne kivánd azt tőlem, Józsi! Nem merem, nem merem ; te vagy a férfi ...