Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-10-21 / 42. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 42-ik szám. Szombat. October 21. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................6 frt — kr. Pé l évre................................................8 frt — kr. Ne gyedévre...........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., b kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEK SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. Ü3I i r d. e t é s e Is a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÓSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ZECézira-tolc -vissza, nem a.cla.tziai:. Legyen királyhymnusa a magyarnak! Veszprém, okt. 21. Valahányszor a keteia-nyolczas nóta kaptafájára csinálódott „Gott Erhalte“ csendül meg a magyar ember fülében, holmi mondvacsinált ünnepélyes alkalmakkor, mindannyiszor fölujul lelkűnkben a múlt gyászos emlékezete, melyet ugyan el föd immár az a bizonyos 67-iki fátyol, de melyen keresztül ilyenkor önkénytelen is átpiroslik a tűznek, réznek pirossága . . . Pedig ez nem jól van igy! A magyar nemzet a jövőjére van utalva; lelke hevét, szive verését a jövőnek nagy küzdelmeire kell edzenie, erősitnie . . . s igy nem- jó felujitni keblében az alig hegedő sebeket, miket az osztrák sas karmai vágtak abba, harminczhárom szomorú év előtt! Azokból a gyászos időkből megmaradt a mi örökszent kötelességünk, az erőszakosan elnyomott magyar honszerelem Vesta-tüzének ápolása s az áldó kegyelet szivünkben azon halhatatlan vértanúink emléke iránt, kiknek a hazáért lángoló lelke ott szállt a Szabadság Istenéhez föl — Aradnak 13 vesztőhely- lyel megszentült Golgotáján . . . Azokból a gyászos napokból ez a két kötelesség maradt reánk. A keservekre, a szivfacsai’ó honfíkinokra, a letiprott jog-szabadságra, az örökgyülölet bosszújára ne emlékeztessen minket az a „Gott Erhalte,“ melynek gyűlöletes hangjai mellett osztrák hóhérok mészárolták le egykor a magyar nemzet legjobbjait. Nekünk nem kell a „Gott Erhalte“ sem testünknek, sem lelkűnknek. De nem kell a magyar királynak sem, mert ha e hazában hallja ezt a nótát, eszébe kell, hogy jusson Neki is, hogy mit jelent itt a „Gott Erhalt e.“ A magyar nemzet mindig szerette királyát. Szerette őt a „legelső magyar emberként“, s érte s trónjáért nem egyszer úgy veté belé magát e nemzet a legvészesebb harczok tüzébe, hogy Árpád nagy birodalma nem egyszer ingott meg alapjában. Szereti most is, mert jó királyában a nemzet atyját tiszteli s mert nagy igazság- szeretetében zálogát látja szabadságunk jövendő újjászületésének. Ünnepelje tehát a nemzet jó királyát; de a magyar szív ne dobogjon osztrák kappelmesteri ütemre, hanem amit magyarul érez, hangoztassa azt ajakán magyarul és értse azt magyarul a magyar király! Kompolthy Tivadar. A „Magyarország“ ez. havi folyóirát első száma közli a következő indítványt, melyet a „Veszprémi Független Hirlap“ im magáévá tesz : A „Gott Erhalte“. A reakezió és abszolutizmus, a central monarchia és Bach-korszak ezen feketesárga emlékeztetője ellenében az ismeretes pozsonyi sajtópör alkalmából több fővárosi ird és zene-müvész mozgalmat kezdett. Voltak értekezletek, hallottunk dikezidkat s indítványokat — de az eredmény késik, a mozgalom szünetet tart, s alighanem az igyekezet szalmatüzének soványságába fonyadt volna, ha a debreczeni országos da- lárünnepély alkalmából újólag szőnyegre nem hozzák vala. Itt újra tanácskoztak felette. Kiküszöbölésének szükségét hangsúlyozva is kimondották, s egy magy. királyi himnus megírására 100, zenésitésére 200 aranyból álló pályadij kitűzésének kívánatosságában, s ezen kívánatosság nyilvános gyűjtés által leendő megvalósításában állapodtak meg. Ne legyen ez jámbor óhajtás: legyen az ige testté! Háromszáz arany 1600 frt, és csak 16000 magyarnak 10 kros adakozása kell hozzá. Mi vagyunk a 16000-ből egy: aláírjuk az első 10 krt és szívesen hozzá fogadjuk a többi adományt. Egyszersmind fölkérjük a fővárosi és vidéki sajtót, hogy a czélra való gyűjtésnek szintén nyissa meg hasábjait. — A hozzánk befolyó adományokat hirlapilag nyugtázva, az országos dalár- szövetség pénztárába fogjuk átszolgáltatni. Az „Uj magyar királyliymnus“ nemzeti pályadijaira a „Veszprémi Független Hirlap“ megnyitja im a gyűjtést, s a beérkezendő összegeket e hírlapban nyugtázván 10—10 frtos összegekben be fogjuk szolgáltatni az „Országos dalárszövetség pénztárába Budapesten. Első gyűjtésünk im ez: Lapunk szerkesztősége 1 frt, Balogh Károly 1 frt, Szabó József 50 kr, Lip thay János 20 kr, Ferenczy Gyula 50 kr, Husvéth Jáncs 20 kr, .Tenőfy Ferencz 50 kr, Vágó Sándor 20 kr, N. N. 1 frt, Kiss István 50 kr, Regényi Lajos 1 frt, Pelleg Ferencz 40 kr, Török Lajos 20 kr, Szűcs János 20 kr, Weisz Jakab 10 kr. — Összesen 7 forint. Fogadják a hazafias t adományozók szives kö szönetünket! További adományozásokat szerkesztőségünk elfogad s hétről-hétre nyugtázni fog. A Petőfi-szobor leleplezése. A „Veszpr. Függ. Hirl.* saját tudósítójától. Budapest, okt. 15. Im lehullt a lepel, mely a dicső alakot fedte, most már szabadon áll, mindenki megtekintheti a szép szobrot, mely Petőfit, a költők kitályát, a láng lelkű hazafit, a szabadsághőst, a magyar nemzet büszkeségét ábrázolja. Egy ország vallja magának, de ismeri, tiszteli őt egész Európa; műveit átplántálták a tengeren túli tartományokba. Az Atlanti óceán két partján, az Alpesek csúcsain, Perzsia pusztáin, a távoli Klímában egyaránt éneklik az ő népdalait. — Népek, melyek magyar nemzetről semmit sem tudnak, ismernek egy Petőfit, ki náluk mytholo- gia szerű mondákban fordul elő; hallottak egy ifjúról, ki megjelent a forrongó időben, lángra gyujtá a szabadságért hevülő sziveket, elvezette azokat a csaták zajába, ott ismét eltűnt; az istenek, a kik be- kiildték ismét masukhoz vették. Mit szóljuk mi, kik ismerjük őt, a hol élt halt — — ah dehogy halt, nem halt meg az, ki úgy élt mint Petőfi, ki soha sem dolgozott másnak, mint az örök életnek. Mit szóljunk mi, mennyivel tartozunk mi neki, hogyan mutathatjuk ki mi tiszteletünk határtalan jelét ? A német egy polezra emeli az ő iste1 nitett Schillerjével, az angol oly csillagot lát benne mely a költők csillagai közt a legtündöklőbb, a olasz felhasználja őt drámai hősnek, a spanyol zené ir róla, a franczia egekig magasztalja és mit szóljunl mi, kiket oly tiszteltekké tőn az egész föld kerek ségén? Oh, mit szóljon az Alföld, melyet úgy meg énekelt mint költő soha, a lúagyar nép érzelmei! szokásait, typusát úgy tudta előadni, mint előtt senki, forradalmi költeményei nagyobb hatással vol tak, mint a legnagyobb szónoklatok, melyek a par lamentben elmondattak. — De nem elégedett mejt azzal, hogy másokat lelkesítsen egyik kezében a lant tál, a másikban karddal ki ment a csatamezőre é ott kiáltá: Magyarok előre. Küzdött élte utolsó per czeig és akkor meghalt, meghalt a hazáért, annal szabadságáért. És ott halt meg ő, a hol az istenektő ; oly rég kérte: „Ott esem el én A harcz mezején. Ott folyón az ifjúi vér, ki szivembűl S ha ajkam örömteli végszava zendül Hadd nyelje el azt az acél zörej, A trombita hangja, az ágyú dörej S holttestemen át j Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra 8 ott hagyjanak engem összetiporva.“ Oh úgy történt, a mint kivántad, de mennyi vesztettünk mi el benned?! „Egy egész kis temlomo' telve istenséggel.“ i De nem haltál meg hazám nagy költője, az u'i nemzedék megértett, követni fog és az a fényes szó j bor, az a számtalan koszorú, az az ezernyi tisztelő- jelét adta annak, hogy eszméink élnek, hogy diadalr ’ fognak jutni. „Mert nem csupán itt, nem e kis helyen van, Talpazatot egy ország ad neki! Eszméi nyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak utunkra tettei, Folyjon a munka napfényben, viharban! Az ő álmáért méltó küzdeni : Hadd teljesüljön az, hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess hazám.“ Nagy ünnep volt, a magyar nemzet örömnapja j‘ a leleplezési nap. Ott voltak nemcsak tisztelői, ha nem azok közül is, kik őt üldözték. TARCZA. Elfeledték rég a múltat A magyarok, nem hiába Széttépték a régi zászlót S megszoktak a rabigába! Hanem egyet még se tudtak, Még se mertek elfeledni: — „Petőfi szent emlékének Emlékszobrot kell emelni.“ — Összejöttek az országból A dicső, nagy ünnepélyre, Százezerek sietének: Ma lesz a leleplezése! Szine-java az országnak Sietett ott összejönni . . . Egyszerre — lehull a leple S előttük áll hős Petőfi. Éljen riad ... De egyszerre, Mintha csoda történt volna, Néma csönd lesz! Sóbálványként Bámulnak rá a szoborra . . . Mert a szobor jobb kezével Csöndet intett a tömegnek S a szobornak mozdultára Mind szoborrá merevedtek: — „Ki ez ércalakba gyúrtál, Magyar nép, légy üdvözölve! Azt hivéd, itt álldogálok Kedvedért tán mindörökre ? Nem tudád-e, hogy a hősök Szolgaföldön nem pihennek, Sírjaikat odahagyják S élvén, inkább sírba mennek. Mintha pokolkövön állnék, Mikor ott áll Henczy szobra! Szégyen reád magyar nemzet! Uram isten! Ily collega ? ! Lánczoljatok ezer lánczczal Rabföldetek sziklájára, Fölszakgatom, legyen bár a Dicső Prométheusz láncza. Mi vagyok ? egy vészes orkán Az úristen küldetése, Vagy öldöklő angyaltok, vagy Ha vezértek, hát „előre“ !“ Óriási rialom kél, Férfi marad, fut az asszony. Mi előbb még oly sápadt volt, Rózsa lángol minden arezon. Ráismernek a halottra, íme megjött maga élve. Erre várt csak. Éjjel magát A szoborral kicserélte. S érez Petőfi megy előre, Megy a sereg mind Budára, „Majdnem összeroskadott nagy Terhűktől a vén hegy lába.“ Szemben áll a két szobor most Összerendül Henczy szobra. Dörg a hős: — „Te vasas néinet“\l S érczöklével porba zúzza. „Fői a magas palotára, Király háza tetejére !* Leüti a német zászlót S magyar zászlót tűz helyére. Mint égzengés harsog által Ercztorkából, túl Erdélybe: „Ide, ide Bem, vezérem, - Tábornokom, az egekre!“ S egy csatatér lesz az ország, Egy füstvihar egekékje, Villáma: véres huszárkard, Ágyuszó: a menydörgése, Kihallik a hős vezérszó, Dolgozik a lovag korbács: — „Ha előre: — dij — szabadság! Hogyha hátra: akkor — kortács!“ így regéli ezt a jó nép, S hiszi, meg is történt már ma . . . Nem történt meg, jól tudjuk, de Ténynyé lehet nem sokára: — Mártírok szent fájdalmának, Szabadsághősök nevének, Hitehagyott, gyáva nemzet Ne állítson hős emléket; Mert az eszme eletet nyer, Sereget gyűjt ott magába, Felriaszt egy egész népet S mind elhajtja a csatába, Győzelemre, vagy halálba! Havi László. Öt év után! Reméltem, biztam benned egykor. Az Isten tudja csak hogyan...! De most belátom, hogy közöttünk Mindennek vege van. Szét van tiporva az az álom És porba sújtva a remény. A melyet egykor a jövendő Boldogságáról szőttem én. Szivembe felsikolt a bánat És hangra kél a fájdalom, Hogy ennyit fogok sírni érted Nem hittem volna egykoron. És mégsem hagysz fel csábjaiddal S álnok ajakkal hirdeted Szerelmedet; — pedig de rosszul All e hazugság te neked. Miért tetetsz, — nézz jól szivedbe, Nem, — nem szeretsz már engemet! S hogy úgy beszélsz, a hogy nem érzel Nem bánt a lelkiismeret? Nem félsz, hogy az a köny, a mely két Szemednek tükrén szétborul, Salakká éget, összeperzsel Hogyha hazug lelkedre hull ? Nem szóltál, mégis hittem egykor, Beszélnél most, de haszlalan, Szemedből látom, hogy közöttünk Mindennek vége, — vége van! DERESKEI. Társadalmi életünkről. Veszprém, okt. 20. A midőn végig tekintünk városunk társadalm életén, lehetetlen, hogy az első pillanatra észre n< vegyük rajta azt az álmosságot, azt a dermesztő hideg pangást, mely minden életrevalóságot kiöln látszik belőle. Idegen ha érkezik, nem képes elhinni ami uralkodó csend mellett — hogy közel tizenhárom ezei lakost számláló városban találja magát. Nem vagyunk pessimisták, hogy a bajt nagyitc üvegen nézve veszélyesnek tüntessük fel, nem szokásunk megmozgatni a hegyeket, hogy szülessék nevetséges egér. Igaz, hogy a természetben a nyomasztó csend nagy vihar közelgésének előjele, d< optimisták sem vagyunk, hogy a csendet a nyugalomnak s a vele járó megelégedésnek merjük elnevezni. Annak álmai nem lehetnek nyugodtak, a ki előtt egy „múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény“ áll. Reális korszakot élünk s társadalmi életünk pangását is ebből a szempontból ítélhetjük meg. Csak nem vagyunk még oly idegesek, hogy az égen kóválygó setét felhők, a levegőt betöltő sürü köd, a hulló levelek szomorú zöreje hangolja le lelkeinket úgy, hogy elidegenedjünk egymástól ? Csak nem veszett ki még ama jó kedvre való hajlam, mely ezelőtt évekkel bő aratás és jó szüret után annyira jellemzé népünket, hogy jó kedve szinte híressé vált más nemzetek előtt ? Nem. Nem vagyunk még idegesek — a hajlam is él. De változtak körülményeink, melyek számítóvá tettek. Megtanítottak arra, hogy az idő pénz, hogy a megélhetés mestersége a legnehezebb tudomány. Sok a vállainkra nehezedett teher, mely alatt gör- nyedezünk, sok a gond, mely elől menekülnünk nem lehet, ha csak a könnyelműség méltó vádja alá jutni nem akarunk.
