Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
IV. Plébániák jelentik
Ercsi Dömötör István esperes-plébános jelentése, 1945. július 24. (SzfvPL No.4522 - 689/1945 sz. csomóban, gépelt) 129 24/1945. Tárgy: Jelentés az ercsi plébánia háborús történetéről Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóság! Az ercsi plébánia háborús történetét a következőkben jelentem: A pesti és pestkörnyéki folyton erősödő légibombázások dacára, a nagy háború szele, csak 1944. év október végén érte el Ercsit. Ekkor kaptuk az első légibombázást. Valószínűleg az átvonuló német csapatok miatt. Az épületkárokon felül, amik szintén igen érzékenyek voltak, egy magyar katona halt meg. Ekkor még több polgári sebesülés is történt. Ez volt az ízelítő. Az oroszok ekkor még a Nagy-Alföldön voltak és templomunk tornyából magyar megfigyelők irányították ellenük a Csepel-sziget túlsó oldalára az ágyútüzet. November közepe táján az oroszok szinte harc nélkül jöttek át a Csepel-szigetre, és ezzel a Duna túlsó partján közvetlen közelünkbe kerültek. Körül-belül úgy két hétig szórványosan aknázták Ercsit. Sok sebesülés, polgári és katonai halott volt ennek az időnek a háborús áldozata. Szám szerint 14 civil és 5 katona. Megkezdődött ekkor már a templomunk lövetése is kis gránátokkal - bár megfigyelő már nem volt a toronyban. A szentmiséket már nem tudtuk a templomban tartani, hanem a zárda folyosóján és a grófi nagy pincében. Erre az időre esik, hogy a német őrség az Eötvös-kápolna ajtaját, mivel a zárat szétlőni nem tudta, kézigránátokkal berobbantotta és bent ütötte fel tanyáját. Ugyancsak ekkor történt a templom elleni német merénylet is, amikor egy katona a sekrestye zárát akarta szétlőni, és a templomba akart betörni, azzal a szándékkal, hogy onnan gyertyát hoz ki... Tőlük szenvedett sérelem és kár volt még, [hogy] az iskola kályháját elrabolták. Pasztorációnk ekkor már szinte csak a családokra szorítkozott. Pincéket, bunkerokat látogattunk, háznál kereszteltünk, temettünk, és a lelket iparkodtunk a hívekben tartani. Családok látogatásában, a szentbeszédekben is már hetekkel előbb bíztattuk és kértük a híveket: senki hazulról el ne menjen - bár megokolni a kérést csak azzal tudtuk, ha meg is kell halni, könnyebb lesz az az otthonban, mint az országutakon, pajtákban, vagy az erdőkben... Elég menekültet láttunk ugyanis akkor már, és elég hírt hallottunk nyomorúságukról... Ennek a hirdetésnek a következménye volt aztán, hogy pár család kivételével az egész lakosság a helyén maradt. Az meg Isten különös oltalma volt, hogy valami miatt leventéink elszállítása is elmaradt, a férfi lakosság elhurcolását pedig megakadályozta az oroszok bejövetele. Közben szakadatlanul folyt az oroszok ellen a sáncásás, ahova a község nyilas vezetősége az aknázásokra való tekintet nélkül, kíméletlenül hajtotta a lako[s]ságot, férfiakat és nőket egyaránt... Kirendelték a káplánokat is, csak az Esperes-plébánost nem. Most utólag megállapíthatjuk, hogy a nagy sáncmunkának semmi haszna nem lett, mert az orosz nem a sáncoknak jött neki, hanem a Dunán keresztül, és a sáncokba egyáltalán nem is került. Kára azonban igen nagy volt, mert miatta elmaradt az őszi vetés, és összeturkálta földjeinket. Amilyen mértékben az orosz a szigeten készülődött, olyan mértékben fogyott a német Ercsiben, úgyhogy a végén Ercsi és a Duna vonalának védőserege 30 kilométer hosszú sávba[n) 240 német gyalogos és a mögöttes területen felállított ágyúk voltak. December 4-ről 5-re virradó éjjel kezdte az orosz a támadást. Este fél 10 órakor kezdte meg az orosz az aknázást, és mint a jégeső, de tüzes tartott reggel 3 óráig. Szomszéd községbeliek mondták ké-129 Dömötör István esperesplébános 1945. október 1-jén is beterjesztetett egy jelentést. Az rövidebb, és inkább csak az épületkárokra koncentrál, így közlésétől eltekintünk. 136
