Felsőbányai Hírlap, 1910 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1910-11-03 / 22. szám
Felsőbányái Hírlap láttuk; mert egy kis nyom nélkül nehezen tűnik el és ha odább állunk is, végtére úgy járunk, mint a diák a körtével, mert igy eltüntetve bár, ismét élvezeti cikk marad — szükségből — az édes tejfel, meg a ritka tej. Hogy tehát ezen is változtatva legyen, itt az ideje. De nem úgy, hogy a rendőrség az ilyen gyanús fazekat ott a helyszínén felrúgja. Ne úgy ügyeljen a tisztaságra, hogy a használattól kissé szint vesztett bádogmérleget a földre tapossa. A kissé gyanús gyümölcsöt ahelyett, hogy a forgalomba hozataltól kitiltaná, elkobozza, hanem kövessük ebben a régi idők példáját. Akkor is volt felügyelet a tisztaságra és szükség is volt olykor a hatóság beavatkozására, de hogy milyen eljárást követtek, ime tanúbizonyság néhai Rettegi János sénátor birtokomban lévő ludtollal írott jelentése: Alább irt Fő Biró Tettes Rézler György Ur exmissiójánál fogva, magam mellé vévén Kathler Ventzel, helybéli Vásárbirót is, meg vizsgáltam azon egy berbentze Juh túrót, mellyet Városunk lakossá, Duda Mihályné előmbe adott, és Desszei lakos, Papp Juon nevű embertől vásároltnak állított. Azt úgy találtam: hogy el áruitatott ugyan belőlle, szem mérték szerint mint egy tiz fontnyi, de több meg maradott részét a túrónak, sávosnak (melynek leve a földre kifolyni láttatott) férgesnek, csípősnek, egy szóval haszon ve- hetetlennek, és tovább nem el árulhatónak ítélhettem. Mely September első hetében tett ezen vizsgálatomról, ’s annak a fent írtak szerént való úgy létéről ezennel hitelesen bizonyítok. Felső Bányán September 23-ikán 1823. * Rettegi János s. k. Senator piaczi Magraly Coraissor. Napjainkban ez a jelentés körülbelől eny ■ nyiből állott volna: Fogd fel! Vidd aZazarba! Legyünk türelmesek tehát a rendészetben is. Csekély szabálytalan dolgot ne minősítsünk mindjárt kihágásnak és ne vonjuk rögtöni birság alá, mert az elriasztólag hat a népre és elűzzük őket más piacra, ahol a nagyobb forgalomban hasonló szabálytalanság talán figyelmen kívül marad, fel sem tűnik. Tanulatlan népben igen sok az állati ösztön; szép bánásmóddal hozzánk szelídül, vasvillától elvadul. Rövid pár év alatt dicsérendő módon haladtunk a korral más tekintetben városias jellegünk felé; megtörténhetik, hogy a tisztaság és rend szükséges követelményei miatt kissé elriasztottuk az eddig szabadjára hagyott falusi népet, azonban szoktassuk arra okkal-móddal és ha most a vásár-napok változnak, hadd változzon azoknak is mostoha helyzetük, hogy ne legyenek kénytelenek a tavaszi olvadáskor a hólébe, nyáron a lábaktól és szoknyáktól felvert por közelébe, őszszel az esőtől áztatott gyanús folyadékba és télen az általa letaposott vastag hórétegre lerakni edényét, hanem legyen lovait. A lovak ijedten rántották meg a kocsit és eszeveszett nyargalásba kezdtek, mintha porzsolni vittek volna bennünket. Egy szót se szólt többé a mi svábunk, csak ütötte, verte lovát; azok rohantak, amint csak tudtak. Mi meg a deszkaülésen dülőngőztünk jobbra-balra, előre- hátra; összecsuttulódott vállunk, fejünk; ha meg egy-egy gödörre érkeztünk, akkorát zökkent a kocsi, hogy minden aprólék megmozdult bennem. De hát tűrnünk kellett. Csak azt tudtuk volna: miért ? Mi ütött a mi svábunkba ? Sötét volt már, mikor a budai vámhoz közeledtünk. Epen arról beszéltünk, hogy le- fzálunk ott és megköszönjük az élvezetes kocsikázást, mikor a vám elé értünk. Ott a mi svábunk hirtelen megáll, odakiált a zsandá- rokhoz: — See, i hab zwa Räuber ’pracht. — Wie? Was? Wo? Wer? Wann? — hangzott tiz-tizenöt torokból is egyszerre és a vámházból csak úgy dűlt ki a zsandár, finánc, policei, meg a vámos ... és egy pillanat alatt körülfogtak bennünket. — Won san ten ti Räuber? — kérdezte lélekszakadva egyik zsandár. — Tan san see — válaszolt a sváb és ránk i mutatott. — Ti ta! — Na ja 1 si ham selber ksagt. — Obi steigen! — kiáltott a zsandár hivatalos méltósággal és puskáját lövésfekészen leemelte válláról. egy hely, ahol csupán a tejnemüeket tisztán kezelve hozhassa forgalomba. Nem vasoszlopokon nyugvó üveges vásár- csarnokba óhajtom én bevonultatni ezután a tejben, vajban fürödni óhajtó közönséget, csupán egy kis ereszalját javaslok, hogy nyújtsunk menedékül. Mely helyiség csupán egy tetőzettel ellátott hosszú fasátor legyen. Mely fedél alatt, annak hosszában, földben rögzített, két részre osztott árupad szolgálna az edények lerakására. Kijelölt helye: a vendégfogadóval szemben, vagy a Róth Lázár háza keleti oldalával egy vonalban. Ez volna ama kedvező helyzet, mely piacunkra vonzaná a jobbmódu gazdasszonyt is, mely tisztább és élvezhetőbb gazdasági termékeivel nem idegenkedne a most annyira kényelmetlen és rideg helyzettől, hol szélnek, viharnak órák hosszáig ki van téve. Szükséges továbbá, hogy gondoskodjunk idegen forgalmunk kényelmére egy, vagy esetleg két illemhelyről is, melynek legalkalmasabb helye a Kapniki-ut torkolatában, a kőhíd baloldali részén, a Zazar folyóra építve és medréig ledeszkázva, belső részeit pedig vízvezetékünk által gondosan fertőtlenítve. Esetleg egy másik: a városi zsindelyraktár háta megett, szintén a Zazar folyóra építve. Ezzel igen sok köztisztaság elleni kihágást szüntetnénk meg, mely a közel múltban sok méltánytalan üldöztetésnek volt a kutforrása. Praktikusnak találom egy polgártárs eszméjét itt is megpendíteni, hogy a jobb jövő reményében — mely esetleg kamatostul megtérül — engedtessék el a vásárvámszedés legalább egy évre; azonban én ezt három hónapra redukálnám. Ez bizonyára sekat lenditene kitűzött célunkon. Valamit tenni kell a vásár-napok megváltoztatásán kívül is még, mert a nincsen fogalom szomorú jelenség a napról-napra emelkedő árak mellett. A fogarasi asszonyok példáját mi nem követhetjük, hogy bojkotálni kell a piacot. Megtehetné azt Nagybánya, melyhez azután mi is szives készséggel hozzájárulnánk. A két város együttes aktiója bizonyára ellensúlyozná a mai uzsorát. Hogy azonban a régi jobb időket visszavarázsoljuk: arról szó sincsen. — Fűit! — Mesék világából való ma már a még csak tiz év előtti olcsóság. Hát még az olyan Eldorádó, melyről tanúbizonyság egy kis levél, melynek írója még itt él miközöttünk a mi örömünkre, minő más világról tészen tanúságot. -— Családapák, ide figyeljetek! — Kedves Atyám! A küldött 18 pengő irtot át vettem, s alázatosan köszönöm. Hogy hova költőm: azt előre is megírhatom: Kosztra 15 frt 50 kr. Tanítás bér 10 frt — kr. Nyári kaput 8 frt — kr. Összesen: 33 frt 50 kr. A’ mi megmarad, útra való. Az utolsó exáAz én utitársammal csak néztünk egymásra, meg a nagy csődületre, mert csakhamar körülfogtak bennünket a bámészkodók. Kétségbeesetten gondoltam át helyzetünket, mert most már tudtam, megértettem, hogy rablóknak tartanak bennünket. Leszálltunk, inkább estünk a kocsiról és beszélni kezdtem, hogy mi egyszerű tanulók vagyunk, utazni indultunk. De a zsandár csak annyit válaszolt: — Tas kan a jeder sagn. Marsch! Még egy ideig tétováztunk, hogy valaki talán segítségünkre jön. De hiába! Nem szólt senki, csak néztek bennünket. Nem is csoda. Olyan időket éltünk akkor, hogy az ember nem tudta, hogy hol virrad meg és egyáltalán megvirrad-e másnap reggel. A zsandárság meg a legnagyobb buzgósággal igyekezett, hogy a nép közt bűnösöket, rebbelliseket, zsiványokat, rablókat foghasson; mert nagy kitüntetés, gazdag jutalom volt ennek a dija. — Marsch! — kiáltotta megint az egyik. Tehát az annyira látni óhajtott Budán voltunk. Csakhogy szabadakaratunkat elnyisz- szantotta a két zsandár, akik töltött fegyverrel I jöttek utánunk és tereltek bennünket utcáról- utcára. Egy nagy épülethez érkeztünk. Behajtottak bennünket egy tágas szobába. A két zsandár föltüzött szuronnyal, töltött puskával az ajtó mellett állt meg kétfelől. Mi lehorgasz- tott fejjel vártuk: mi lesz most. Jött az inspekciós tiszt. Vailatóra fogott menünk f. h. 26 án lész, és igy meglehet hogy Sept 1-őre honn leszek. De addig is K. Atyámnak ’s minden hon lévőknek a’ magaméhoz hasonló egésséget óhajtva, maradok Debreczen Aug. 13-n 1847 Kedves Atyámnak szerető és tisztelő fia Bátliy Imre m. p. a, Mit szóltok ehez, mai kor gyermekei? Gymnázisták, kik távol a szülei háztól, a legszűkebb anyagi viszonyok között kell hogy sínylődjetek. Hogy számolnátok el a 18 forintból, ha kosztot, tandijt és Debreczenből Felsőbányáig való utazást kellene fedeznetek ? Vájjon nyugtáznátok-é oly melegen érző fiúi szeretettel és megelégedéssel annak vételét ? Ugyan hol szereznétek be a 8 frtos kaputot*, melynek értéke a mai pénzünk szerint 6 korona 40 fillér. Pedig ezt a levelet egy nemes család jó módban nevelt ifja irta, kitől bocsánatot kérek, hogy tudta és engedelme nélkül ide igtatom véletlenül kezembe került sorait. Ha már az idő vasfoga annyi évek után meg nem emésztette, legyen az nekünk tanúbizonyság a régen letűnt korból, remény a jövőre, hogy talán még nekünk is jönni fog: ha jönni kell!.. . _________ M. A. Gy. *) A Bencsik Kati árubazárjában. (Szedő.) Különfélék. Személyi hir. Hőlécxy Gyula államépitészeti főmérnök múlt héten városunkban járt az állami ut megszemlélése végett. Kinevezés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Nyisztor Erzsikét Drugetházára (Ung- megye) helyettes állami óvónőnek nevezte ki. Állását a héten el is foglalja. Őfelsége Trajdn Lajos károlyvárosi honvéd zászlóst hadnagygyá nevezte ki. Esküvő. Fényes esküvő volt október 18-án Szarvason. Bugyis Andor gyógyszerész és neje Hanzulovics Cecilia leányát, Bugyis Arankát vezette oltárhoz toporci Görgei Dezső gyógyszerész Ákosról, a szarvasi r. kath. plébánia templomban. Násznagyok voltak a vőlegény részéről Rónay Antal erdőtanácsos Nagyváradról, a menyasszony részéről Hanzulovits Kristóf földbirtokos Nagybányáról. Koszorús lányok és vőfélyek voltak: Bugyis Célia dr. Zoltán Lászlóval, Bugyis Valérka Pálinkás Tibor huszárhadnagygyal, Görgei Mária Bugyis Andor honvédhadnagygyal, Hanzulovits Ilonka Görgei Mihálylyal. Az eske- tósi szertartást Szirmai esperes végezte. Esküvő után fényes vacsora volt a menyasszony házánál, mely után a fiatal pár elutazott. Felsőbánya város képviselőtestülete f. hó 7-én rendkívüli közgyűlést tart. bennünket, hogy: Mi járatban vagyunk ? Hol raboltunk ? .. . Mit raboltunk ? . . . Hová rejtettük az elrablóit tárgyakat ? stb. .. . Aztán holminkat vizsgálták át. Bezzeg tudtam most németül, eszembejutott »Toepler Teofil Eduárd Gyakorlati Németnyelvtan«-ából, minden beszélgetés, amit kívülről megtanultam. Ások beszédnek az lett a vége, hogy semmi terhelő dolgot nem talált bennük a tiszt. Mikor aztán a Legitimationschein bebizonyította, hogy utazó tanulók vagyunk, kísérőnkhöz fordult, hogy tulajdonképen miért kisértek be bennünket, honnan gondolták, hogy mi rablók vagyunk. — Ter Kutscher hat ksagt — volt a válasz, — Unmöglich Von wo sind Sie? — fordult hozzám. — Ich bin ein Raaber — válaszoltam. Erre kigyuladt a tiszt lámpája. Nevetve igy szólt. — Ja, mein junger Freund, mann sagt nicht »ich bin ein Raaber«, sondern »ich bin aus Raab.« Elbocsátott bennünket. A zsandárnak pedig igy szólt: — Si Schafskopf, wie können Sie so a Dummheit machn! Abtretten! Csak az utcán értettük meg mi is a dolog nyitját. A mi svábunk a Raaber szót Rauber- nek értette.
