Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - Ozsvald Árpád: A kedves dicsérete
getés közben csak mosolygott, jól tudván azt, hogy faluhelyen, de még városon is, a lányos anyáknak mosolyogni ‘kell, ha le- gcnyember van a háznál; mosolyogni, akár mesterkélt, aikár természetes is a mosoly”. (Káderozom a szerelmemet.) A parasztember földéhség által szabályo zott szépérzékének Móricához és Veres Pé terhez méltó bemutatására találunk a „Két mulatság” című történet párbeszédeiben: „A külsőségekre nean sokat adtam én, mert úgy nézek a jányra, mennyi fedje van. vagyis hogy gazdag-e vagy szegény. Mert ösmertem én gazdaember jányában olyat is, akit a szél is elfújhatott volna, olyan cin- gár vót, és mégis a szép jányok közé so rolták a 70 hód fedjéért.” Rácz Mács írásaiban kifogásolja a vér szegény téma-alapot. Azt mondja, hogy „a történetek és szatírák nagy része mögött két-három sorban elmondható adomák hú zódnak meg”. Én úgy gondolom, hogy Mács- nál legtöbbször nem a téma szegénységében, hanem a feldolgozásában van a hiba. Több írásának a témája, cselekmény vázlata frap páns és erős, de a kifejtésnél, a mesében az erő elsikkad az író kézén. Példaként egy olyan írást hozok fel, amelyet az eddigi kri tika észre sem vett. Az ,,Ismerősöm’’-röl című szatíra ez, melynek központi alakja^ igazi szatíra-figura. Sültgalambra pályázó, lusta, dologkerűlő ember ez az „ismerős”, aki még a régi rendszerben könnyelműen elherdálta, felélte mindenét. A felszabadulást már „pucéran” éri meg és ekkor támad az az ötlete, hogy a „nincstelenségéből” poli tikái tőkét kovácsol magának. Azt mondja, hogy ő már a régi „zűrzavaros időben is tisztán látta, hogy a vagyongyűjtésnek nincs jövője. — „Én mindig óvakodtam a mun kától, nehogy felhánytorgassák az új rend szerben, hogy hóbortos vagyonharácsoló va gyok”. — Persze ez az újsütetű „nincstelen” konjunktúralovag — saját bevallása szerint — az új rendszerben sem dolgozná akar. Sőt abban egyenesen olyan világot lát, „amely ben a lábát lógatva is megél az ember”. Mikor a különböző igényeit nem méltányol ják, magából kikelve így méltatlankodik: — „Nem méltányolják, hogy én már akkor ál dozatot hoztam a máért, mikor még nagyon sok nagyszájú behúzta a farkát. Engemet nemes gondolat késztetett az elszegénye désre ... ittam, kártyáztam, züllöttem éjt- szakánként, csakhogy eggyel több legyen a nincstelen”. — Milyen remek, ellenkezője értendő ironi kus hang csendül ki ebből a témából, mi csoda vérbő szatíra-lehetőség rejlik benne. Mács mindezt — talán az ^ismerőse” rossz példájának a nyomán — négy oldalon való sággal elkótyavetéli. Egy olyan szatíra-hőst vetél el a szemünk előtt, akinek az alakja köré nagy írók dús szatírát tudtak terem teni. Gondoljunk csak Urbán Ernő „Ubor kafájának”, Veres Péter „Almáskertjének”, vagy akár Rideg Sándor „Halványsárga de ficitjének” a „hőseire”, akik szerencsésebb édestestvérei Mács „ismerősének”. A rend szer olyan konjunkturalovagjai, v mszedői ezek „is, akiknek egykori lumpenproletár voltukat, szennyes és züllött titkokat rejtő patkányéletüket ideig-óráig sikerül pénzre, érdemre váltani a szocializmusban. A „Végnél'küli gyűlés” megjelenése óta ismerünk már Mácstó-1 néhány olyan új no vellát, elbeszélést, amelyek örvendetes mű vészi gyarapodásáról tanúskodnak. Különö sen a meseszövésben, kompozícióban és a2 életszerű ábrázolásban (=régi gyengéiben) látunk nála határozott előrehaladást. Ezek ben a tulajdonságokban tovább fejlődve gyorsan levetkőzheti első írásainak a fo gyatékosságait és azzá válhat, aminek mind nyájan szeretnénk: prózai utánpótlásunk be váltott ígéretévé, a szlovákiai magyar no vella mesterévé. dr. Turczel Lajos. A kedves dicsérete Melled két halma, két kerek alma, fehér karod bölcső, hangod ezüst csengő, tested drága márvány, te vagy az én mátkám'. Hét csizmát elnyüttem, hét hegyet megmásztam, amíg rád találtam, csillagszemű párom, rétele vadvirága, álmomnak az álma. Ozsvald Árpád
